A cikk a Fővárosi Szabó Ervin Könyvtár Budapest Gyűjteményének sajtókivágat-gyűjteményéből származik, amely kb. 1906 és 1980 között, változó intenzitással gyűjtött, főképp várostörténeti-helyismereti vonatkozású újságcikkek gyűjteménye.
1918. március 31.-én jelent meg a Virradat című lapban, Budapesten, írta Kozma Nándor.

1918. tavaszán született a cikk, márciusban, melynek elején Szovjet-Oroszország aláírta a breszt-litovszki békeszerződést Németországgal és Ausztria-Magyarországgal. A cikk megjelenése előtt 10 nappal megindult a németek végső támadása a nyugati arcvonalon, amely hamarosan összeomlott. Két és fél hónap múlva elsüllyedt a monarchia SMS Szent István csatahajója. Októberben pedig Tisza István bejelentette a magyar parlamentben: a háborút elvesztettük, s Magyarország kikiáltotta függetlenségét.

Hadimilliomosok arcképcsarnoka
IX. A lőszergyáros Weiss Manfréd

Apja egyszerű, de már vagyonos terménykereskedő, nagyapja még csak tajtékkal dolgozó kisiparos volt, ő pedig — így mondják szakértő körök — az egész kettős birodalomban, talán az egész világon, legtöbb pénzt keresett a háborún. Lőszert és ennivalót szállít a hadseregnek, a városon kívül hatalmas acélvárost teremtett a dunai Csepel-szigeten, amerikai arányú konzervgyára áll a csepeli gyárvároshoz vezető Soroksári-úton. Csepelen piros színű vajjá olvasztják és úgy gyúrják, formálják halált-osztó szerszámmá a nyersvasat szótlan munkások tízezrei, a Soroksári úton állat-hadseregek frissen vágott, vértől gőzölgő húsát temetik sok milliárd kis pléhkoporsóba, a konzervdobozokba.
Lázasan folyik a munka a két gigászi arányú gyártelepen: nincsen egy percnyi szünet, megállás nélkül döng a pöröly, zeng az olvasztott vas, forog a gép és fütyülő kereke körül ott sürög-forog a munkássereg, a milliárdos Weisz Manfréd hadserege.
Különös ez a hatvanéves ember. Különös az arca, foglalkozása, neve. Arca szerint dél-szaki race, valóságban hithű zsidó, akiről nem tudni, miért vállalkozott öldöklő szerszámok; gyártására, neve pedig mindkettőnél különösebb és érthetetlenebb.
Családjától öröklött vezetékneve egyszerű, keresztneve ritka, zengzetes, Byron bánatos-bölcs hősére emlékeztető . . .
Ez a különös arcú, különös foglalkozású, különös nevű ember a háború legnagyobb pénzkeresője. Nem is hadi-milliomos — hiszen a háború kitörésekor is volt már talán egy tucat milliója — valóságos hadi-milliárdos. 1916. évi mérlegében vagyona hetvenhat millióval szerepel, én azt gyanítom, a Lőszergyáros vagyona legalább tízszer ennyi: kereken hétszázötven millió.

Hogyan szerezte ezt a rettenetes sok pénzt, nehéz pontosan megállapítani. Adatokkal kell bizonyítanom és így sokkal nehezebb a munkám, mint volt német kollégámé, bizonyos Gustavus Mayerusé, aki az amerikai multimilliomosok és milliárdosok vagyonkeletkezésének történetét írta meg. Német kollégám és milliárdosai között ott hullámzik a széles Atlanti-óceán, a következményektől való félelem nélkül írhatta meg, hogy az amerikai nagy vagyonokat rablás, csalás, megvesztegetés, hamisítás, bér- és egyéni gyilkosság, vagy egyéb ilyen ügyeskedő mesterkedés teremtette meg. Irigylésre méltó német kollégám helyzete, melynél már sokkal nehezebb az enyém.
Én szemtől-szembe, alig egy kőhajtásnyira állok milliárdosomtól, nekem igazat, konkrét és bizonyítható adatokat kell felhoznom vagyona keletkezésének megírásakor.
Rendjében sorakoznak majd ezek az igaz adatok, de még azok előtt akad sürgősebb elintézni való. A Lőszergyáros óriás hadi-nyereségéről van szó, amely semmiesetre sem maradhat meg az ő kezén. Ha már elkövették a nagy bűnt és nem akadályozták meg ilyen óriási vagyon egy kézre halmozását, nincsen még késő: az állam elveheti és nemes célokra fordíthatja a hadi-milliók százait.
Nemcsak Weisz Manfréd hadi-nyereségére gondolok; a többiekét sem kell kímélni, egyik hadi-milliomos pénze olyan, mint a másiké: véráztatta háborús vetés gyümölcse, mellyel a háború okozta pusztítást, szenvedést kell enyhíteni.
Anglia régen, még a háború kitörésekor törvénybe iktatta, a német Reichstag most dolgozik a lex-Daimleren, amely a hadiszállítóknak befektetett tőkéjükre ötszázalékos haszonnál többet nem engedélyez. Öt százalék nyereség legyen a hadsereg-szállítóé — ez is roppant nagy összeg négy, vagy Isten tudja, még mennyi háborús év óriási forgalma mellett —, a többi szálljon vissza az államra és fordíttassék népegészségügyi, népnevelési és más szociális értékű magasztos célokra.

A Daimler-ügy adatai rendelkezésemre állanak. A saját találmányú motorok előállítása a cégnek 5000 márkájába került és 15.000 márkát vasalt be a hadügyi kincstáron. De ezt a hasznot is kevesellte, újabb ötvenszázalékos áremeléssel próbálkozott. Ez volt a veszte. A hadügyi kormány sokallta az árat és parlamenti bizottságot küldött ki, amely azután megállapította, hogy a Daimler-gyár 173 százalékos haszonra dolgozott. Mikor ezt megtudták, a német birodalmi gyűlés szociáldemokrata, centrumpárti és nemzeti liberális párti képviselői törvényjavaslatot terjesztettek a birodalmi gyűlés elé a hadseregnek és haditengerészetnek szállító gyárosok és vállalkozók háborús hasznának korlátozásáról.
Ez a törvényjavaslat — a jövendőbeli lex-Daimler — a befektetett tőke után legföljebb öt százalékot enged a hadsereg-szállitóknak, a többi az államra visszaszáll. A Daimler-botrányt véletlen pattantotta ki és a német népképviselet egy pillanat alatt megtalálta az orvosszert a hadi-vagyonok garázda uralmára.

Nálunk még nem fakadt fel a csúnya fekély, Magyarországon még nyugodtan gyűjthetik a hadsereg-szállítók a hadi-milliókat.
Meddig lesz ez az ország boldog Arizonája a hadi-milliomosoknak, — nem tudom, de nem hiszem, hogy még egy órával is azután, amikor egy becsületes népképviselő beterjeszti a képviselőházban a magyar lex-Daimlert, amely az öt százalékon felüli hasznot elveszi a hadiszállító milliomosoktól. Ezt várja, joggal várja a magyar nép a törvényhozástól, mely sohasem tiltakozott a hadi-szállítók túlfizetése ellen.

A Daimler-ügy nem tartozik a magyar Lőszergyárosra. A német cég repülőgépeket, gépkocsikat szállított a német hadügyi kormánynak, a csepeli főrend ágyút és lőszert a magyar-osztrák hadseregnek. Daimlerékről megállapították, hogy 173 százalékos haszonra dolgoztak, Weisz Manfréd gyáráról nem merem ezt állítani.
De egyben mégis közös minden hadsereg-szállító Daimlerékkal: sokat, többet keresett — lehet, hogy talán akaratán kívül is —, mint amennyi megengedhető. Ez a többlet pedig nem maradhat meg egy hadi-szállítónak sem a kezén. Jelszó legyen: Törvényhozási úton kell hadi-nyereségük nagy részét elvenni és közcélokra fordítani.

A jelszó, melyet ez írásommal a magyar közélet viharos tengerébe dobtam, - jól tudom — sok ellenzőre talál. Nemcsak az elsősorban érdekeltek, de talán a kapitalizmus felé hajló társadalom többi rétegei körében is.
Ezeket különösen kérem, olvassák figyelemmel Weisz Manfréd hadi-milliárdjának történetét és azt hiszem, ellenvetésük megszűnik és ők is odasorakoznak a magyar lex-Daimler most kibontott zászlaja alá

A tőke uralma ellen harcoló munkás- proletariátus több évtizedes történetének legérdekesebb lapjai Weisz Manfrédról és a csepeli gyárról beszélnek. A hadi-milliárdos vagyona keletkezésének történetéről irt portré keretében ezek a lapok el nem helyezhetők, de viszont egy-egy érdekes adat papírra vetését el nem kerülhetem.

1909 augusztus 26-án — forró nyári napon — tizenegy fiatal munkás dolgozott a csepeli gyár töltényszereldéjében. Az egyik töltényhüvelyből munka közben kiesett a gyutacs és körülbelül hat kiló lőpor fölrobbant. Három borzalmas hangú dörrenést hallottak a gyár munkásai, s mire a szerencsétlenség helyére rohantak, már' ott hevert a tizenegy fiú összeégett testtel. Egy óra múlva mind a tizenegy meghalt és azóta minden évben koszorút tesz a szociáldemokra párt a gyári baleset áldozatainak sírjára . . .

1914 január 20-án visszautasított bérkövetelésük miatt sztrájkba lépett a gyár háromszáz munkása. A tölténygyáros a sztrájkolók ellen esendőn segítséget vett igénybe. A csendőruralom azután olyan megbecsülhetetlen szolgálatot tett a milliomos - tölténygyárosnak, hogy Fazekas Ágoston, Pest vármegye akkori alispánja a nála panaszkodó munkásküldöttségnek április 27-én adott válaszát igy kezdte meg: Meg vagyok döbbenve az önök panaszai fölött.

A gyár háborús szociális működéséről legjellemzőbb adatot két parlamenti fölszólalás ad.

Az egyik Ábrahám Dezső interpellációja, melyet 1917 február elsején mondott el a Házban az ipari cikkek maximálásáról. Interpellációjában a Weisz Manfréd-féle gyárról a következő érdekes adatokat mondta: A cégnek 1914-ben még tíz millió korona alaptőkéje van; ez volt a háború előtti állapot. Akkoriban 2,585.110 korona nyereséget tüntet föl, nem számolva a horribilis tartalékkal, amely nincs kitüntetve. Most már, 1915-ben 25 millió korona alaptőke mellett 8,468.121 korona nyereséggel számolt. Ebben a pár adatban maga Weisz Manfréd is elismeri hadi-nyereségét.

A másik beszédet Pető Sándor mondta el a képviselőház március 20-iki ülésén. A hadfölügyelet alatt álló gyárak munkásainak helyzetéről szólva, ezeket mondta:
A csepeli Weisz Manfréd-féle tölténygyárról mindig azt halljuk, hogy micsoda aranyélete van ott a munkásoknak. Az 1916. év végéről szóló statisztika szerint összesen 20.354 munkás dolgozik a gyárban, katonai felügyelet alatt. Ezek közül 9069 napi keresménye nem haladja meg az öt koronát. Érdekes, hogy a gyárban, az üzemek bizonyos famegmunkáló osztályaiban a keresménynek 40 százalékát, visszatartják és csak három hónap múlva adják ki. Hát hogy teheti ezt a gyár? És hogy jön a Panaszbizottság és a katonai felügyelet ahhoz, hogy ilyen állapotokat tűrjön, hogy valakinek a munkabérét három hónapra visszatartsák, amely idő alatt kénytelen hitelbe vásárolni, vagy nyomorogni és igy még nagyobb drágasághoz jutni, mint a milyennek terhe alatt máris sínylődni kénytelen? Legyen gondja a kormánynak arra, hogy az üzemek nyereségével legyen arányban ‘a munkások keresménye ! Az én információm szerint (ezt még mindig Pető Sándor mondta a képviselőházban) a katonai felügyelet alatt dolgozó gyári üzemekben a munkabérek alacsonyra sorvadtak le, ellenben a nyereségek óriásira dagadtak . . . Vizsgálatot kérek és a vizsgálat eredményéhez kérem a munkások bérének emelését. A csepeli gyáron kívül Weisz Manfrédnak konzervgyára is van. A kormány a konzervgyár részére sok ezer sertést rekviráltatott, hogy konzervet készítsen a hadsereg részére. Á rekvirált sertések zsírját a gyár nem dolgozza fel, hanem azon a címen, hogy az a munkások élelmezésére kell, megtartja. Kapnak is zsírt a munkások, de 1917 október elején följelentés érkezett a csepeli rendőr-kapitánysághoz, hogy Vágó Rezső budapesti szénnagykereskedő a munkások részére kiutalt árukból 500 kilogramm zsírt, 200 kilogramm cukrot és két zsák lisztet kapott a gyártól.
Botár rendőrtanácsos házkutatást tartott Vágó Rezső lakásán, ott az árukat megtalálta és lefoglalta, de a gyárat nem büntette meg. Ugyanebben az időben a gyár három vagon töltényt küldött Ausztriába. A három vasúti kocsiban 35 métermázsa zsír, liszt, cukor és más, különböző élelmiszer volt. Ezt is lefoglalta a rendőrség, de a gyárat ezúttal sem büntette meg.
1917 végén a gyárnak több métermázsa teája volt. Ebből október 13-án eladtak körülbelül 14 métermázsát. A rendőrség vizsgálatot indított és megállapította, hogy a teát Berkovics B. Sámuel, a Budapest és Budapestvidéki Gyáriparosok Fogyasztási Szövetkezetének igazgatója vette meg, aki egyszersmind főnöke volt abban az időben a csepeli tölténygyár élelmezési osztályának. A teát melyet a gyár a munkásoknak 36 koronáért árult, 96 koronáért adták el Weisz Manfrédék és a vételár a gyár pénztárába folyt be. A teát Berkovics továbbadta, természetesen már drágábban, mégis a csepeli rendőr-biróság felmentő ítéletet hozott, azzal az indokolással, hogy a gyár a teával szabadon rendelkezhetett, mert a lánckereskedésről szóló rendelet csak két nappal az üzlet lebonyolítása után lépett életbe. Ezek azok az adatok, melyeket a háborús cenzúra mellett is közölhetek a csepeli gyár háború alatti szociális, üdvös működéséről.

Az 1916 október 15-én kelt mérlegben a csepeli gyár 76,147.603 korona 29 fillér tiszta vagyont mutat ki. Ezzel szemben bátor vagyok kimutatni, hogy Weisz Manfréd vagyona tízszer ennyi, de legalább hétszázötven millió. A Generáli Biztosító Intézet csepeli becslője a Lőszergyár telkét, épületét és berendezését 98 millióra becsülte ugyan, de a biztosítást a gyár csak 84 millióra kötötte meg. A hivatalos becsléssel szemben a gyár házi becslése 137 millióra értékeli a gyárépületet és berendezést, amibe még nincsen beleszámítva a nyersanyag, a félkész- és készáru, ami legkevesebb negyedmilliárdot ér.

De a csepeli tölténygyáron kívül más vagyona is van Weisz Manfrédnak. Övé a Soroksári-úti konzervgyár, a Fegyver- és Gépgyár részvénytársaság részvényeinek talán 70 százaléka is a lőszergyárosé. Nagy érdekeltsége van a Ganz-Danubiusnál, melynek veje, Kornfeld Móric a vezérigazgatója. Hadikölcsönjegyzése 30 milliót meghalad, viszont a Mária Valéria-utcai és Andrássy-úti palota sem egészen értéktelen és Váci-úti házai sem terhelik túlságosan vagyonát. Végül a háború alatt megvette 12 millióért Károlyi László gróf derékegyházi tízezer holdas birtokát: állítólag oda akar majd a háború után visszavonulni : a halált hozó szerszámok milliárdos gyárosa gazda, talán kertész lesz.
A felsorolt adatok alapján nem csak én, de komoly pénzügyi körök is 700—750 millióra becsülik a Lőszergyáros vagyonát, a háború előtti 40—45 millióval szemben.

Hogyan szaporodott ilyen óriási mértékben vagyona, megpróbálom nagyjában elmondani:

1. A csepeli gyárnak, amely 1913 december 24-én részvénytársasággá alakult át, mindig voltak tartalékolt anyagai. Ez a tartalékanyag nagyban hozzájárult vagyona gyarapodásához. Azt mondhatnák, az anyagtartalék ..légből kapott koholmány', — sietek tehát bizonyítani. Maga a lőszergyáros bizonyítson állításom igaza mellett: 1917 tavaszán meghívott gyárába több politikust, ezeknek megmutatta a csepeli acélvárost és így dicsekedett: A legbüszkébb arra vagyok, hogy nagy tartalékanyagom lehetővé tette, hogy folytonosan szállítsak a hadseregnek,

2. A hadügyi kormány, mint minden hadsereg-szállítót, a csepeli gyárat is túl magas árakkal fizette meg. Ezt a hasznát, melyet a bécsi Leinweber-pör és a berlini Daimler botrány után igazán nem kell bizonyítani, legjobban azzal növelte, hogy alkalmazottait — amint azt a parlamenti meg nem cáfolt fölszólalásokkal bizonyítottam — rosszul fizette.
Neki pedig átlagban 26.000 munkása és 1200 tisztviselője van, csak a lőszergyárban, úgy hogy az alkalmazottak gyenge fizetéséből megtakarított összeg is szép pár millió háborús hasznot jelent.

3. A csepeli gyár sok munkát alvállalatba adott, amire — ugyebár, természetes — szintén nem fizetett rá. Weisz Manfréd alvállalkozója volt: Bedő Ottó váci-uti gépgyáros, aki az ágyúkocsikhoz az úgynevezett gelendereket szállította. az Első Magyar Csavargyár csavarárukat, csavarmunkákat, ágyúalkatrészeket szállított a csepeli gyárnak. Varga Lajos csepeli kovácsáru-gyára főzőkocsi alkatrészeket szállított, a Magyar-Belga különféle alkatrészeket, Györffy és Wolff erzsébetfalvai fémárugyár réz-alkatrészeket, Hoffherr és Schrantz az ágyúkocsik fuszkaszniját, a Ganz-Danubius kovácsolt alkatrészeket szállított, végül pedig még külföldi gyárak is alvállalkozói voltak a lőszergyárosnak.

4. A munkabérek és munkásviszonyok is nagyban szaporították vagyonát. A háború előtt a gyár átlagos 5000 munkással dolgozott. A háború kitörésekor ez a szám huszonhatezerre emelkedett, amelyeknek egy része vezényelt munkás volt. Körülbelül egy évig dolgozott a gyárban 1000—1200 bosnyák katona, a hadvezetőség által előírt 42 filléres óradíjért, ugyanakkor, mikor az akkordban dolgozó munkások 70—100 fillért kerestek. Nagyon olcsó munkaerőt nyert a galíciai és erdélyi menekültek ezreiben.

A négy pontban felsorolt ténybeli adatok juttatták a lőszergyárost óriás hadi-nyereségéhez, amely — remélem — nem sokáig maradhat már zsebében, hanem — a sürgősen megalkotandó magyar lex-Daimler alapján állampénztárba vándorol . . .

Kozma Nándor