Idén hatvanadik születésnapját ünnepli a csepeli honismereti mozgalom. Ebből az alkalomból igazi kuriozitással rukkolunk elő: egy 1961-es Magyar Nemzet cikkel, Ruffy Péter tollából.

Néhány évvel ezelőtt a csepeli munkások ezzel a kéréssel fordultak a pesti muzeológusokhoz:
- Szeretnénk megismerni Csepel és Csepelsziget történelmét, az őskortól egészen napjainkig. A munkás előtt megnyílt a műveltség kapuja, s a csepeliek meg akarják ostromolni azt a határtalan birodalmat, amelynek a tudás a neve.
- Kérjenek bármit — felelték a muzeológusok —, szívesen segítünk.
- De a pesti múzeumok a X X L kerülettől legalább órányi útra vannak. Inkább hozzák ide a csepeli történelmet.
- Nem kell azt idehozni — felelték tudósaink.
- Miért?
- Mert a történelem itt van.
- Hol?
- A lábunk alatt. Itt van a földben eltemetve az a sok ezer év, amely az idő rokkáján lepergett addig, amíg Csepelnek a magyar történelemben, mint a nehézipar, s a magyar munkásosztály fellegvárának, különleges, ékes szerepe lett. Itt vannak a földben a csontok, a romok, a sírok, a temetők, a volt munkaeszközök, s a tudománynak az a szép szokása, hogy beszélgetni tud a halottakkal is.
Múzeumbarát munkások, magángyűjtő pedagógusok, lelkes kisdiákok, bolgárkertészek, az ismeretekre szomjas csepeli nép bevonásával megindult a föld kikopogtatása és a humusz hatezer évről tett vallomást.
Először ásni kellett — belenézni a földbe, a fekete mélybe, az eliramlott évezredekbe. A munkát a Budapesti Történeti Múzeum végezte el. De istápolta, támogatta az ásatást a vas- és fémművek, a XXI. kerületi tanács és a Hazafias Népfront, s minden olyan ember, akit azok a »titkok« érdekelnek, melyet az értelem világosságával fejt meg az emberész.

Olyan pedagógusok tűntek fel, mint a történész Zachár László csepeli tanár, aki kis kertjében gyümölcsfa ültetés közben ötezer éves harang alakú edényre bukkant, az ibériai eredetű harangedény-kultúra egyik darabjára. A pirkadáskor kelő bolgár kertészek is jöttek segíteni — talán a nyelvünket sem ismerik, de értik ezt a szomjas kíváncsiságot. Nyomozó diákok jelentkeztek, akik Árpád fejedelem valaha volt lakát akarták megtalálni. A hatalmas sziget beszélni kezdett sorsáról s az életéről. S a tudósok, történészek, régészek, a Budapesti Történeti Múzeum tudományos munkatársai szorgalmasan jegyezték az ezredévek morse-jeleit.
A Budapesti Történeti Múzeum részéről Schreiber Rózsa és Gábori Miklós (őskor), Nagy Emese (középkor) és Szálai György (újkor) vettek részt a nagy kísérletben, s a kutatás szálai Póczy Klára (Budapesti Történeti Múzeum) kezében futottak össze. Több ásatást folytattak, többek közt a Királyerdőn, a csepeli Szabadkikötőben, s a hárosi Duna-parton. A gazdag régészeti anyagot kiállításon mutatják be Csepel népének, s a kiállítás a március 17-től április 4-ig tartó csepeli művelődési napok keretében péntek délután nyílt meg a csepeli tanács nagytermében.

- S mit mesélt el Csepelsziget, s a csepeli föld?
- Ösemberi leletet — feleli Gábori Miklós — nem találtunk. Csiszolt kőkori tárgyak azonban előkerültek (pattintott kőpengék), s ez a bizonysága annak, hogy hatezer év előtt már lakott hely volt Csepelsziget.
S elkezdődött ennek a hatezer esztendőnek a felgöngyölítése. Az egyetemes emberi kultúra szempontjából is jelentős következtetések, tudományos eredmények születtek. Az ásatás egész históriáját nem tudom elmesélni, mert minden lelethez, minden tárgyhoz fabula fűződik. A jelentősebb dolgokról szólni azonban kötelességünk.
A harang alakú edényeket nézzük a kiállításon. Agyagból készült, fakult színű edények ezek, zónás, sávos díszítéssel, kézzel formálva.
Mármost hogyan, s miként mesélnek, s miről tudósítanak ezek a harang alakú edények?
Az emberiség történetének egyik izgalmas fejezetéről, egy ibériai népcsoport vándorlásáról, s eltűnéséről. A tudomány már megállapította, hogy ez a vadásznép a mai Spanyolország területéről származott, megteremtette a harangedények kultúráját, a rézkorszakban — ahogy Gábori meséli — »őrült hosszú vándorutat járt be«, a mai Spanyolországból indulva a mai Franciaországon és Németországon át eljutott a Duna vonaláig, Csepelsziget déli csücskén letelepedtek s azután eltűntek Csepelen. Ez az utolsó nyomuk. A tudományban lehetnek hiányos ismeretek, de ismeretlen titkok nem lehetnek — végül mindent megold s megmagyaráz az értelem.
A csepeli »spanyolok« arra tanítanak, hogy a régi életforma elbukik az új életforma érkezése után. Az ibériai népcsoport vadászattal foglalkozott akkor, mikor Csepelsziget lakói már földművelést űztek. A történelemben pedig — még a réz-, vagy a bronzkorban is — vastörvények uralkodnak. Az alacsonyabb rendű életforma eltűnik, az ibériaiak beolvadtak a Csepelszigeten élő népekbe.

A királyerdői nagyon szép új munkásnegyed közelében — a lakosság szenvedélyes érdeklődése közepette — korabronzkori település nyomaira bukkantak, Csepelszigetnek a budai hegyek felé néző odalán pedig hallatlanul gazdag korabronzkori temetőt találtak. A kor szokása szerint a halottat máglyán hamvasztották el s a hamvvedret temették a földbe. A hamvak kis tálban pihentek az évezredek során. E kis tálat azután leborították egy hamvvederrel, s a földi maradványok mellé kisebb edényekben élelmet helyeztek el — nehogy megéhüljön a másvilágon a halott.

A tudomány munkásai azt állítják, hogy Csepel kétszer is főváros volt a történelemben. Az avaroknak itt volt a központjuk, s a honfoglaló Árpádnak is Csepelsziget volt a törzsi központja, mintegy első fővárosa.
Az avar sírokból állatábrázolásos öv-veretek kerültek elő, gyakran szerepel díszítő elemként a griff-madár. Feltártak egy nagyértékű avar temetkezési helyet, amelyet tudósaink egymás közt csak »galambos-sír«-nak neveznek. E sír lakójának szép, különleges övén, a bronzvereten, BelsőÁzsiáig visszavezethető minták láthatók. Két galamb, alatta sasmadár, amely a lábai közt tartott halat marcangolja.
Feltártak egy honfoglaláskorabeli magyar sírt is, melybe korának egy előkelő, gazdag asszonyát temették el. Nagyon szép hajkarikák, karperecek, drága gyöngyök kerültek elő, s egy régvolt élet-... pora.
Elmentek a rómaiak, a sírba költöztek az avarok, a honfoglalás magyarjai.
A középkorban királyok, majd királynők birtoka és vadászterülete volt a Csepelsziget.
Zsigmond király gyakran tartózkodott csepeli vadászkastélyában, Mátyás is szerette Csepelszigetet, a csepeli szabadkikötő területén az egyik rommaradványt még az elmúlt évtizedekben is Beatrix-romoknak hívták.

Ahol elhallgattak a sírok, ahol már nem beszéltek a halottak, ott meséltek a régi fóliánsok s elmondták, hogy II. Lajos, mikor Mohácsra indult, csepeli vadászkastélyában vett örökre búcsút a feleségétől.
A török hódoltság előtt tizennyolc község volt a sziget területén, a török adólajstromokban már csak hét szerepel. A többi elpusztult, kigyulladt, leégett, vagy földig romboltatott.
Elpusztult Csepel is, amely a hódoltság idejéig mezővárosi kiváltságokkal rendelkező városka volt.

A XVII. század végén, a török kitakarodása után végeláthatatlan pusztaság volt ezen a helyen. Később a Svábföldről érkezett telepesek alapítottak falut ezen a helyen, s együtt éltek azokkal a katolikus horvátokkal és dalmátokkal, akiket a korabeli irodalom illíreknek nevez.
Csepelnek hol német, hol délszláv bírája volt, s a jobbágyfalu Szavójai Jenő herceg ráckevei uradalmához tartozott. Csepel a hercegnek száz forint cenzust fizetett, s a kutató Kubinyi András jegyzi fel, hogy a XVIII. század elején a csepeli jobbágyok a cenzuson felül állat- és terménytizedet fizettek, egy ölfa felvágását kellett teljesíteniük és nyolcnapi robotot végeztek. Szaplonczay János bérlő később módosította a robotot: 1778-ban a robotnak csak egy részére tartott igényt, négyötödét pedig meg lehetett váltani — pénzben.

A kiállítás negyvennyolccal záródik. Mikor Görgey Artúr »őrnagyparancsnok« haditörvényszéke az ellenséggel történt cimboráskodás főbenjáró bűnéért Csepelen halálra ítélte, s a csepelszigeti Lóréven kivégeztette Fejér megye főispáni helytartóját, az áruló gróf Zichy Ödönt.

Ezt mesélte el a tudomány, a történelem és a föld. A következő kiállítást a mi korunkról rendezik, a csepeli munkásmozgalomról.
Ezt majd elmesélik a holtak helyett az élők, eltűnt népek helyett az életet gyarapító mai emberek.

Ruffy Péter
1961. március 19. Magyar Nemzet