A koronavírus révén kicsit több szabadidőnk lett, így most ledolgozunk egy kicsit restanciánkból. Hosszú, de nagyon érdekes előadás szövegét tesszük közkinccsé. Olvassák, fogadják szeretettel.

A Csepeli Helytörténeti és Városszépítő Egyesület 2017. szeptember 13-án, a Fővárosi Szabó Ervin Könyvtár csepeli,. Sétáló utcai fiókjában tartott rendezvényén Horváth László közgazdász-helytörténész tartott előadást a település hajdani főjegyzőjéről, dr. Koncz Jánosról és Robl kanonokról.

A rendezvény fotói és az előadás néhány illusztrációja megtekinthető itt: https://www.facebook.com/pg/CSHVE-1532399607058710/photos/?tab=album&alb...

Dr. Bolla Dezső elnök – még az előadás előtt – szomorú kötelességének eleget téve, emlékezett meg az elhunyt barátról, az egyesület korelnökéről, akit aznap délelőtt kísértek utolsó útjára, Strein Oszkárról, Csepel Díszpolgáráról. Ő volt az, aki talán a legtöbbet szenvedett a második világháború alatt és főként utána, amikor három és fél évet töltött szovjet fogságban. Közel tíz évet töltött el egyesületünk tagjaként. Kedélyes öregúr volt, akinek sok tapasztalata volt az életből, nemcsak a szovjet fogság, hanem a csepeli gyárban eltöltött idő, s a magyar repüléstörténetben betöltött szerepe révén is. Szomorúan emlékeznek rá barátai, tagtársai – most egy perces néma felállással is adózzunk emlékének, tiszteletünket és kegyeletünket kifejezve...
Köszönöm szépen.

Az előadással kapcsolatban azt szeretném előre bocsátani – folytatta dr. Bolla Dezső, a CSHVE elnöke -, hogy minden év végén azt keressük, milyen évfordulókról emlékezzünk meg? Ekkor találtam meg ezt az 1917-es évszámot, amely két markáns egyéniség csepeli megjelenését jelzi. 1917-ben kezdte meg pályafutását Csepelen dr. Koncz János főjegyző, aki nemcsak közigazgatási szakember volt, hanem elhivatott irányító is. Ugyancsak ekkor lépett színre Robl János kanonok, aki a régi hittérítők lelkesedésével szervezte a katolikus egyház életét. Az előadás fogja érinteni az egyházi élet többi területét is, hiszen Csepel a két háború között több egyházi kerülettel és hitközséggel gazdagodott.
Nem a nosztalgiaébresztés vezérel bennünket a XX: század rendszerei iránt, egyik sem volt olyan, amely miatt jóérzés töltene el bennünket, de mindenképpen mindegyikben volt olyan terv és olyan korszak, amely előre vitte a világot. De mindegyikben benne volt saját pusztulása és bukása is...
Tehát, erre az előadásra kérem föl most Horváth László barátunkat, egyesületünk tagját, aki nemcsak közgazdasági szakember, hanem volt politikus, önkormányzati képviselő is, így átfogó ismeretekkel rendelkezik.
Meghívtuk erre az alkalomra a közigazgatás jelenlegi vezetőjét, s a korábbiakat is. Tóth Mihály jött volna – jár rendszeresen egyébként -, de más programja jött közbe. Meghívtuk a katolikus egyház csepeli képviselőit is – (nyilván egyházi elfoglaltságuk miatt) nem tudtak eljönni ők sem.

Eléggé nagy időszakot ölel fel modandóm – kezdte előadását Horváth László -, sok minden történt ezalatt, nyilván csak „slágvortokban” (vezérszavakban) lehet róla beszélni.
1917-ben érkezett – ahogy Dezső is elmondta – ide Csepelre két olyan meghatározó ember, akik ennek a bő 25 évnek életét alapvetően befolyásolták. Az egyik dr. Koncz János jegyző, a másik pedig Robl kanonok.

Bevezetőben néhány gondolatot magáról a korszakról. 1917 és 1943 között alakult ki tulajdonképpen a mai Csepel. A kerületnek most hetvenvalahányezer lakosa van, 1917-ben nagyjából 15 ezer volt, 1943 végén 60 ezer! Ez alatt a 25-26 év alatt négyszeresére nőtt a népesség Csepelen!
1917-ben (majd lesznek térképek, s akkor mutogatok) tulajdonképpen a régi falu létezett, kicsit dundibb, délre és keletre, meg picit északra is terjeszkedhetett, mert nyugaton ott volt a gyár. Sokkal sűrűbben lakták, mint amennyi embernek lehetett volna. Zsúfolt település volt, egyetlen egy (az Imre-téri) templommal. Kultúrháza nem volt. Volt egy gyár, amely folyamatosan terjeszkedett, s volt egy település, amely folyamatosan ontotta a munkásokat a gyár részére. Annak ellenére, hogy 1917-ben érte el a csúcsot a dolgozói létszám a gyárban, s utána kezdett hanyatlani, az ott dolgozók nagyjából 80 százaléka nem csepeli volt. Erzsébetről, Tökölről, Budapestről (főleg a 9. kerületből), s mindenhonnan áramlottak ide munkások, meglehetősen rossz közlekedési körülmények között. Eleinte csak egy egykocsis lóvasút volt, majd 1912-től, a Közvágóhídtól hozta-vitte az embereket, a zárógát töltésén áthaladva a HÉV, amely messze nem tudta az igényeket teljesíteni! A dolgozók nagyobbik része gyalog közlekedett. Ezt később is gyakorolhatták, amikor a Királyerdő kezdett betelepülni, mert onnan is egyszerűbb volt néhány kilométert gyalog megtenni, s úgy bejutni a gyárba, mintha Pestről, Erzsébetről, Kispestről kellett gyalogolni. Ha visszagondolok gyerekkoromra: hat kilométer séta semmit nem jelentett. Valószínűleg ezek az emberek is 5-6 kilométert gyalogoltak reggelente ahhoz, hogy bejussanak munkahelyükre, s munkaidő után ugyanennyi volt hazafelé is az út.

Így nézett ki Csepel akkor.
A gyár, az egyetlen komoly gyár akkor a Weiss Manfréd Vas- és Acélipari Részvénytársaság volt, amely nem fizetett adót – adómentes volt! Terhelte a községet, mert nőtt a népesség, de adóval nem segítette azt, hogy az infrastruktúra fejlődjön. Nem volt semmi: se vízvezeték, se csatorna, se szilárd burkolatú út.

1943-ban, ennek a korszaknak a végén, a katolikus templomok száma kettő és félre növekedett (a második templom, a Jézus szíve templom megépült, s a harmadik egyházi körzet, a királyerdei is létrejött, de ott még templom nem volt, csak egy ilyen célra szolgáló helyiség). A királyerdei templomnak is megvolt már a terve – ezt majd itt a későbbiekben láthatjuk. Felépült nagyjából az Evangelikus Templom, a majdani piac melletti területen, s létrejött a Református Templom is.
Ezt megelőzően létrejött egy zsidó imaház is a 10-es években. Tehát valójában az induláskor a Temlom téri Kisboldogasszony Templom mellett volt még egy zsidó imaház is Csepelen, az Erzsébet utca 84. szám alatt. Gyakorlatilag 1956-ig működött, akkor lőtték porrá, s a gondnok szülei és gyermekei ott haltak meg. Nekünk egy osztálytársunk veszett oda, 9 éves korában.

1923-ban megtervezték és elkezdték létesíteni a Kertvárost.
1934-ben kezdték a Királyerdő parcellázását.
Benépesült a Bem József utcáig (mostani Festő utcáig) a Csillagtelep (akkor Csillag József telep), egészen a Szabadság útig.
Így szép nagy területű község jött létre. Város nem lett – de erről majd később.

Tehát ez a fejlődés valósult meg ezalatt a 25 év alatt.
Ha belegondolunk abba, hogy a rendszerváltozás óta is körülbelül ennyi dő telt el (s 1945 és 1990 között 45 év telt el), s mi történt itt Csepelen? S ez alatt a 25 év alatt mi történt? Hány ház épült föl, hányszorosára nőtt a népesség, akkor azt kell látnunk, hogy itt dinamikus fejlődés volt. Nem állítom azt, hogy minden igény ki lett elégítve, sőt, állandóan az igények után szaladtunk!
Még a 30-as évek közepén is a Kertvárosban (Királyerdőről nem is beszélve) alig lehetett közlekedni a homoktól, de óriási ütemben kövezték az utakat – s, ennek megfelelően nagy harc is folyt a munkákért, hogy ki végezhesse azokat.

Ennek a nagy lélegzetű fejlődésnek több meghatározó embere volt, de közülük a két legmeghatározóbb jött pontosan 100 évvel ezelőtt, s ezért beszélek róluk. Mert Stern (Szekeres) Richárd az első világháború alatti első igazgató, meghatározó egyénisége volt Csepelnek, s az első világháborútól a második világháborúig Korbuly Károly szintén meghatározó egyénisége volt a GYÁR-nak, de Csepelnek is! Szekeres Richárd (ő volt a csepeli sport egyik megalapítója) itt lakott a faluban, ma is megvan a háza. Tehát volt nagyon sok egyéniség, s akkor még nem beszélek azokról a mérnökökről, akik nemzetközi hírűek voltak.
Csepel olyan kedvező helyzetben van, hogy sokkal több híres-neves, országos hírű, sőt nemzetközi hírű egyénisége van, volt, mint bármely más városnak.
De, hát ez nem nagyon látszik, mondjuk az utcák elnevezésén és az utcatáblákon, a megemlékező táblákon – de ez megint egy másik kérdés...
No, ennek a korszaknak két meghatározó egyénisége volt.

Kezdem Koncz Jánossal.
Két teljesen eltérő karakterű, más indíttatású, más helyről származó emberről van szó.
Koncz János – íme itt van – jóképű gyerek: ezt az egy fényképet tudtuk megszerezni róla.
Dicsőszentmártonban született 1880-ban. Dicsőszentmárton község Kisküküllő vármegye székhelye. Ez a Maros, itt a Kisküküllő, ott meg a Nagyküküllő.
Azért érdekes, mert annak ellenére, hogy egy fejletlen, körülbelül 2-3 ezres falu volt akkor, amikor született Koncz, megyeszékhely volt és nagyon rohamosan fejlődött. Olyannyira, hogy megyeszékhely volt, járási székhely volt. És azt mondják – persze ez ízlés kérdése -, hogy Erdély legszebb vármegyeháza épült Dicsőszentmártonban, annak ellenére, hogy egy szállodája nem volt, s egy vízszintes, egyszintes falu volt... Alpár Ignác neves budapesti építész tervezte ezt az épületet, amely most már nem vármegyeháza, de megvan még.
Éppen azért, mert megyeszékhely, járási székhely volt, ennek megfelelően volt mindenféle középület: vármegyeháza, községháza, járási bíróság, stb. Sok ember volt, aki pozíciót töltött be. Annak ellenére, hogy a főispánok és az alispánok egy része sem laktak Dicsőszentmártonban, mert nem volt igazán elegáns hely.
1912 tavaszán lett város Dicsőszentmárton. Addigra már volt egy kórháza, volt egy ideggyógyintézete, s kiépültek a megfelelő intézmények. Tehát egy körülbelül négy és fél ezres, magyar többségű városka volt.

Itt született tehát Koncz János, egy régi erdélyi, nemesi, unitárius vallású családból.
Családi életéről annyit tudunk, hogy (számomra ismeretlenek a szülei) nyolc éves korától Koncz János árva lett. Ki nevelte, ki nyúlt a hóna alá, ki nevelgette? Ezt sem tudom.
Annyit tudunk csak róla, hogy Kolozsváron végezte el a főgimnáziumot.
Az unitárius kollégiumban lakott, méghozzá itt van a kolozsvári Belmagyar utcai templom (ez még a régi neve), ez a Főutcája Kolozsvárnak. Ez az unitárius templom, ez az új kollégium, amelyikbe ő nem járt, de elkészült, mire végzett.
S ebben a régi kollégiumban fejezte be tanulmányait.
Kolozsváron végezte el a jogi egyetemet is, de még mielőtt tovább mennénk, szeretnék rátérni erre a vallási dologra.

Mit jelent az unitárius vallás? Az unitárius vallás egy speciális magyar képződmény, a protestantizmus utolsó fejlődési ága, a XVI. században keletkezett. Ez az unitárius vallás egy szentháromság-tagadó vallás, anti-trinitanista. Enyhe formája – mert a XIX. században aztán unitárius vallás címén Angliában és Amerikában olyan vallási álláspont is kialakult, amely szerint Jézus már nem Isten. No, ez az anti-trinitarizmust valló magyar egyház megmaradt annál, hogy igen is, Jézus Krisztus isteni teremtmény és imádni kell.
Maga a vallás végül is megállapodott, hasonló a reformátushoz.
A XVI. században, amikor kialakult, a legnagyobb vallás volt Erdélyben. De aztán, miután összesen csak kettő fejedelem volt unitárius: az alapító János Zsigmond, az utolsó nem-Habsburg király, és az első erdélyi fejedelem. Ő – felkarolta az egyházat, majd - az áttérés után három évvel meghalt. Miután az unitárius egy szabad gondolkodású vallás, a tordai országgyűlésen 1568-ban (a világon lényegében először) meghirdették a vallásszabadságot, s aztán ezt megerősítették Marosvásárhelyen 1574-ben is, akkor ez első sorban az unitárius vallásnak volt köszönhető - persze ehhez kellettek a többiek is.
(Ez a szabadság csak a bevett felekezetnek számító négy keresztény vallásra – katolikus, református, evangélikus, unitárius - vonatkozott .A Szerk. megjegyzése.)
Később visszaszorult, mert Erdélynek már csak Székely Mózes volt unitárius fejedelme, ha jól emlékszem 1603-ban, összesen három hónapig, aztán meghalt csatában.
Aztán voltak katolikus, és református fejedelmek Erdélyben, akik mindig a saját vallásukat helyezték előtérbe, így az unitárius vallás szép lassan visszaszorult. Viszont egy speciális magyar képződmény, csak Magyarországon létezik. Az utolsó – még mellettünk – Lengyelország volt, amely azért érdekes, mert Lengyelországban ez az unitárius vallás (szociániánusok, vagy ariánusok) Kielcében honosodott meg, amely város több mint egy évtizede Csepel testvérvárosa. Aztán onnan elzavarták őket, s a maradékuk nagy része ide települt Erdélybe, s elmagyarosodott.

Ennyit az unitárius vallásról.
Azért érdekes, mert Koncz János élete végéig gyakorló hívő volt, s igyekezett aktívan részt venni az egyház életében. Valamint azért is érdekes, mert Csepelen szinte nem volt unitárius! Úgy jött ide, hogy teljesen idegen volt, gyakorlatilag csak néhány ember vallotta ezt a vallást.

Itt van Dicsőszentmárton.

Egyébként a családról még annyit, nagysolymosi Koncz család ez, és több neves személyisége volt az erdélyi történetben. A leghíresebb Koncz Boldizsár, aki 1663-tól 1882-ig volt püspöke az unitárius egyháznak, a 10. Neves, nyolc kiadást megért magyar katekizmusa volt. Ugyhogy ilyen családba született Koncz János.

Tovább folytatva: Koncz János az egyetem és a gyakorló katonaság (mert volt katona) után – Perényi Csepel könyvében az van – Mocsonokon volt egy évig. Ezt nehezen tudom elképzelni, mert légvonalban ezer kilométerre van Dicsőszentmártontól, fent a hegyekben, szlovák lakosságú nagyközség. Szerintem ez inkább elírás volt...

Ami viszont biztos, hogy 1907-től 1912-ig Székelyderzs körjegyzője volt. Ez azért érdekes, mert a Szászfölddel, az úgynevezett Királyfölddel határos része a Székelyföldnek. A következő falu már szász. Maga a körjegyzőség feltehetőleg már talán 200 falut is magában foglalt.
Székelyderzs pedig azért érdekes, mert az UNESCO Világörökség része az itt található unitárius templomerőd. Ez a világon az egyetlen működő erődtemplom. Hetente egyszer felmehetnek a várfalakra a helybéliek, s az ott elhelyezett kolbászt, szalonnát vihetik magukkal: tehát raktároznak benne – ez a működés. A templombelső falairól letakarították a korábban rákent meszet, s ott egy Szent László legendát, a másik oldalon egy bibliai jelenetet (Máté evangéliuma) találtak. Van a falban egy tégla, amelyen pedig rovásírás van. Ez is viszonylag ritka és főként unitárius templomokban fordul elő.

Szóval itt dolgozott dr. Koncz János akkor, amikor Dicsőszentmárton város lett. Ő nem vett részt a városalapításban, de a városnak fél év múlva szüksége lett új főjegyzőre, s akkor odament főjegyzőnek.
1912 őszén tehát városi főjegyző (a polgármester helyettese) lett, annak ellenére, hogy akkor már elindult a karrierje, mint a községi jegyzők egyesületének egyik vezetője.

Na, most a másik irány – Robl János.
Ő 1877-ben született Moson községben, amely Csepelhez hasonló nagyságrendű falu, a magyar-német nyelvhatáron. Abban az időben, mikor gyermek volt Robl, nagy valószínűséggel inkább német helység volt, mint magyar jellegű.
Családjáról nem tudok semmit.
A középiskoláit Székesfehérváron a cisztercieknél végezte, jó eredménnyel. A teológiát viszont Budapesten, szintén nagyon jó eredménnyel. Tehát jó tanuló volt, nagyon dinamikus, erős egyéniség, talán látszik is rajta.

A Perényi könyvben az szerepel, hogy 1900-ban Ráckevén kezdett, de ezt máshol nem láttam, a katolikus lexikonban nem találtam. A német eredetű plébánosokat igyekeztek magyar nyelvű helységekben is elhelyezni, hogy kicsit ott is ismerkedjenek a világgal. Ráckeve ilyen volt. Vadkert József, aki szintén volt plébános Csepelen, ő is ott kezdett. Előfordulhatott, de ebben nem vagyok biztos.

Ami viszont biztos: Budakeszin volt káplán, s 1906-ban megbízta őt Prohászka Ottokár székesfehérvári megyéspüspök, hogy építsen templomot Budakalászon. Nagyjából egy év alatt fel is építette a templomot, s a püspök felszentelte 1907-ben, s egyúttal mindjárt ki is nevezte budakalászi plébánossá Robl Jánost. Ő a templomépítés lendületét megőrizve kezdett plébánosi munkájához. Vonattal rögtön harangot hozatott, lebontotta a régi templomot, minden évben valamit csinált. A következő évben abból épített egy kerítést, kívül és belül is kifestette a templomot. 10 év alatt csinált annyit, mint mások évtizedek alatt.
Annyi érdekessége van ennek a budakalászi plébánosságnak (tíz évig volt ott, 1907-től 1917-ig), hogy egyik – nem közvetlen – elődje volt, 1882 és 1889 között az a Czettner Sebő, akit aztán ő váltott itt, Csepelen. Czettner Sebő 1889 és 1917 között, 28 évig volt Csepelen plébos, ami egészen elképesztő nagy időtartam, bár Robl is majdnem eljutott eddig. Czettner Sebő is egyéniség volt: a háború előtt utca volt róla elnevezve. 66 éves koráig volt itt plébános, s valószínűleg azért, mert Csepelre ráfért volna egy dinamikus egyházi vezető, ezért nevezték ki a fiatal, 40 éves Robl Jánost ide plebánosnak. (Aztán – mellékesen – ez a Czettner Sebő nagyon sokra vitte, mert Székesfehérvár Egyházmegyei főesperes lett, mesterkanonok, egy Bene Merenti nevű, magas pápai kitüntetés birtokosként, 80 éves korában halt meg. Nagy karriert futott be.)

Őt váltotta Csepelen Robl János.
Ugyanazzal a lendülettel kezdett munkához, mint Budakalászon. A háború utolsó éveit élték, az ország erőnléte mélyponton volt. A Weiss Manfréd Művekben kezdett zuhanni a termelés anyaghiány és egyéb okok miatt. A lakosság – a katonák is – de a civilek különösen, kimerült. Pénzhiány volt, az infláció fölerősödött.
1917 és 1918 között Robl János pénzt teremtett, és teljesen átalakította a Templom téri templomot. Kicserélte a festményeket, új képeket hozatott. Talán az Erzsébet császárné által adományozott bajor művész által készített festményt is kicserélte – ezt nem tudom. De a lényeg, hogy az oltár fölé
is egy új, „Jó pásztor” című festményt tetetett, a bejárathoz egy másikat, ahol István király a koronát és az országot Máriának ajánlja fel. Akkoriban még „plafonja” volt a templomnak, mennyezete vizszintes volt – tudjuk, hogy ma már boltozatos.
(1944-ben bombatalálatot kapott, teljesen kiégett, romos lett, alig valami maradt meg berendezéséből. A háború után kapta meg mai újjáépített formáját.)
Robl szinte új arculatot adott a templomnak. A pénzt állítólag úgy szerezte, hogy maga IV. Károly, az utolsó magyar király közbenjárására a ráckevei királyi uradalom járult hozzá összeggel a renováláshoz.

Ugyanezzel a lendülettel mindjárt megterveztetett egy új, néhány száz fős befogadóképességű kultúrházat – de abból nem lett semmi.

Miket csinált még?
Létrehozta a Mária-kongregációkat a nőknél, aztán a 20-as években a férfiaknál is. Létre hozatta a Szív Gárdát. Felpezsdítette az egyházi életet, jobban összefogta a híveket, lelkesítette őket. Hatalmas lendülettel kezdett hozzá.
Éppen akkor kezdett csődbe menni a polgári iskola – amely Csepel elitképzését jelentette (1915 óta működött különböző helyeken) – nem bírták, a háborús körülmények miatt sem. Nem győzték anyagiakkal. És akkor egy egyházi iskolát akart Robl belőle csinálni – de nem sikerült. Nem voltak kedvezőek a körülmények, az egyháznak sem volt annyi pénze, nem jött össze.
Ez Robl.

Visszatérve Koncz Jánosra.
Leváltották vele a régi főjegyzőt. Ő is ugyanolyan lendülettel kezdett itt Csepelen dolgozni, mint Robl. A következő évben már polgármester-helyettes is lett. Ő is tört előre.

Közbevetve: a közjegyzőknek volt egy egyesülete, amely 1877-ben jött létre: a Községi és Körjegyzők Országos Egyesülete, ahol Koncz elkezdett mozogni. 1899-ben, mint Udvarhely vármegye küldötte (akkor megyei küldöttekből állt össze a közgyűlés) szólalt fel először. De már 1913-ban – amikor egyébként megnősült – már második, sőt főjegyzője lett az egyesületnek, amelynek 15 fős vezetősége volt. Valószínűleg felfedezték a tehetségét.
Kiírtak egy pályázatot a jegyzők a szociális helyzet tárgyalására és Koncz 1913-ban megnyerte, s 1 ezer koronát kapott (1920-ban 3 ezret.). Nagy volt az előrelépés nála.
1916-ban megerősítették egyesületi főjegyzői minőségében.

Közeledett 1917.
A papoknál ez könnyebben ment, mert a püspök kinevezte, nem nagyon kérdezték, akar-e, vagy sem oda menni.

Koncz 1917-ben valószínűleg válaszút elé kerülhetett, s jelentkezett Csepelre, főjegyzői állásra. Nem tudom, mi hajthatta őt ilyen karrier felé. Csak tippelgetni tudok.
Az egyik az, hogy 1916-ban, a román betörésnél Erdélyben borzalmas állapotok alakultak ki, kitelepítették az összes lakost a határmegyékből. Se vonaton, se gyalog nem lehetett menni, ott pusztultak az utakon az emberek. Ebben a helyzetben Koncz nagyon derék módon helyt állt, kitüntetést is kapott érte. De gondolom leszűrte a tanulságot, mi lesz itt a háború után...
A másik ok, hogy karrierjét az egyesületre akarta építeni (közben Dicsőszentmárton város lett), s városi jegyzőként nem rughatott labdába egy idő után.
A harmadik szempont az lehetett, hogy éppen a jegyző-egyesület miatt Budapest közelébe szeretett volna kerülni (már akkor is ott zajlottak az események).

A negyedik nagyon érdekes, személyes dolog: 1916-ban Dicsőszentmárton alatt, Magyarsároson fölfedeztek egy komoly földgáz mezőt (amely egyébként ma is működik). Dicsőszentmárton sokak számára ismerős, mert itt van a szomszédságában Vámosgálfalva, Csepel testvér-települése – bár mintha ma már nem az lenne, valamiért ejtették... Akkor a Deutsche Bank kezdte meg a kitermelést, s létrehozott egy szindikátusi szerződést, amelyben komoly szerep jutott a Pesti Magyar Kereskedelmi Banknak (ennek egyik vezetőjét úgy hívták: Weiss Manfréd).
Volt ennek a vármegyének egy (komoly teljesítményt kifejtő, óriási nimbusszal rendelkező) 10-12 évig működő főispánja, akinek feleségét Tisza Annának hívták – rokonságban volt a Tisza-családdal, így a Tisza-kormányokban is szerepet kapott, nemcsak a rokonsága, hanem kiváló elméje és tevékenysége miatt is. Olyannyira szerették Dicsőszentmártonban, hogy a helyi hegyet (ami domb, de meredeksége miatt így nevezik) ma is Sándor János hegynek hívják. Ez a Sándor János az első Tisza-kormányban belügyminiszteri államtitkár volt, a másodikban (1917-ben) pedig belügyminiszter. Akkor ő úgy gondolta, segít vármegyéjének és Dicsőszentmártonnak, s oda egy vegyi gyárat létesít, erre a gázra telepítve.
Ezért 1916-ban, Weiss Manfréddal, Hegedűs Loránd pénzügyminiszterrel hármasban (gondolom, azért mentek mások is) Dicsőszentmártonban töltöttek néhány napot, ahol – gondolom – találkoztak az előkelőkkel. Az egyéniségek azért felismerik egymást, s Weiss Manfréd is nyilván felfigyelt Konczra, s Koncz is felfigyelt Weiss Manfrédra. Meg is egyeztek, és elindult a gyár építése. A háború végére fel is építették.
Nem tudom pontosan a tulajdonosi összetételt, nyilván Weiss Manfréd személyesen is benne volt, de feltehetően nagy része volt. A Pesti Magyar Kereskedelmi Bank szintén benne volt. Van egy levelezés, még a földgáz kitermelő szindikátusnál (a csepeli gyűjteményben), ahol a Pesti Magyar Kereskedelmi Bank megírja Weiss Manfrédnak, fizesse már be a megbeszélt betétet, amely rá hárul.
A bank figyelmezteti Weiss Manfrédot, az ő érdekeit is a bank képviseli, s a bank jár el minden ügyben a szindikátusi szerződésen belül. Akkoriban Weiss Manfréd alelnöke volt ennek a banknak. Elég érdekes helyzet volt.
Hasonló alakult ki ezzel a vegyi gyárral is, amely ma már egy hatalmas roncshalmaz – talán valami kis része még működik - a város mellett (rosszabbul néz ki, mint a mi Weiss Manfréd Művünk), s az utak is rettenetesek.

1917-ben Csepelen meghalt Leszkovics főjegyző, megürült a poszt, s lehetett jelentkezni.
Abban az időben ez úgy nézett ki, hogy a jelentkezők közül a megye, meg a járás kiválasztott három megfelelőnek látszó embert, s a helyi képviselő-testület döntötte el, hogy a három közül ki lesz a főjegyző.
Most elárulok egy titkot: Konczot a háború után meghurcolták, elítélték, börtönbe került és a Fogaskerék című lap, amikor erről írt (és sajnálkozott, hogy csak ilyen kismértékű büntetést kapott – nyilván a magas kora miatt) azt mondta: mikor Koncz idejött, azzal kérkedett, hogy nincs semmije. Most meg bezzeg már... és leírták mije, mennyije van.
Azért a Fogaskerék 1951-ben a tárgyilagosságnak még a látszatát is igyekezett messze elkerülni, tehát nem kell komolyan venni amit mond. Azért elképzelhető, hogy Koncz János nem vagyonnal érkezett Csepelre.
Amint említettem, 1913-ban megnősült. Dicsőszentmártontól dél-nyugatra fekvő Ádámos helység unitárius tiszteletesének, Molnár Jánosnak (ő kilenc felnőtt gyermeket nevelt fel) egyik lányát, Molnár Gizellát vette el, s így jöttek Csepelre.

Így került Csepelre. Kiválasztották, mint a legalkalmasabbat.
Nem tudom hány nyelvet beszélt, de nyilván többet. Németül biztosan tudott, mert amikor 1933. május 31-én innen indították a Magyar Gazdák Országos Lovasegyesületének a 400 kilométeres, éves távlovagló túráját, akkor a neves vendégek jöttek a világ minden tájáról (A Duna-Tisza közén lovagoltak végig, a búcsútábor Felsőpusztaszeren volt június 11-én. - A Szerk. megjegyzése). Az Astóriában volt egy bál, s azt követően hajnalban kihozták őket ide Csepelre. Az Imre tér akkor már szépen rendbe volt téve, zászlódíszbe öltöztették és a túravezető, vitéz Horthy István nyugalmazott lovassági tábornok (a kormányzó bátyja) és Koncz István is mondott beszédet, mindketten németül és magyarul is szóltak.
Tehát jól képzett ember volt, s megnyerte az állást.

Nem a legjobbkor jöttek: 1917-ben, mikor rettenetes állapotok voltak.

1918-ban kitört az őszirózsás forradalom, Csepelen már a proletárdiktatúra előszele is érződött. A szociáldemokraták már a helyi képviselő-testületben is többségben voltak, így mindjárt az elején már minden a munkáspárt kezébe került.
A képviselő-testület (nagy cselesen) néhány nap alatt átalakult Nemzeti Tanáccsá, úgy ahogy volt. A képviselő-testület nem-szociáldemokrata tagjai beléptek a Szociáldemokrata Pártba. Ebből aztán sok bonyodalom származott, mert egy év alatt választásról választásra haladt a helység: Munkástanács, Néptanács, szakszervezet, Szociáldemokrata Párt. Mindenhol ugyanaz a 20-30 személy lett megválasztva, de folyamatosan választottak. Ráadásul, amikor nem úgy alakult a választás, akkor a belügyminisztérium megsemmisítette, s újból ki kellett írni. Gyakorlatilag választásról választásra haladtak.

Robl ekkor nem rúgott labdába, próbálkozott ugyan, de ez alatt az egy év alatt nem volt a papoknak tere.
Konczot nem zavarták el, mint ahogy a többi közigazgatási szakembert sem (mindenki dolgozhatott tovább), csak a rendelkezési jogot vették el tőlük. Valamilyen szociáldemokrata szakszervezetis ember vezette az ilyen-olyan igazgatási ágakat.
Érdekes, hogy ment egy küldöttség a belügyminisztériumba, mert úgy érezték, hogy kigolyózták őket víz-csatorna vezeték tekintetben. A miniszter persze rögtön az államtitkárhoz küldte őket. A bizottságban volt Fried Jenő, aki a főfő „atyaúristen” volt itt a forradalom idején, de benne volt Koncz János, Hidegkuthy Gyula, satöbbi. Mit tesz Isten, az államtitkárral Koncz beszélt. Neki voltak ismeretei, érvei, tudott konkrétumokat, tudott tárgyalni.
Olyan javaslatokat tett, hogy például utat és hidat építsenek a Budafoki út meghosszabbításával, azzal is (köz)munkát adnak az embereknek, munkahelyet teremtenek, meg vízvezetéket és csatornát is kell építeni Csepelen. A harmadik javaslata (ez az egyik kedvenc témám), hogy egy 22 ezer négyzetméternyi futballpálya-terület kisajátítását kérték: no, ez az egy javaslata valósult meg! Ez a mostani szabadkikötő kettes medencéjénél volt. 1918-1919-ben még nem volt ott kikötő, hanem azon a területet egy Jaj-telepnek nevezett új falurész volt, parcellázott terület, s annak a terhére egy futballpályát kihasítottak. Na, ez megvalósult, az összes többi javaslatból nem lett semmi. Természetesen pénz sem volt hozzá, a helyzet sem volt megfelelő: álmok voltak. Gimnáziumot is akartak, már a helyszínt is kijelölték... - nem akarok belemenni, mert ez hosszú lenne.
A pályát ledöngölték, körbekerítették hulladékdeszkával, levertek két kapufának nevezett valamit, s az lett a focipálya.

Érdekes időszak volt – ha lenne rá módom, szívesen beszélnék róla még többet, de nem akarom nagyon sokáig húzni már az időt. Ha lehetne, elmondanám, hogy mindent szakszervezeti alapon akartak megoldani, még a polgári sportegyesületben sportolókat is felszólították, hogy lépjenek be a szakszervezeti sportklubba. Ez azért érdekes, mert a CSTK-t, a Csepeli Testedző Kört is polgári klubnak nézték, s felszólították őket, lépjenek be! Be is léptek, s megalakult a Csepeli Munkás Sportegyesület... Na, ez hosszú történet lenne.

Lényeg az, hogy ezt az évet megúsztuk, a Koncz is megúszta, talán az ország is, Robl János is. Majd elindulhatott az a fejlődés, amit ez alatt a 25 év alatt ekkor meg lehetett valósítani.

1923-ban létrehozták a kultúrházat: Stern Richárd, a WM gyár első igazgatója (aki közben elment Mosonmagyaróvárra igazgatónak) házát vették meg, s ott alakítottak ki, építettek egy kultúrházat. A megnyitása óriási haccacáré volt, biciklis csapat, lovas bandérium, Prohászka püspök celebrálta a misét, nagy vacsora volt, itt volt a főispán, az alispán, szolgabíró, az égvilágon mindenki.
4 év múlva ezt otthagyták, s ebből az épületből lett az OTI, amely 1948-ig működött ott, addig, ameddig az új Szakorvosi Rendelőintézet (akkor OTI, később SZTK) el nem készült.
Szóval nevezetes épület ez, még sincs rajta semmi jelzés, se tábla, még egy sor sem jelzi a település múltjában betöltött szerepét. Legutóbb hajléktalanszálló és nappali melegedő volt benne – de az is beköltözött a gyár területére. Most talán üresen áll. Ez az Ady Endre út 64.

Aztán 1927-ben felépült az új, nagy Kultúrház – ez megint külön téma lehetne, mert még a fővárosnak is díszére váló épület volt, mozival, óriási tánchelyiséggel, színházteremmel, vendéglővel, különféle klubhelyiségekkel. Főleg a 30-as években nagyon kiterjedt, lendületes klubélettel.
Ez a polgároké volt, a korábban megnyitott Munkásotthon a szociáldemokratáké, a szakszervezeté maradt (nem a csepelieké, hanem a központé – volt is ebből egy kis purparlé, amibe ne menjünk most bele).

Közben pedig épült tovább Csepel.
1923-ban elkezdték a Kertváros telepítését, 1934-ben a Királyerdőt. Nem ment egyszerűen! Az utak olyanok voltak, amilyenek, a Királyerdőben különösen. A Királyerdő nagyon furcsa módon települt be, mert nagyon könnyen lehetett házhoz jutni: az első heti fizetéséből valaki befizette az első részletet, s akkor már övé lett a telek. A következő részletfizetéskor már a hitelt is megkapta az építkezéshez. Deszkákból csinált egy kulipintyót, s egy egész telet füstöltek, ott laktak a homokban. Egy év múlva viszont felépült a szoba-konyhás, raktáras, mosókonyhás, ólas ház! Közben kiirtották a fákat, a homokot hordta a szél. Tehát nem volt az olyan egyszerű.

Csepel nem volt a világ legszimpatikusabb helye, de nagyon gyorsan fejlődött! A költségvetés 1918 után (bár a gyár fizethetett volna, ha lett volna neki pénze) szerény volt. Aztán mikor beindult a termelés, elég szép bevétele lett a községnek az adóból.
Felépült néhány újabb gyár, az ország legnagyobb papírgyára, az ország legnagyobb posztógyára – ezek is fizetgettek adót. A levegő ettől olyan lett, amilyen, a gyárak közrefogták a lakóterületet, minden irányból dőlt a bűz időnként.
Ezzel együtt maga a Főtér környéke szépen nézett ki. A Duna-partot a Weiss-gyár elég szépen megcsinálta: 1934-től ott volt a horgásztanya, a WM-strand, plusz a községi strand is működött a háborúig – itt volt fenn, a Gubacsi hídnál (deszkázott alja volt a Dunának). Volt vendéglő. Azért lehetett jól eltölteni az időt, kijönni Csepelre, de voltak ilyen zöngék.

A politikai életről még néhány szót, mert aztán már nem akarom nagyon sokáig húzni az időt.
A politikai élet az úgy nézett ki, hogy helyben hiába volt erős a szociáldemokrata mozgalom a gyárban, a helyi irányítás az elsősorban a helyiek kezében volt, azaz a polgárok kezében. Ez azt jelenti, hogy amikor helyi választások voltak, akkor nem országos párt volt az esélyes.
Elindult a Szociáldemokrata Párt, az egyetlen helyi szervezett párterő, amely a 30-as évek végéig az országban is a legszervezettebb volt (aki szakszervezeti tag volt az egyből szocdem tag is lett), tagjai tagdíjat fizettek, ingatlanvagyonuk volt. Általános fogyasztási szövetkezeti hálózata volt, amely szintén termelte a nyereséget.
A többi párt pedig kaszinókban, meg pusztán a választások alkalmából jött össze. Így működött a pártmozgalom az országban – leegyszerűsítve.

De helyben az történt, hogy minden választásra létre hoztak egy helyi választási pártot a polgárok. A küzdelem igazából a párton belül folyt. E pártnak mindig más neve volt. 1939-ben például Magyar Élet Községi Párt volt a neve (akkor Magyar Élet Párt volt a kormánypárt). Előtte pedig Csepeli Polgárok és Munkások valamilyen pártja volt. Tehát változó néven indultak, s általában mindig megnyerték a választást.
Ugyanis a választások úgy zajlottak, hogy a helyben lakásnak nagy szerepe volt, s miután itt nagyon dinamikusan nőtt a népesség, az újonnan beköltözöttek nem szavazhattak (!). Amúgy is iskolázottság tekintetében, stb. nem a mostani rendszer volt. A felnőtt kor sem 18 év volt, hanem 24-26-30.
Annak ellenére, hogy ilyen rettenetes nagy népessége lett Csepelnek, a 20-as és 30-as években egy kis társaság tartotta kezében a politikai irányítást. Talán őslakosoknak lehet nevezni őket (svábok, rácok), nem pontos az elnevezés, de lényeg az, hogy volt egy ilyen társaság, amely úgy érezte, neki nagyobb lehetőségekkel kell rendelkezni, mint a többieknek.
Miután a képviselő testületből 20 fő volt a virilista (évente megállapították a húsz legnagyobb adófizető polgár listáját, s nevüket kitették a községházára – ez a 20 fő tagja lett a képviselő-testületnek). Ezek durván negyven százaléka őslakos volt, 3-4-5 fő a gyárból, ha éppen itt lakott Csepelen. Most fedeztem fel, hogy Weiss Jenő is virilista volt 1935-ben, vagy 1936-ban – nem is tudtam, hogy itt lakott Csepelen.

Ugyanis Csepelnek az az átka volt, hogy az intelligencia nem itt lakott.
A tulajdonosok bent laktak Pesten, a WM gyárigazgatók az első időszakban ott laktak a tisztviselőtelepen, aztán ahogy megtollasodtak, elmentek Budára, vagy az Andrássy útra. Ugyanez volt a Neményi Testvéreknél és a Posztógyár igazgatóinál is.
Ráadásul a Weiss Manfréd gyár Nagyirodájában csak a munkaügy, a műszaki dolgok, és egyéb adminisztratív ügyek folytak, a központ a belvárosban, a Mária-Valéria (most Apáczai-Csere János utca) utca 17. szám alatt volt. Ma is áll az épület, semmi baja, nagyon jó karban lévő neoreneszánsz épület – ott sincs emléktábla, amely megörökítené, hogy ez volt a Weiss Manfréd Művek vezérigazgatóságának épülete (ráadásul itt halt meg Görgey Arthur, akiről viszont van emléktábla). A kereskedelmi részleg ott volt a Lipót körút (most Szent István körút) közelében, a Vígszinház mellett, az a gyönyörű, háromszög alakú háztömb. Ott volt öt, vagy hat kereskedelmi vállalat: a Metalloglóbusz, a Ferroglóbusz, meg a többi glóbuszok, emléktábla itt sincs. A szemben lévő oldalon talán van még egy Metalloglóbusz Kft., tehát nyomokban még megvan.

Az emberi feltőkésítés úgy történt – s ebben nagy szerepe volt Koncz Jánosnak -, hogy a hivatalnoki résznek adott egyre inkább hatalmat, s miután az első világháború után nagy volt a menekülthullám, ezért az elcsatolt területekről nagy számban érkező intelligenciát próbálták betelepíteni. A polgári iskola és az általános iskolák tanárainak nagy része a csonka ország határain kívülről született, onnan érkezett.
Jött a Koncz-rokonság is – feleségének rokonsága, sőt részt is vettek itt az életben. Molnár Sándor például táblabíró volt és több egyesületnek a vezetője (a Katona József utca 12-ben lakott). Vitéz Molnár Ákos tanító pedig levente-oktató volt (ő az új Fő-úton, a későbbi Weiss Manfréd úton lakott). Aztán volt egy Molnár Ödön, nyugalmazott iskolaigazgató – róla nem tudom itt lakott-e?
A temetőben a Molnár család egy sírban nyugszik. Koncz János az apósát, anyósát és feleségét is Csepelre temette (véletlenül fedeztem fel a sírjukat). Molnár János, Molnár Jánosné (ő is szerepet vállalt a község életében díszelnökként). Például, amikor megalakult a Magyar Élet Pártja itt Csepelen, akkor a díszelnökök között nem a Koncz János szerepelt, hanem a felesége, tehát a főjegyző nem adta a nevét egy párthoz.
Van a temető főútján egy Molnár-sír is, ahol Molnár János van eltemetve, aki egy pénztárigazgató volt, meg a Molnár Ödön. Az Ákost nem tudom hol nyugszik.

Nagyon fontos – s most ugrok egy kicsit -, hogy 1945-ben Koncz János már nem tehette be lábát Csepelre, még a tárgyalásra sem, mert nem itt tárgyalták az ügyét. Mégis ide temetkezett 1973-ban!

Egyébként (most már rövidítem a mondandómat) az unitárius egyházban futott be karriert: a Budapesti Unitárius Egyház kebli-tanácsának volt tagja 1929-től, az országosban 1931-től volt tanácsnok. Haláláig pedig főpénztárosa volt az egyháznak, tehát 93 éves koráig dolgozott.

Irodalmi tevékenységéről még valamit, mert ez azért lényeges.
Tagja volt mindenféle irodalmi társaságoknak. Számtalan könyvet írt, ezek közül egy csomó közigazgatási jellegű. Néhány itt szerepel, s én is hoztam egyet, mert ez az enyém: 50 éves az Országos Jegyző Egyesület. Ennek ő a szerkesztője és az egyik írója. A jegyzők szociális tevékenységéről már 1913-ban írt, s kapott is érte 1000 koronás díjat. Írt a választásról is. Könyvei általában a községi intelligenciáról is szóltak.

A Magyar Szemle Társaság volt a két háború közötti legfontosabb, legnagyobb súlyú irodalmi egyesület, melyet Bethlen István miniszterelnök 1927-ben és báró Kornfeld Móric (aki a WM-ben igazgatótanácsi tag volt, s a feleségét Weiss Mariannak hívták) alapították. Bethlen mindig elnöke maradt ennek a társaságnak, Kornfeld Móric is végig benne volt, írásai is voltak, nagy támogatója volt a művészetnek. Kornfeld kikeresztelkedett.
A 30-as években – ez érdekes – Chorin Ferenc is belépett a választmányba (akkor már így hívták a társaság vezetőségét) Chorin volt lényegében a Weiss-család feje, legnagyobb egyénisége, felsőházi tag, a Salgótarjáni Szénbányák tulajdonosa, a Gyáriparosok Egyesületének elnöke (már az apja is az volt), s szintén kikeresztelkedett. Horthy egyik bizalmasa, tanácsadója volt.
A Magyar Szemlében olyan egyéniségek voltak, mint Hómann Bálint, aki az egyik vezetője volt, vagy Szekfű Gyula történész, aki főszerkesztő volt, később alelnök lett. Mályusz Elemér történész, Gerevich Tibor író, politikusok. Későbbi miniszterek, Imrédy Béla, Kállai Miklós, gróf Teleki Pál is írtak cikkeket benne.
Ide írt Koncz János cikket, mindjárt az elején (1927. szeptemberében indult a Magyar Szemle), a novemberi számban, „A falu és a falusi értelmiség” címmel. Több cikkét nem találtam, lehet hogy nem fért bele ebbe a nagy formátumú társaságba. Ezt úgy kell elképzelni, hogy Bethlen azt mondta: nem érdekes, hogy én miniszterelnök vagyok, ez nem kormánypárti újság, s amikor 1931-ben már nem volt miniszterelnök, akkor ugyanazt a szintet vitte tovább. Fennmaradt például József Attila levele, aki kérte, hogy hadd kapjon előfizetési kedvezményt, bár nem ért egyet ezzel az irányvonallal, de szeretne előfizetője lenni, csak nincs annyi pénze. Ez ilyen újság volt: Babits irkált bele, Szerb Antal is a választmány tagja volt.
Tehát ilyen körbe került be Koncz János, s bekerült a Gyöngyösi István Irodalmi Társaságba is, amely 1932-ben alakult. Gyöngyösi István egy XVII. századi költő volt, Murányi Vénuszról, Széchy Mária és Ferenc frigyéről írt verse a leghíresebb. Időnként felkapták, ekkor is ez volt a helyzet.
A lényeg itt az, hogy akár az Unitárius Egyházban betöltött tisztségeit nézzük, akár a Gyöngyösi Irodalmi Társaságot, mindenhol olyan egyéniségekkel tartott szinte napi kapcsolatot, akikhez mindig lehetett fordulni. Például a Gyöngyösi Irodalmi Társaságnak sokáig elnöke, aztán tagja, később megint elnöke lett dr. Preszly Elemér, Pest megyei főispán, akivel ő végig kapcsolatban volt.
Tagja volt Kner Izidor, mint tiszteletbeli jegyző, aki a jegyző-szövetségben is ott volt, s Koncz elődjének, Morvay nevezetű elnöknek a mellszobrát a régi Országház nagytermében az ő pénzéből hozták létre.
A Magyar Szemlében minden évben tartottak egy villásreggelit délután két órakor, amely eltartott vagy öt óra hosszat, s ott a szerkesztő bizottság és a Bethlen miniszterelnök beszélgettek.

Tehát ezek olyan kapcsolatok voltak, amelyekkel mindig lehetett operálni. Az Unitárius Egyházban Kozma Jenő, későbbi miniszter, stb. Tehát ott is olyan jellegű kapcsolatai voltak, nagy kapcsolatrendszere volt Koncznak, s ezt visszafordította Csepelre. Csepel érdekében tudott a maga nimbuszából sok mindent szerezni.

Visszatérve Robl Jánosra, az ő területe korlátozva volt az egyházi életen belül. De minden egyesületnek vagy a Koncz volt az elnöke, vagy a Robl. Ahol a Koncz volt az elnök, ott a Robl volt az alelnök.

A Keresztény Polgárok Szövetségében is a Koncz volt az elnök és Robl az alelnök. Ennek az egyesületnek nagyon nagy hatalma volt, mert ez működtette a Kultúrházat, s az úgynevezett „iskolán kívüli művelődést” - ez volt a heppje Koncznak.
Nagyon érdekes a politikai állásfoglalása ebből adódóan, mert annak esélyét, hogy valaki jó hazafi és jó demokrata legyen, abban látta, hogy műveli magát. Azt vallották, hogy az alsóbb néprétegeket nekik (mármint a Konczéknak) kell felemelni. Ennek érdekében például a mozi bevételének 50 százaléka a Kultúrházban az iskolán kívüli művelődésre ment el. A bizottságban (amely a programot készítette) a legbefolyásosabb emberek voltak. Minden héten volt egy nap, amikor valami tartalmas előadás volt a Kultúrházban.

Egyébként Koncz nagyon vigyázott arra, hogy nehogy elkötelezze magát bármilyen irányba, de egyértelművé tette, hogy ő erősen magyar, tehát nemzeti és konzervatív valaki, de párt mellett nem nyilatkozott.
1941 karácsonyán – hadd legyek egy kicsit személyes – a Horváth Illés-féle vendéglőbe hívták Konczot. Egy Vasvári Lajos nevű országgyűlési képviselő, aki az egyik Pest-környéki körzetet képviselte, szerette volna kicsikarni Konczból, hogy milyen a politikai nézete. A Csepeli Ujságból vissza lehet keresni Koncz beszédét: semmitmondó, frázisokat puffogtató beszédet mondott, amiből semmit nem lehetett megállapítani.
A tetteiből viszont lehetett következtetni. 1935-ben létrehozott egy újságot, a Csepeli Hírlap hetilapot (dr. Koncz János tagja volt a Magyar Sajtókamarának is – a Szerk. megjegyzése). A szerkesztőségben a Keresztény Polgárok Szövetsége volt a tulajdonos, és volt egy Szili Máté nevezetű alkalmazott a Községházán, ő volt a szerkesztő, s dr. Koncz Lajos (aki vagy testvére volt, vagy unokatestvére, de mindenképpen rokona lehetett, ügyvéd volt, s számtalan egyesületnek volt ügyésze, ügyvédje) vitte a lapot tovább. Olyannyira, hogy 1939-ben, mikor a belügyminiszter azt mondta, hogy politikai szervezet (és a Keresztény Polgárok Szövetségét ennek tekintették) nem lehet tulajdonosa egy újságnak, akkor dr. nagysolymosi Koncz Lajos lett a tulajdonos.
A főszerkesztőt vitéz csernátoni Gidó (Gvidó) Bélának hívták (ő a miniszterelnökségi sajtóirodán volt újságíró és egy közgazdasági-pénzügyi lapnak a főszerkesztője). Gidó Béla édesapja Dicsőszentmártonban volt húsz évig unitárius esperes... Látszik, hogy ez egy eléggé zárt közösség.
Amikor a Gidó Bélát bevitték katonának, akkor helyébe Váradi Lajos, az evangélikus lelkész lépett. Ez egy bizonyos fokig meghatározta a politikai arcát: mérsékelt konzervatív újság volt, nagyon tárgyszerű, tele adattal - aki búvárkodni akar Csepel életében, ott mindent megtalál. Vezércikkeket írt bele, több oldalas értekezéseket, s állandó harcban álltak a Csepeli Őrszemmel.

Itt térek vissza Robl Jánosra, aki, úgy látszik, versengett Koncz Jánossal: 1935-ben ő is beindított egy katolikus újságot, a Lelki Ébresztő Harangok címmel. Ez öt számot ért meg, aztán befulladt. De 1941-ben elindította a Csepeli Őrszemet, amely az első kerületi római katolikus körzetnek lett lapja tulajdonképpen (a Népszava 1941. május 10-ei számában nyilas lapnak minősítette a Csepeli Őrszemet – a Szerkesztő megjegyzése).
Elég sok bajuk volt, mert mindig összeugrottak a Csepeli Hírlappal, amelynek neve 1939-től Csepeli Újságra változott. Perek voltak, Szili Máté a Kolláth-al, aki egy lelkész volt a katolikus egyházban, s vitte a lapot. El is vitte innen Shvoy püspök, elhelyezte Pomázra, a testvéréhez. S akkor 1943-tól Robl János lett a főszerkesztő, aki úgyszintén összeugrott mindenkivel, még Váradi Lajossal is, a Csepeli Újság főszerkesztőjével. Nem győztek aztán magyarázkodni...

Ami politikai tett, az az, hogy 1944. márciusában, mikor megtörtént a német megszállás, úgy fejeződött be a Csepeli Újság léte, hogy a „Kossuth-ünnepségek a megváltozott helyzetre való tekintettel elmaradnak”. Ez volt az utolsó szám utolsó mondata. Tehát gyakorlatilag megszűnt a lap.
Ugyanúgy, mint országosan a Magyar Szemle is megszűnt a német megszállás alatt.

A Csepeli Őrszem nem szűnt meg, ment tovább, egészen az év végéig, de addigra nem hetilap lett már: havonta jó ha egyszer megjelent. Az utolsó szám 1944. karácsonyán született.
Amit én olvastam belőle, az nem volt olyan, hogy nagyon uszító lett volna. Mondta, hogy harcoljatok a végsőkig, ha már harcolni kell, meg helytállt a Kiss Jóska, vagy mittudomén, és szembeszállt egy egész orosz csapattal. Tehát ilyen cikkek voltak benne. De – szerintem – nem volt olyan uszító jellegű. A rendelkezéseket, amelyeket a nyilas gépezet kiadott, leírta, közzé tette. Ezt konkrétan tudom, mert ezért ítélték el később öt évre.

És akkor most már a végére próbálok érni.
1944. november 30-án – ez valamennyire ismert – ki akarták üríteni Dél-Csepelt (nagyjából a Széchenyi utcától lefelé terjedő területrészt), jött a katonai parancsnokság, s Koncz főjegyző megtagadta a parancs végrehajtását – pedig a jegyző mindig tartotta magát ahhoz, hogy neki az a dolga, hogy a jogszabályokat, rendeleteket betartassa, végrehajtsa.
De ezt megtagadta, ezért a Svábhegyre vitték őt és még két munkatársát: Kucsa Géza irodatisztet (akkor már ő volt az önkéntes tűzoltóság parancsnoka is) és Pápai Máriát, akinek a férje egy aljegyző volt. Ő kettőjüket előbb engedték el, Konczot egészen december 18-áig fogva tartották.

Robl kanonok pedig vitte a község kulcsát 1945. január 12-én a tököli határba, ahol egyébként 1924-ben – ezt még elmondom – földeket vásárolt, ami nagyon jót tett a plébániának. Volt pénze, s elég sok házat és földet vásárolt.
Tehát nagy merészen, küldöttség élén, vele volt még a bíró, Kalamár, meg a szocdemek közül is pár ember, így indultak el – kétszer is, mert először nem találtak senkit. Délben megint elindultak, s akkor már találkoztak a szovjetekkel.

Amit Koncz és Robl tett, mind hála nélkül maradtak. Januárban már – szovjet közigazgatás alá került a község, meg a gyár is - az új hatalom (a szovjet parancsnokság Kalamár Józsefet kinevezte főbírónak, s megalapították a Nemzeti Bizottságot, egyharmad szocdem, egyharmad kommunista, egyharmad úgynevezett polgári öszetétellel) megalakult, amelyben gyakorlatilag kétharmados többsége volt a munkáspártoknak, amelyek a külső szemlélő számára alig különböztek egymástól, legalábbis hangjukat tekintve.
Konczot már nem engedték vissza. 22 fő nevét kiszegezték a Községházára januárban. Ebben a 22 főben benne volt a Koncz; benne volt dr. Rocheim Béla közigazgatási jegyző, a második ember a közigazgatásban, egy nagyszerű, képzett ember (ő is pozíciót töltött be az országos jegyző-szövetségben, már 1917-től kezdődően); Szabó Géza, közigazgatási-adóügyi jegyző, s mellettük még 19 olyan fő, akiket nem láttak szívesen.

Robl Jánost rögtön internálták.
Koncznak igazolóbizottság elé kellett mennie. Az igazolóbizottság felmentette, de ebbe a hatalom nem törődött bele és egy újabb igazolóbizottság elé állították, ahol megint felmentették, s így folyt tovább.
Nyugdíjba akart vonulni, de Kalamár főbíró ezt megakadályozta – végül is nem tudom, sikerült-e neki nyugdíjba menni?
Roblnak sikerült nyugdíjba vonulnia, helyére egy adminisztrátort neveztek ki, Ágh Kálmánt, aki azt hiszem két évig volt adminisztrátor, s utána kérte, nevezzék már ki, mert a Robl már dutyiban van.

Konczot nagyon nehezen gyűrték le: 1951-ig folyamatosan próbálták valami módon leültetni, míg sikerült. Fél évet kapott. Erre írta a Fogaskerék, hogy „gyalázatosan keveset, nyilván azért, mert nagyon öreg”. Ekkor Koncz János már 71 éves volt. Nem tudom, hogy leülte-e? Valószínűleg ült.

Robl János öt és fél évet kapott 1946. májusában. Őt egyébként kiengedték az internálásból, hogy aztán ujból internálják és pereskedjenek, illetve perre vigyék. Ő öt évet kapott. A Fogaskerék újság szerint uszított – ez volt a baj vele szemben, s nyilván a nyilasok és a németek mellett uszított. Nála is a magas korával magyarázták, hogy „ilyen keveset” kapott. Az 1946-ban 69 éves Robl biztosan ült.
Van egy tanú, Köllei György cserkészparancsnok, fel nem szentelt pap (később aztán felszentelték, mikor a Gulágról visszaérkezett) megírta börtönélményeit és szovjet táborokban töltött idő alatt szerzett tapasztalatait, „Értetek és miattatok” címmel. Ez ma már olvasható – első ízben 1986-ban, Münchenben, a Nemzetőrben jelent meg, cikk formájában. Szerepel benne Robl.
Ugyanis a kőbányai gyüjtőfogházban is járt (meg az Andrássy úton és még számtalan helyen), ahol a második emelet 23-as szobájában találkozott Robl Jánossal, valamint egy szintén idős, Eger környéki pappal, talán Tasi nevezetűvel, ebben a szobában töltött két hetet. Erről írt. Azt mondta, ez volt még a legkellemesebb börtön, amiben része volt, s a másik két öregúrnak is kellemesebb volt az élete a többi börtönhöz képest: naponta több órára kingedték őket a levegőre, beszélgethettek egymással. Érdekesség, hogy a börtönírnokot báró Podmaniczky Félixnek hívták, aki nagyon jó nevű filmrendező volt, s ő volt az, aki súgott nekik, és szerezte a jobb helyeket.
Így maradt-e végül, vagy sem Robl? Erről nem tudok semmit.
Annyit tudok, hogy 1951. májusában halt meg Budapesten (74 éves korában) – nem tudni, hogy hol. A Katolikus Lexikon sem tudta, mikor engedték ki, egyáltalán kiengedték-e?
Én arra gyanakszom, hogy leülte az öt évet, és börtönkórházban halhatott meg...
Feltehetően Székesfehérváron van a sírhelye. Ennyit tudok róla.

Koncz János pedig élte a maga életét, kebli tanácsos lett az Unitárius Egyházban és főpénztárnok. 93 éves korában (1973-ban) váratlanul hunyt el. Nemrég került a kezembe a halotti értesítése. Három gyermeke volt, két leány és egy fiú, s csak egy unokája.
Gyakorlatilag már – azt hiszem – kihalt a család. Erre abból következtetek, hogy a síron van egy Judit tábla 1993-ból. A férj, Krasznai Antal már nem szerepel a gyászolók között, csak az unoka. A kilenc évvel ezelőtti (2008-as) telefonkönyvben megtaláltam ezen a címen, ezt a nevet: dr. Ruttkai Ivánné – nyilván özvegy volt már. Későn került a kezembe, nem tudtam még kinyomozni.
Van egy kép arról, amikor 2014-ben az önkormányzat megemlékezett Koncz Jánosról, s akkor elhatározták, felújítják a sírt (itt ez az állapot).
Én most ma megnéztem a sírt, ez a kehely már le van törve – s ez egy újabb kép, nem a 2014-es... Egy kb. két és fél méter magas fányi bokor áll a síron, teljesen eltakar mindent. Borzalmas állapotban van. Az önkormányzat ígéret szintjén nagyon erős – mindent megígértek, s folyamatosan ígérnek, de semmit nem tudtak eddig még elintézni. Viszont mindig elnézést kérnek, miért nem tettek semmit...

Nem tudom, miket felejtettem ki, biztos, hogy sok mindenről kellene még beszélgetni. Így is már nagyon sokáig elhúzódott (az előadás 86. percében jártunk ekkor – A szerk. megjegyzése).
Köszönöm szépen, hogy megtiszteltek a látogatásukkal.
Abban a reményben fejezem be, hogy talán, azok, akikre ez tartozik, meghallják, és valamilyen módon igyekeznek azokat az egyéneket, akik oly sokat cselekedtek Csepel érdekében, jobban megbecsülni, mint ahogy eddig tették.

Dr. Bolla Dezső megköszönte Horváth Lászlónak a remek előadást. Kár, hogy véget ért, hallgatnánk még tovább is.
Egy pár anekdotát – csak úgy levezetésképpen – elmondanék.
Kemény világ volt a Koncz-i korszak, a két háború közötti korszak, meg előtte is.
Csak emlegetted Weiss Manfrédot, aki gyárigazgatóját, Stern Richárdot majdnem megverte: az esernyő már a kezében volt, hogy veri az igazgatóját... Tehát ilyen világ volt.
Konczról is. Szabó Géza mesélte nekem (találkoztunk többször személyesen), hogy mikor ment Koncz irodájába egyik tisztviselője, az asztalra könyökölt, s Koncz huszonötöt vert a fenekére saját nadrágszíjjával. Ennyit erről a korszakról...

Horváth László ehhez kapcsolódva elmondta: nekem egy gimnáziumi osztálytársam édesanyja telefonközpontos volt az 1930-as években. Mihályszki címfestőnek a lánya – sajnos nem beszéltem a mamával, mert minden elcsúszik valahogy, de nagyon sokat beszélgettem a fiával különböző találkozásainkkor. Konczról kérdeztem. Azt mondta, sok mindenről beszélt neki az anyja, de ő csak arra emlékszik, amikor azt mondta: „kisfiam, Te el nem tudod képzelni, ezek micsoda hatalmas, tekintélyes emberek voltak! Micsoda URAK voltak, el nem tudod képzelni!”
Sok nyelven beszélő, világot járt, nagyon híres emberek, akik értették a szakmájukat.

Dr. Bolla Dezső Koncz-al kapcsolatban még elmondta:
Mi (a Csepeli Helytörténeti és Városszépítő Egyesület, illetve elődje csepeli helyismereti mozgalom) hoztuk először nyilvánosságra Koncz 1944-es cselekedetét, azt, hogy megtagadta a kiürítést. Ez a 80-as évek elején új információ volt. Amint tetszenek hallani, egyesületünk továbbra is szívén viseli Koncz János sorsát és sírját is...
Robl kanonokról: Ivanics István, akinek kedves fiát itt üdvözölhetjük, emlékiratában írja le Robl János távozását. Közben nem végig volt börtönben biztosan, mert Ivanics István és Ágh atya, a káplánja, elmentek Fehérvárra, s fölkérték a megyés püspököt, Shvoy Lajost, hogy mentse fel Roblt, mert az a Szociáldemokrata Párt sem tudott együttműködni vele, amelyik 1945-ben a bencéseket hívta Csepelre, s amelyik széles kapcsolatokat ápolt a katolikus egyházzal. Shvoy Lajos meghallgatta a kérést és felmentette Roblt és kinevezte Csepelre Ágh atyát, aki nekem is papom volt, még furulyázni is tanított, de sikertelenül.
A Roblra való visszaemlékezést azzal zárom be: amikor 1945. január 9-én, a németek Csepelt elhagyva felrobbantották a hidat, akkor a szovjet csapatok már másfél hónapja itt álltak Csepel határában, s nem akartak idejönni. Ekkor ment el eléjük a küldöttség, a község autójával, Kalamár József (aki tudvalevőleg kommunista volt és gyűlölték egymást Robl-al), és Budai Béla, fogadni a szovjet csapatokat. Ez egy – már középkorban is dívott – rítus volt, hogy a papok templomi zászlókkal mentek a megszállók elé, hogy kegyelmet kérjenek a népnek.
Robl kanonok is velük ment, s találkozott a szovjet katonákkal. A szovjet katona meg is ölelte, s Robl csak itthon vette észre, hogy az aranyórája nincs meg...
Az anekdota nagyon kerek és szép, valószínűleg igaz is, mert neves elődömtől, dr. Zachár Lászlótól hallottam.

A hallgatóság kérdései közül az első a Weiss Manfréd Művek adómentességére vonatkozott.
Horváth László elmondta: teljesen adómentesek voltak, de arra költöttek pénzt, ami a gyár működéséhez szükséges volt. Például a mai Ady Endre úttól a töltésig terjedő, kb. három kilométeres utat egyharmad részben a gyár fizette (egyharmadát a vármegye és egyharmadát a község állta). Ez még az első háború előtt volt. 1918-ig így volt, utána már fizetni kellett.
Dr. Bolla Dezső kiegészítette: ez nem volt bűntény, mert az akkori iparűzési és adótörvények ezt lehetővé tették. A két hajdani ipartörvényt azért hozták, hogy legyen ipar Magyarországon, azaz támogatták az ipar megtelepülését. Protekcionizmus volt, de eredményt hozott. A Weiss-család azért sok más területen is támogatta a községet, valamennyi egyházat is támogatta (a keresztény egyházakat is!).
Koncznak nem volt túl nagy fizetése. Egy jobban fizetett munkás 100-120 koronát keresett a 30-as években, amely megfelelt 1800-2000 pengőnek. Koncz fizetése (itt van a gyűjteményben az elszámolási könyv) 3600 pengő volt. A Weiss-család minden évben, karácsonykor 2-3000 pengőt adott neki ajándékba.
Az a Weiss Jenő nem a mi báró Weiss Jenőnk, mert ő örökölte Weiss Manfréd villáját az Andrássy út 116. szám alatt. Onnan vitték el a németek 1944-ben.

Horváth László: tudtom, hogy nem itt lakott, azért csodálkoztam, báró csepeli Weiss Jenő néven szerepelt.

Br. Bolla Dezső: még Weiss Alfonz is lakott itt egy ideig Csepelen, még a Korbulyéknál

A közönség soraiból érkezett következő megjegyzés arra vonatkozott, hogy a Weiss-család, meg a Chorin-család tekintélyét, tulajdonát a németek is tisztelték, a pénzvilág, a vagyonosok összetartottak, függtek egymástól, s a Csepelről Ausztriába elszállított gépeket, anyagokat később visszaadták. Jó kapcsolataik voltak, még a katonai erőkkel is.
Horváth László: amit visszaadtak, azt a Weiss-vállalatnak adták vissza. A Weiss-család ott szorongott Portugáliában, meg Svájcban. Amit ki tudtak vinni imitt-amott, kerülő úton, annyi vagyonuk volt.
Dr. Bolla Dezső: az 1600 vagonnyi elszállított értékről. A magyar állam forszírozta, hogy kerüljön vissza Csepelre, Magyarországra az elvitt anyag. A Weiss-család pedig azt kérte, hogy őket kártalanítsák, s ezért az 50-es évek elejéig folytak a perek, svájci bíróságokon keresztül, s a Weissék komoly összeget kaptak a Csepelről kivitt és ide visszakerült anyagokért. A Weiss-család tagjai csak személyenként tíz kilós poggyászt vihettek magukkal, amikor a gyárért cserébe elmenekülhettek Magyarországról.

A harmadik közönségkérdés Csepel település község státuszára vonatkozott. Miért nem lett város?
Horváth László: ennek egy következő, majdani előadás témájának kellene lennie. A lényeg a következő. A vármegye akarta, hogy Csepel város legyen, mert nem győzték már Csepel dolgait intézni, akkora adminisztrációt jelentett a megyének, hogy mindenképpen várost akartak belőle csinálni. De olyan kemény ellenállás volt a helyiek részéről, akik nem akarták. A Weiss Manfréd gyár dolgozói, akár szociáldemokraták voltak, akár község-pártiak, sem az igazgatók nem akarták, hogy Csepel önálló város legyen, mert akkor több lett volna az adó. A helybéli kemény mag, nevezzük őket sváboknak, pedig azért nem akarták, mert elvesztek volna előjogaik, s a városban kisebb hatásuk lett volna az ügyek menetére, így ők is ellenálltak. Valószínűleg ebben Koncznak is nagy szerepe volt: egy olyan rendkívüli helyzet állt elő, amely sehol máshol az országban, de a világon sem fordult elő. Csepel nagyközség járási jogú lett! Kirendeltek ide egy főszolgabírót, Szelényi Károlynak hívták, aki először még csak utazgatott ide, aztán rájött, hogy éjjel-nappal dolgoznia kell, ezért házat bérelt, irodája lett a Községházában, presbiter lett az evangelikus egyházban, stb. Komoly munkája lett. Tehát Csepel nagyközség járási joggal rendelkezett, ami annyit tett, hogy nem kellett a jogszabályokat felterjesztenie a járáshoz, hanem az ott helyben elintéződött.
Nagyon hosszú a történet, ezért csak a lényeget mondom. Úgy próbálták kicselezni a várossá válást, hogy inkább a fővároshoz tartozás szükségességét hangoztatták. Pontosan tudták, hogy a fővárosnak nem kellünk, ezért erőltették a fővároshoz való csatlakozást. Így persze patthelyzet alakult ki. Maradt a nagyközség állapot.
1922-től 1945-ig gyakorlatilag Koncz János az országos jegyző egyesület elnöke volt, s mindenkivel kapcsolatban állt, komoly munkát végzett, s országos tekintélyt szerzett. Állandóan a belügyminisztériumhoz járt, miniszterekhez tiltakozni, közbenjárni. Erős kapcsolatai alakultak ki ily módon. Mégsem lett Csepel város – maradt nagyközség.
A város egy külön szám. Azt mondták: kivizsgáljuk. Létrehoztak egy 72 tagú bizottságot, hogy az dolgozzon. Na, most aki már látott bizottságot, az tudja, így lehet megölni egy ügyet! A 72 tagú bizottság nem tudott működni... Szóval Csepel nem lett város.
Egyszer lett város, 1949-ben, de az bohózat volt, két hónapig, amikor már tanácsi rendszerre tértünk át. Semmilyen jogokat nem kapott. Rákosi idejött, azt mondta, Csepel város lesz, aztán az lett.
A 30-as évek végén lett Csepel Magyarország legnagyobb községe.
Nem falu, nagyközség! Annak ellenére, hogy a vágóhíd az nagyon üzemelt, s több ezer marhát, meg nem tudom hány tízezer disznót vágtak egy évben, ezzel együtt azonban a mezőgazdasági termelés nem volt jellemző.

Ha nincs több kérdés, akkor befejezzük – mondta dr. Bolla Dezső – Aki megszerette előadónkat, az találkozhat vele jövő hónapban is. Szeretettel várjuk Önöket akkor is, amikor a csepeli nagy sportegyesület megalakulásáról lesz szó.
Horváth László: igen, azt elfelejtettem mondani, hogy 25 év végén az ország legerősebb sportnagyhatalma lett Csepel, mind vízi, mind szárazföldi sportban, főleg labdarúgásban is.

Lejegyezte, szerkesztette: Bárány Tibor