Csepelen a két világháború között több cserkészcsapat is működött: a 96. Sólyom, a 813. Ottokár Püspök, a 815. IV. Béla, majd 1943-tól a 921. Hunyadi cserkészcsapatok.
Egy minap történt csepeli padlástakarítás során érdekes, írógéppel írt kézirat került a Csepeli Helytörténeti és Városszépítő Egyesület vezetőségi tagja, Bárány Tibor kezébe. A szöveg „A 96-os számú „Sólyom” cserkészcsapat története – 1920. október 31.” címet viseli. A szövegből kítűnik, hogy ez a visszaemlékezés az alakulás után kilenc évvel született, de a krónikás nem hagyta ránk saját nevét…
Ez úton osztjuk meg a nyilvánossággal – hátha akad benne olyan részlet, amely eddig ismeretlen volt -, s egyben ajánljuk figyelmébe a Királyerdőben működő jogutódnak, a 96. Sólyom cserkészcsapatnak…

„Csapatunk megalakult 1920. október 31-én. A csapatot alakította a csepeli polgári iskola kebelében vitéz Gönczy János polgári iskolai tanár.
A csapat alakulása egy verőfényes őszi napon volt, mikor az akkori polgári iskola IV. osztályos tanulói összejöttek és a Parancsnok Úr szavai után nagy lelkesedéssel ígérték, hogy komoly és becsületes cserkészek lesznek. Ugyanekkor a pesterzsébeti 8-as számú cserkész-csapatban lévő, és Csepelen lakó fiúk is csatlakoztak az újonnan megalakult polgári iskolai csapathoz.
Az alakulás után a következő hónapokban megindult az újoncképzés a Parancsnok úr és a már volt cserkészek vezetése mellett. A csapatunknak három őrse volt akkor: „Farkas”, „Medve” és „Vadgalamb” őrsök.
A „Farkas” őrsöt vezette Dénes Mihály, a „Medve” őrsöt Faragó mihály és a „Vadgalamb” őrsöt vezette Mészáros József őrsvezető.
A cserkészotthonunk, mivel a polgári iskolában megfelelő hely nem volt, Csepelen a temető-dűlőben volt.

Még most is előttem áll cserkész-otthonunk képe, amely bizony nagyon szegényes volt. El kell képzelni egy erősen romba dőlt és hatalmas nyílásokkal ellátott „sufnit”, melyet valamikor fáskamrának használtak. Ide jöttek össze a csapatnak a tagjai és készültek a jelöltpróbára és a fogadalomra. A csapat szertára is erősen gyarapodott. Minden fiú tudott otthonról hozni valami olyan dolgot, amit már otthon nem használnak, viszont a cserkészotthonban hasznát vehettük.
Már erősen benn jártunk az őszben, de azért a hideg dacára kint a régi temető környékén folytak a gyakorlatok. A kötélhídverés, konyhaásás és sok más egyéb cserkésztudomány. Az újoncpróbával már annyira elkészültünk, hogy a Parancsnok Úr alkalmasnak találta a fiúkat arra, hogy letegyék a cserkészfogadalmat.
Ki is tűzte a fogadalom határidejét, amely egy ünnepély keretében fog lezajlani. Ezután megkezdődött a lázas készülődés a fogadalomtételes ünnepélyre. A próbázások, a színdarabpróbák erősen igénybe vették a fiúk idejét.
Végre elérkezett a nagy nap: 1921. janár 16-án. Az ünnepély este hat órára volt hirdetve, de már a kora reggeli órákban sürögtek-forogtak a cserkészek, díszítgették a termet, amely a Benes-féle vendéglő nagyterme volt. Elérkezett az este is és szállingózni kezdtek a vendégek, a cserkész-szülők és községünk előkelőségei.
Megjelent Török Jenő igazgató úr, a csapatszervező testület elnöke, a tanári kar, mint szervező-bizottság, kiket vitéz Gönczy János, a csapat parancsnoka fogadott.
A cserkészinduló eléneklése után a Parancsnok Úr szólott az első ízben fogadalmat tevő fiúkhoz, kik meghatottan fogadták, hogy teljesítik kötelességeiket és a cserkésztörvények szerint fognak élni. Ez alkalommal 18 cserkészt avattak fel, mely után a „Vad cserkész” című darabot adta elő a csapat szép sikerrel. Majd egy szavalat következett. A szavalat után erős csörömpölésre lett figyelmes a közönség és a fürge cserkész-kezek szép rendben és gyorsan szolgálták fel a teát.
Ami a teát illeti, bizony majdnem rosszul sikerült. Tudniillik a szakácsok a szereplés lázától nem látták, hogy mikor festi sárgára a vizet a tea, és már majdnem fekete volt, amikor végre észrevették, hogy már le kellett volna szűrni. De sebaj, azért ízlett mindenkinek. Utána tábortűz volt, majd a közönség és a cserkészek elénekelték a „Himnusz”-t és ezzel befejezték az ünnepélyt. Az ünnepély bevételét a csapat felszerelésére fordítottuk.

Közben egyik cserkészünk szülei meghívására elköltöztünk a kicsi, de a fiuk által nagyon szeretett kis odúnkból a Pesti út 108. szám alá, Szalai József úr házába, ahol már egy villanyvilágítással ellátott kis szobát kaptunk. Ott már sokkal barátságosabb és a hidegtől védettebb helyünk volt.
Április vége felé járt az idő, mikorra a sátor kész lett, melyet az ünnepély bevételéből rendeltünk meg. A sátrat két cserkész hozta ki pénteken Pestről,, melyet mindjárt fel is vertünk a cserkész-otthon udvarán és kipróbáltuk a férőhelyet, ami bizony elég szűkösnek bizonyult, mert a sátorban, a legjobb esetben csak nyolc cserkész befogadására volt hely. Mivel sátorunk volt már, a csapat vezetősége elhatározta, hogy részt vesz az I. H. Sz. T. szövetség által rendezendő Remete-hegyi próbatáboron.
A cserkészotthon minden este népes volt, a fiuk készültek az első táborukra. Mindenki várta a nagy napot, amikor útnak indulunk az első táborba. Ami el is érkezett és pünkösd szombatján, reggel 7 órakor hatalmas csomagokkal megrakodva gyülekeztek a táborba induló cserkészek.
A tábor csak három napig tartott, de mi talán három hétre való élelmet csomagoltunk be egy hatalmas ládába és a bográcsok telerakva burgonyával várták a cserkészeket, kik majd vinni fogják a táborhelyre. Az indulásnál megjelent egy-pár cserkész-mama, akik elkísérték a fiukat az otthonba.
Ami az utazást illeti, az bizony nagyon keservesen ment végbe. A kalauzok nem úgy gondolkodtak, mint a cserkészek és akadályokat gördítettek elénk, hogy a megrakott hátizsákokat és a ládákat a városi villamoson vigyük. Végre megérkeztünk a hűvösvölgyi villamosmegállóhoz. Itt vettük csak észre, hogy annyi a csomagunk, hogy minden cserkészre négy is jutott. Velük tehát úgy nem bírtunk felmenni. Úgy csináltuk, hogy a csomagok egy részét felvittük, aztán, ami lent maradt, azt vittük fel. Így, lassan előre hordva feljutottunk a remetehegyi táborhelyre.
Felvertük a sátrakat, a tábori munkákat elvégeztük, majd a közös gyülekezőhelyre vonult a csapat, ahol Molnár László, a közös csapatok parancsnoka fogadott. Figyelmeztetett minden csapatot, hogy a közelben egy u.n. „Fehér Sas” csapat ütött tábort és várhatjuk, hogy az éjszaka leple alatt feljönnek hozzánk, hogy a közös zászlót elrabolják. A tábortüzi énekek és szórakozások után visszament minden csapat saját táborába.
Mi, csepeliek voltunk az egész tábor erődje, mivel rajtunk keresztül jöhettek a támadók a többi csapatokhoz és zászlóhoz. Persze, mindenki nagyon bátor volt. Mondogatták a fiuk, hogy bárcsak akkor jönnének, mikor ő áll őrséget. De bezzeg másképp beszéltek, mikor rájuk került a sor, hogy őrködjenek a tábor nyugalma felett. Nem egy fiú akadt, ki fogvacogva és térdét összeverve jelentkezett az ügyeletesnél, kinek hasfájásról és gyomorgörcsről panaszkodott, míg végre az ügyeletes megnyugtató szavai után a hirtelen támadt betegség elmúlt, de vele együtt az őrségállás ideje is. Máskülönben az éjszaka csendesen telt el és nem kísérelték meg, hogy megtámadják a csapatot.
Pünkösd vasárnapjára ébredve korán reggel levonultunk az Ördögárokhoz, ahol mindenki megmosakodott. Levonulás közben mindenki az ő bátorságáról és az első őrség alatt szerzett tapasztalatairól beszélt.

Vasárnap délelőtt a csapatok között játék és cserkész-ügyesség verseny volt. A táborban maradt szakács-őrs elővette minden tudását, hogy méltó ebéddel várja a játéktól megéhezett cserkészek hazatérését. A fiúk hazajöttek, de az ebéd még nem volt kész. Végre, úgy 2 óra felé, az utász őrs jelentkezett, hogy segédkezik a szakácsoknak a gombócot elkészíteni. A szakácsok elfogadták a segítséget, de bezzeg a „Medvék” másban törték a fejüket. A gombócba belecsempésztek lekvár helyett foghagymát, kavicsot, vöröshagymát és más egyéb, csak cserkészgyomornak való dolgot. Végre megfőtt az ebéd. Mindenkinek jutott tíz gombóc. Leült acsapat körbe és mohó étvággyal fogyasztotta az ebédet. De egyszerre egy felkiáltás és utána rögtön egybóc repülése következett. Az első áldozat, ki az első fokhagymás gombócba harapott, szomorú képpel és a bosszútól vezérelve hajította fejbe a szakács őrs vezetőjét. Közben egyre-másra fedezték fel a fiúk, hogy az ő gombócuk között is van olyan, amibe lekvár helyett mást találtak és bizony a példán felbuzdulva, egész gombócháború keletkezett. Így ért véget az első cserkész-ebéd.

Délután játék, este tábortűz volt. A második éjszaka már nem folyt olyan nyugodtan le, mint az előző. Az éjszaka folyamán megkísérelték a „Vándor Sasok” a tábor megközelítését, amely részben sikerült is. De csalódtak, amikor az általuk selyemzászlónak képzelt törlőruhával – melyet a zászlórúdról vettek le – megjelentek a parancsnok előtt, ki a közelben várakozott. Ekkor már az egész tábor talpon volt, és hatalmas ordítások közben üldözni kezdték őket.
Másnap azután Molnár László a csapatok parancsnoka elmondta, hogy a törölköző felhúzása a zászlórúdra csak csalétek volt. A tréfa sikerült is, mert még évek múltán is emlegették a „Sasok” kudarcát.
A hazautazás már simábban folyt le, mert megkönnyebbültünk a sok burgonya és más egyéb élelmiszertől. Hazaérkeztünk Csepelre 11 órakor a cserkészotthonba és mindenkinek leghőbb vágya volt, hogy minél előbb elérkezzen az a nap, amikor végre a nagytáborba indulhat.
A tábort Ráckevére terveztük. Először rendeztünk egy tábornyitó ünnepélyt, az elemi iskola udvarán, július 18-án. Az ünnepély nagyon jól sikerült, melynek a bevételéből fedeztük a táborozás költségeit.

Végre elérkezett a nagy nap, július 20-a, egy csütörtöki nap. A cserkészek már a kora reggeli órákban hatalmas hátizsákokkal megterhelve érkeztek a cserkészotthonba. Sok szülő elkísérte fiát a cserkészotthonba. A Parancsnok úr beszéde után délelőtt ½ 10 órakor, csapatunk elindult az első táborába. Az indulás nem ment simán, mert a túlterhelt szerkocsi, amely valamikor a gyárban szemét elhordására szolgált – a síneken áthaladva a tengelye eltörött. Az ottlévő cserkészszülők rossz jelnek vették, de a cserkész mindég tud magán segíteni, gyorsan egy másik kocsi után néztünk és gyorsan átpakolva véglegesen elindultunk.
A pesterzsébeti helyiérdekű állomáson szálltunk fel délelőtt fél 12 órakor. Megérkeztünk Ráckevére 2 órakor. A vasútállomáson kipakolva sorba álltak a cserkészek és a városon keresztül levonultunk a Kis-Duna partjára.
Maga a táborozás helye a Kis-Dunán, egy szigeten volt. Az átkelés a szigetre nagyon bajos volt, mert a víz erősen leapadt és a csónakot nem lehetett a partig kitolni. És így, a cipőket levetve, térdig érő sárban cuppogva hordtuk ki a felszerelést a táborhelyre. Nekifogtunk a táborverésnek. A fiúk kezében égett a munka. S közel két órás munka után állt a csapatunk első tábora. A konyha ásásával is elkészültek a fiúk. De bizony a lefekvésnél erős probléma volt,hogy hogyan oldjuk meg a sátorban való elhelyezkedést. Tudniillik volt két darab hatszemélyes sátor, a táborozók létszáma pedig 22. Hosszas próbálgatások után végre úgy oldottuk meg a kérdést, hogy a fejünk bent volt a sátorban, a lábunk pedig kint, a sátoron kívül. Az első éjszaka nem nagyon jól aludtunk. Egyrészt a fekvőhely kényelmetlensége miatt, mert bizony szalma nem volt alattunk, sőt egyesek még pokrócot sem tettek alájuk, csak úgy a földre lefeküdve, pokróccal takarództak, másrészt a fiatalos jókedv és tréfa nem hagyta a fiúkat pihenni. Egyik-másik cserkészt, kit elnyomott a buzgóság, a sátorhoz kicövekelve, kezét-lábát összekötve, hirtelen felébresztették társai, ki nem tudván kötelékeitől megszabadulni, a sátort is magával húzta. Reggelre kelve úgy néztek ki a sátorból előjövő fiúk, mint valami útszéli cigánykaraván porontyai. Ki bekormozva, ki félig megnyírva, ki a zokniját, vagy cipőjét keresve jött ki a sátorból.
Az első reggelit, amely bizony csak feketekávéból állott, jó étvággyal fogyasztották el a fiúk. A konyhafelszerelésünk nagyon gyenge volt. Az otthonról elhozott rajztáblák szolgáltak gyúródeszkául. Az edényeket is a cserkész-szülőktől kaptuk kölcsön. Az ebédnél sűrű vendég volt a kozma, de a fiúk mégis azt mondták minden ebéd után, hogy sokkal jobb, mint otthon.

A táborozás gyakorlatokkal, cserkészpróbák tanulásával és játékokkal, fürdéssel és csónak
Ázással telt el. A tábor közelében egy másik csapat, a 8-as Turul cserkészcsapat táborozott. Persze mindkét csapatnál lázasan készülődtek az egymásnak éjszakai meglátogatására, ami csak az egyik csapat részéről nem sikerült, mert mi míg hat ízben ott jártunk, addig az ő egyszeri próbálkozásuk is meghiúsult.
Az egyik látogatás rövid története a következő: már a kora esti órákban lázas készülődés volt észlelhető a táborban. A fiúk szeme csillogott és mindenki tudott a másiknak valamit fontoskodva mondani az éjszakai támadásról. Végre az esti tábortűz után a Parancsnok Úr kiválasztott kilenc markos cserkészt és ezeknek elmagyarázta, hogy tulajdonképpen miről is van szó. Tudniillik a feltevés az volt, hogy ügyesen meg kell közelíteni az ellenséges tábort és valamilyen hadizsákmánnyal hazatérve, bebizonyítani azt, hogy észrevétlenül a táborukban jártunk. Este 10 óra volt, mikor a kilenc fiú ladikba szállt. A táborban maradt cserkészek sem feküdtek le, hanem ki itt, ki ott a bokrok alatt fekve, hatalmas husángokat szorongatva várták, vajon hogy fog végződni a kirándulás. A ladik nesztelenül siklott a csendes víz tükrén. Az időjárás kedvezett, mert az égboltot felhő borította és így a sötétség leple alatt a ráckevei zsilipig felevezetünk, majd egy cserkész hátrahagyásával a csónakból kiszálltunk és megezdődött az óvatos előrenyomulás. A tábort annyira megközelítve, hogy már a hasaló cserkészeknek csak a kezét kellett kinyújtani, hogy az előttük álló őrség lábát elérje, vártunk a kedvező alkalomra. De a két őrség egymástól nem távolodott el, hanem mindig együtt jártak. Egyszerre valami gyanús zörejre lettek figyelmesek. A zörej onnan keletkezett, hogy az egyik cserkészünk hirtelen felállt és beütötte az orrát, amelyről lejött a máz, és ez okozta a zajt. Nem volt tétovázásra idő, gyorsan kellett cselekedni, hogy megelőzzük az őrséget, mielőtt a csapatot felkeltenék. Egy adott jelre nyolc cserkész berohant, de csalódás ért bennünket, mert a zászlórúdon a zászló nem volt ott, és így a konyhához vonultunk, ahol a sátor összedöntésével és a bográcsok éktelen zörgetésével a csapatnak szerenádot adtunk, de egyben gyorsan ki is kellett vonulnunk, mert a tábor megelevenedett és az üldözés megkezdődött. Az üldözés számunkra rosszul kezdődött, amennyiben a csónakhoz vezető utunkat elvágták és így nem maradt más hátra, mint a hídon való átkelés. Twekintettel arra, hogy hídpénz nem volt nálunk, úgy mentünk át a hídon mint a tolvajok és csak másnap térítettük meg a nyolc fiúért járó összeget a hídőrnek. Így a Dunát megkerülve hazaérkeztünk a táborba éjfél után 2 órakor. A csapat ujjongással fogadott bennünket és izgalmas eszmecsere után a tábor nyugovóra tért.

A ráckevei táborban a kenyérkérdést úgy oldottuk meg, hogy háromnaponkint 2-3 cserkész, Csepelre hazatérve, bekopogtatott a cserkészmamáknál, és a már előre elkészített kenyeret elhozta a cserkészfiúknak. Bizony, ha összehasonlítjuk az 1929-es táborozás élelmezését a ráckevei táboréval, azt látjuk, hogy 9 év alatt a csapatunk nagyot fejlődött!

A táborban egymást érték a hadijátékok és a cserkészjátékok. Táborunkat robl János kanonok úr is meglátogatta. A táborozók létszáma 22 cserkész volt, és pedig:
Vitéz Gönczy János táborparancsnok
Dénes Mihály, Piller Dezső, Sződy István, Kiss Tibor, Bor József, Dénes István, Kazda Jenő, Mészáros József, Szalai Zoltán, Mészáros Sándor, Bensa István, Szalai Lajos, Vermes Gyula, Farkas Gyula, Hausild Géza, Wágner Béla, drevenka István, Faragó Mihály, Szalai Zsigmond, Farkas Nándor, Máté Imre.

A tábort augusztus 1-én fejeztük be. Csak tíz napig voltunk távol Csepeltől, de már itthon nagyon várták a fiúk érkezését. Hazaérve a Parancsnok Úr egészségére kívánta mindenkinek a táborozást, mely után a fiúk hazamentek és hetekig tábori élményeikről beszéltek.

Szeptember hónapban a csapathoz jöttek: Faragó Imre, Berta Mátyása, Wersitz Béla, Mészáros István. A csapatmunka, a táborban szerzett tapasztalatokkal bővülve újult erővel folyt tovább.
Karácsony előtt, csapatunk készült az ünnepre. Már akkor megvolt az a jó szokás, hogy egymást megajándékozva, - a csapat tagjainak szeretetét ezzel is jelezve -, ünnepeltük a kis Jézus születését.
Karácsony és Újév között veszteség ért bennünket Faragó Mihály és Bor József eltávozásával. Már a kora tavaszi hónapokban jártunk kirándulni és élvezni Isten szabad természetének szépségeit. Nevezetesebb kirándulásaink voltak a remetehegyi és a szterabodai kirándulás”.