A nagy, 1838. évi árvíz 100. évfordulója és Csepel falu új helyen való felépítésének emlékére született ez az írás, melyet 1939-ben tettek közzé Pest-Pilis-Solt-Kiskun vármegye és Kecskemét th. jogu város adattárában. Kiváló, tömör áttekintést ad Csepel település új helyen eltöltött első száz esztendejéről, a fejlődésről, s a vezetői gondolkodás irányáról. A cikk mindenki számára elérhető az interneten, az arcanum.hu oldalon. Egyesületünk vezetőségi tagja, Bárány Tibor is itt bukkant rá kutatásai közben, s most közreműködésével közkinccsé tesszük a csepeli főjegyző 81. esztendővel ezelőtti gondolatait...

A SZÁZ ÉVES CSEPEL
írta: DR. KONCZ JÁNOS
a Jegyzők Országos Egyesülete elnöke.

Csepel község régi múltját abban az egy mondatban lehetne érzékeltetni, hogy ez a föld a honfoglalásnak ősi földje. Büszkeséget jelent számunkra, mert Árpád fejedelem honfoglaló mester-művének egyik területe a mi községünk földje.
Tudvalevőleg a honfoglalás alkalmával Árpád vezér és társai ezen a szigeten ütöttek tanyát és buja növényzeténél, valamint a Duna két szalagjával való védettségénél fogva vezéri szigetnek nevezték; itt telepedtek meg és innen indultak a honfoglaló magyarok további hódításaikra.

Árpád vezér és vezértársai után magyar királyaink is ezen a területen különösen jól érezték magukat; királyi lakok, kéjlakok, vadászkastélyok épültek és a fejedelmi udvar fényessége itt ölelkezett nagyszerűen a természet gyönyörűségével. Ki tudja, hogy hány országszerző, országbővítő, vagy országmentő terv született meg ezen a területen az ősmagyarok és később a kereszténységre tért magyarok tanácskozásaiban?

Budapest székesfőváros kiadásában megjelent „A Pest-Budai árvíz 1838-ban“ című könyv adatai szerint az árvíz előtt Csepelen 111 ház volt; ebből összedőlt 105 ház, vagyis a meglévő házak 94 százaléka. Az akkori forint és krajcár értékben az összes községi kárt 31.041 forint 58 krajcárra becsülték.

Nagyvonásokban így láthatjuk a 100 éves évforduló első gyászos esztendejét és ehhez még csak annyit tehetünk hozzá, hogy 1876. évben újból árvíz dúlt úgy Budapesten, mint Csepelen, ez az árvíz azonban már nem volt olyan drámai kimenetelű, mert a jégtorlaszok duzzasztása elmaradt. Természetes, hogy a Duna mentjének biztonsága érdekében állami és törvényhatósági erők fogtak össze.

Az 1848/49-iki szabadságharc idején az akkori lakosság a honvéd seregeknek élelmet, igásjószágot szállított és kézimunkát szolgáltatott. Még az árvák pénzének egy részét is (200 forintot) a hadra kelt honvéd seregnek adta és maguk közül 62 nemzetőrt ajánlottak fel az akkori kormánynak.

A község régi lakossága teljesen őstermelő volt és a fejlődés menetét érdekesen mutatják azok a számok, amelyek a lakosságra vonatkoznak.
Az 1838-iki árvíz idején 599 lakosa volt Csepelnek, amely lakosság számban majdnem 900-ra szaporodott a szabadságharc idején. 1859-ben ismét visszaesett a lakosság száma 600-ra és csak az 1867-iki kiegyezést követő években emelkedett újból 1329-re.
1880-ban az összes lakósok száma 1526 volt; 1890-ben 2246, 1900-ban 4568, 1910-ben 9462, 1920-ban 13.990, 1930-ban 22.901 és ma a jubiláris évben 30.564 lélekből áll a község lakossága. Ennek a rohanó népességi szaporodásnak természetesen nem annyira a belső szaporaság, hanem a Budapesthez való közelség és a letelepedett gyári vállalatok munkaalkalmai adták meg a lendületet.

Csepel már 1742-ben címeres községi pecséttel szerepelt az akkori közigazgatásban és új címerét a Belügyminiszter a régi egyesített (Csepel-Promontor) címerből engedélyezte.
A csepeli jegyzőség a 18. században a solti, majd az 1867-iki kiegyezésig a pilisi járáshoz tartozott, 1880-ban a pesti járáshoz osztották be, 1911-ig a ráckevei járáshoz tartozott, majd 1922-ig a kispesti járás foglalta magába és jelenleg a központi járáshoz tartozik.

A község első jegyzője Gottfried Antal volt, aki egyúttal a róm. kath. egyház kántortanítói tisztségét is betöltötte; utána Thun Ferenc viselte ezt a tisztet; majd Stankó Ferenc és 1872-ben (Szabó) Schneider János volt a község jegyzője. Szabó János községi jegyző mellett működött éppen az 1876-iki árvíz idején is Petz Ferenc községi bíró, aki különösen kitüntette magát a víz elleni védekezésben és érdemei elismeréséül I. Ferenc József király a koronás ezüst érdemkereszttel tüntette ki.
Az 1897 és 1902 évek között Kaszab Kálmán, majd 1917-ig Leszkovits Gyula volt a község főjegyzője.

A községi bírók közül az irattári adatok szerint az alábbi személyek szerepeltek a község életében: Zorinátz Markó (1878), Moszt János (1838), Niederkirchner Antal (1846), Ivanovits Mátyás (1849), Niederkirchner Boldizsár (1854), Heszberger István (1860), Niederkirchner Félix (1864), Petz Ferenc (1873), Moszt Mihály (1882), Zorinátz Marian (1885), Niederkirchner Lipót (1888), Uitz István (1900), Feuer Ádám (1903), Szeltner János (1906), Beck Lőrinc (1909), Hauschid Lipót (1918), Niederkirchner Ferenc (1921), Versitz András (1927), Schmidt Mihály (1930), Schaffer József (1936).

Amint a község népesedése növekedett, közigazgatásának berendezése is a szerint vált terjedelmesebbé.

A rohamos fejlődés különösen népességben az 1914—18. évi világháború alatt éreztette hatását, mert a hadigyártás és a hadiszolgáltatás igen sok embert tömörített a község területére.

A mai Szent Imre-téren 1897-ben megépült az új községháza, amelyben a főjegyző lakása is volt. Majdnem 30 évig szolgálta ez a községház a maga férőhelyeivel a közigazgatást. A közfeladatok megoldása ez alatt a 30 év alatt hol nyugodt, hol viharos mederben folyt és a község anyagi erejéhez mérten állandóan igyekezett a lakosság szolgálatára lenni.

Amíg a község mezőgazdasági jellege egységes és tömör volt, természetesen a mezőgazdaság érdekeit szolgálta leginkább a község. Az akkori mezőgazdasági jellegű község hangulata az okos gazdálkodásban és a nemzeti ügy szolgálatában csúcsosodott ki. Később a bevándorlásszerü népességi szaporodással és a világháború alatt a hadigyártás által kívánt munkaerők letelepedésével mindinkább ipari jellegűvé vált a község és lassanként az 1910-es évek baloldali agitációja a község képviselőtestületét is a régitől merőben eltérő egyedekből alakította ki.

Ebben az időben a világháború alatt hadakozott egymással az anyagi erő áldozatkészsége azoknak a társadalmi rétegeknek községfejlesztési igyekezetével, akik alig járultak hozzá a község terheinek viseléséhez. A népességben és ennek összetételében egy állandó változás igyekezete volt észlelhető, amely a világháború utolsó éveiben nagyrészt a baloldali és marxista elvek vallóit helyezte el a község tanácskozó termében.

Így adódott az a helyzet, hogy az 1919 évi úgynevezett proletárdiktatúra alatt Csepel községben különlegesen is kifejlődött a baloldali uralmi irányítás. Az úgynevezett direktórium a maga terv nélküli munkálkodásával jóformán semmiféle községfejlesztési tevékenységet nem tehetett állandóvá, ellenben a község megmaradt és általuk átvett anyagi erőit elprédálták. Amikor aztán az úgynevezett proletárdiktatúrának vége volt, a község kasszája teljesen üresen maradt.

Ekkor, az 1920-as években kellett úgy az egyeseknek, mint a községnek hangulatát a keresztény nemzeti irányzatra váltani és megfeszített erővel gondoskodni arról, hogy a község új anyagi erőre kapjon. Lassanként ennek sikere mutatkozott is és a községi alkotások, valamint a közfeladatok megoldásai tervszerű mederbe kerültek.

Átalakult a község képviselőtestülete és elöljárósága teljesen nemzeti irányban és a törvényszerű választási küzdelmek állandó fölényes erőt mutattak a keresztény és nemzeti szellemben való működésre.

A községi alkotások és közfeladatok terén a község elöljáróságai és képviselőtestületei állandóan fokozódó lendületet mutattak úgy az anyagi erő keresésében, mint a lakosság igényeinek kielégítésében szinte versenyezett a képviselőtestület és az elöljáróság a lakosság kívánságaival.

A községi közigazgatás munkájának szaporodására nézve elég legyen annyit felemlíteni, hogy van olyan része a községi igazgatásnak, amelyben a munkatöbblet 26.000 százalékkal növekedett. Természetes, hogy ezen alól van 11.000, 4.100, 2.700, 1.640, 500 és 100%-os emelkedés is.
Nagy számokban a községi alkotásoknak értékét is összeszedtük a községi számadásokból, vagy községi költségvetésekből és ez az összeg 1917-től 1937 év végéig terjedő 20 év alatt 4.009.573.— pengőt tesz ki; ha pedig 1893-tól 1916-ig terjedő időszakra nézve is hozzáadjuk a mintegy 252.000.— pengőt kitevő beruházásokat, akkor az utolsó 45 év alatt 4.261.573.— pengőnyi beruházással szolgálták a mindenkori elöljáróság és képviselőtestület a lakosság közigényeinek kielégítését.

Ennyi volt nagy vonásokban és igen szűk téren a község múltjáról való megemlékezés.

Nem is az a lényeg ebben a megemlékezésben, hogy a község életének minden mozzanata feltalálható legyen benne, hanem inkább az a szellem, amely a község fejlődésében és fejlesztésében irányadónak látszik. Ez a szellem az alkotásnak és az áldozatkészségnek a szelleme és mind e két erény díszíti egyformán a község áldozatkész lakosságát és vállalatait, valamint a közfeladatok megoldására hivatott képviselőtestületnek és elöljáróságnak tagjait.

A legszebbnek és az eddigi fejlesztési lendülethez legméltóbbnak az mutatkozna, ha a gyermeknevelés elemi részének új tanyát építene a község és elhatározná, hogy egy új elemi népiskolával gazdagítja eddigi alkotásait és ennek az alkotásnak költségeit az 1939. évi költségvetésben 60-70.000.— pengő értékben előirányozná. És talán illő volna az is, hogyha az újjáépülésnek 100 éves évfordulóját egy néhány mondatban megörökítené a községház bejárójának jobboldali falán elhelyezendő márványtáblán.

Az ünneplés évszázadának 1838-iki első éve a pusztulásnak és a szomorúságnak jegyében zajlott le; nekünk pedig most az új száz év kezdetén az a kötelességünk, hogy hitet, erőt, erélyt, erényt, akaratot és egyéni képességeket vonjunk össze, hogy ezekkel a községi fejlődésnek lehetőségeit jókedvűen szolgálhassuk.