Adalékok egy kultúrmérnök életművéhez, avagy hogyan emlékeztek rá kortársai, s hogyan őrzi az utókor munkásságának emlékét?

Kvassay Jenő arcképét, szobrát, emléktábláját és a róla elnevezett díjat megtekinthetik itt: https://www.facebook.com/pg/CSHVE-1532399607058710/photos/?tab=album&alb...

Ma így emlékeznek rá az interneten (ezenanapon.hu)
Kvassay Jenő (Buda, 1850.07.05. – Budapest, 1919.06.06.) a Kultúrmérnöki Intézmény megszervezője, a mezőgazdasági vízműtan kutatója, Budán gépészmérnöki, Magyaróváron mezőgazdasági, Párizsban vízépítési tanulmányokat folytatott.
Hazatérve, 1878-ban kapott megbízást az általa javasolt mezőgazdasági vízügyi szolgálat, a Kultúrmérnöki Intézmény megszervezésére és vezetésére.
Négy évtizeden keresztül a vízügyek legfőbb irányítójaként való működése új korszakot jelentett a magyar vízépítés történetében. A kultúrmérnökség működési köre kiterjedt a belvízrendezésre és lecsapolásra, alagcsövezésre és öntözésre, a mederrendezésre és vízmosás-megkötésre, a halászati ügyek felügyeletére és a közegészségügyi mérnöki szolgálat ellátására is.
Az intézmény Kvassay vezetése alatt vízrendezési munkálataival mintegy 3,5 millió hektár területen teremtette meg a korszerű mezőgazdasági termelés előfeltételeit.
Egyéb fontos eredményei: a vizek köztulajdon jellegét kimondó vízjogi törvény (1885) és a halászati törvény (1888) megalkotása, valamint a csepeli Nemzeti- és Szabadkikötő építésének megkezdése (1910).
Kvassay szakirodalmi munkássága is jelentős; Mezőgazdasági vízműtan című munkája évtizedeken keresztül kézikönyvként volt használatos. A Szabadkikötő bejárati zsilipjét róla nevezték el.

1900-ban így összegezték munkásságát kortársai
Kvassay Jenő (kvassói és brogyányi), miniszteri tanácsos, Kvassay Ede unokatestvére, szül. 1850. július 6. Budán; gymnasiumi tanulmányait Győrött, a műegyetemet 1874-ben végezte Budapesten, hol a mérnöki oklevéllel egyenértékű absolutoriumot nyert. 1874—1875-ben mint ösztöndíjas mérnök a magyar-óvári gazdasági akadémia hallgatója volt. 1875—1876-ban a földmívelési minisztérium megbízásából Németországban, Svájczban, Francziaországban és Olaszországban a talajjavítások, öntözések és lecsapolások ügyében tanulmányutat tett.
Visszatérve 1877-től a földmívelési minisztériumban mint kultúrmérnök alkalmaztatott. Működését a Bégacsatornahivatalnál kezdte meg.
1879-ben külön hivatal állíttatott fel vezetése alatt, a talajjavítás előmozdítására. Szervezte az országos kultúrmérnöki hivatalt, melynek élére 1880. jan. 20-án őt állították osztálytanácsosi ranggal.
1885-ben a III. osztályú vaskoronarendet kapta. Kiváló részt vett a vízjogról szóló 1885. XXIII. t.-cz. megalkotásában.
1890-ben az újonnan szervezett országos vízépítészeti s talajjavító hivatal főnökévé tették.
1892. a miniszteri tanácsosi czímet és jelleget kapta, 1894-ben pedig valóságos miniszteri tanácsos lett.
1898-ban a földművelésügyi kormány képviseletében részt vett a brüsszeli VII. nemzetközi hajózó congressuson és ugyanez évben a Lipótrend lovagkeresztjét kapta.
1899. szervezte a földmívelésügyi minisztériumban a m. kir. országos vízépítési igazgatóságot. Működése a hazai földmívelésügy és folyószabályozás új korszakát jelöli; főereje a műszaki elvek és irányok biztos kijelölésében és ama kitartásban van, mellyel ez elveket diadalra juttatja. — Czikkei a
Fővárosi Lapokban (1871. Abraham a Sancta Clara, 1372. A szív, 1873. A gyufáról);
a Vasárnapi Újságban (1871. A kávé és dohány történetéből, A földközi tenger hajdan és most, 1872. Az élet, Egyetemes karaván, A gólya és diófa, A rovarok Darwin tanában, Bordeaux és a Gascogne part szomorú jövője, A villám lecsapásairól, 1873. Az algyói vashid, Darwin legújabb munkája, Vasúti kerekek és sinek, A levegő viszonya a ruházathoz és a talajhoz, 1874. A tenger színének sülyedése, 1875. A föld árjáról, 1876. A karthauziak nagy zárdája, A párisi szekerekről, A nürnbergi fegyház Francziaországban, A gyémántfúró, 1879. A kubikusok);
a Természettudományi Közlönyben (1872-—73. több czikk);
a Földmívelési Erdekeinkben (1874. A magkereskedésekről, A közraktárak és a kereskedelem, A fővárosi boulvardok faültetményei érdekében, Mely tájbeli magokkal tegyünk kísérletet? 1876. Alagcsövezésről és rétöntözésről);
a Pesti Naplóban (1874. esti k. 238., 244., 250. sz. Még néhány szó a műegyetemről);
a Nemzetgazdasági Szemlében (1889. A vízszabályozási hitel törvényhozási rendezése);
a Gyakorlati Mezőgazdában (1874. Mit várhatunk a Saharától);
a Köztelekben (I— III. A talajjavítások terén 1881—83-ban tett intézkedésekről, Egy teljesen bevált mezőgazdasági értékképviselet; egyideig a lap gazdasági gépészet rovatának vezetője volt).

Munkái:
1. A műegyetem. Budapest, 1874.
2. Vizeinkről. Ugyanott, 1875.
3. Über Natron und bzékboden im ungarischen Tiellande. Wien, 1876. (Különnyomat a k. k. geol. Reichsanstalt kiadványából.)
4. Rétmivelés, különös tekintettel az alagcsövezésre és öntözésre. U. ott, 1877. (A földmivelés-, ipar- és kereskedelmi minisztérium által 600 írttal jutalmazott pályamű.)
5. Note sur le moulinet de Woltmann ..., 1877.
6. Mezőgazdasági vízműtan. Bpest, 1880 — 82. Két kötet. (I. Technikai rész, II. Mezőgazdasági rész. Elnyerte a m. tudom, akadémia 3000 frtos Fáy-féle pályadíját.)
7. Hajózás a szárazföldi vizeken. Irta de Legréné, ford ... U. ott, 1885—86., 1888. (M.
Mérnök- és Epitész-egylet Könyvkiadó-vállalata V—VII.)
8. A vízjogról 1885: XXIII. t.-cz. és az ezekre vonatkozó rendeletek, jegyzetekkel, magyarázatokkal, idézetekkel és betűsoros tárgymutatóval ellátva. U. ott, 1886. (Kovácsy Sándorral együtt. 2. kiadás. U. ott, 1889)
9. A hazai öntözésekről. A gazdakörben 1887. decz. 8. tartott felolvasása. U. ott, 1887.
10. A Tiszavölgy szabályozásáról. U. ott, 1888. (Különnyomat a Budapesti Szemléből.)
11. Emlékirat vízszabályozásaink ügyében. U. ott, 1888.
12. A csekélyesésű folyók szabályozásának alapelvei. U. ott, 1889. (A m. tudom, akadémia 1000 l'rtos pályadíját nyerte. M. Mérnökés Epitész-egylet Könyvkiadó-vállalata II. 1.)
13. A vízszabályozási és talajjavítási hitel törvényhozási rendezése. U. ott, 1889.
14. A hasai öntözések mai állásáról. U. ott, 1895.
15. Mily alapon építsük öntöző csatornáinkat ? U. ott, 1896. (Különnyomat a Vízügyi Közleményekből.)

1921. Magyar Mérnök és Építész Egylet Közlönye
Kvassay Jenő emlékezete.

UDRÁNSZKY JÓZSEF-től.
Mélyen tisztelt vendégeink! Tisztelt szakosztály! A világtörténelem színpadán napról-napra lejátszódó izgalmas események országunk és mindnyájunk sorsáért aggodalmaskodó minden figyelmünk és gondolatunk közepette szenteljük a kegyelet óráját hazánk ama nagy fia emlékének, aki több, mint 40 évi fáradhatatlan munkáját a magyar hazának, a magyar földnek, a magyar tudománynak és a magyar mérnöki kar dicsőségének szentelte.
A fájdalmas érzés, melyet mult évi június hó 6.-án Kvassay Jenő nagynevű vízimérnökünk váratlan elhunyta lelkünkben okozott, még ma is teljesen eltölt bennünket, hiszen halála vesztesége a technikai tudománynak, az országnak és országunk egész közgazdaságának, de benne mégis legelsősorban a magyar vízi mérnöki kar vesztette el leghivatottabb, leglelkiismeretesebb tagját, vezérét.
Működését a szerénység, jóság, alapos gondosság, nagy eszmegazdagság és magának a munkának páratlan szeretete jellemezte. Sohasem kereste a feltűnő, csillogó szereplést, az ő nemesen egyszerű egyénisége a hiú csillogást mindig félve kerülte. Annál nagyobb volt alkotó ereje, rendkívüli szervező képessége; fáradhatatlan a munkában, a maga elé tűzött nagy célok szolgálatában. Gyakran csodáltuk nagy emlékező tehetségét, magyar szókincsét, találós latin idézeteit. Nem ismert akadályokat, szívós kitartással dolgozott és dolgoztatott. Ha valamit jónak, szükségesnek tartott, mint okos, előrelátó hadvezér fokozatosan, tervszerűen küzdötte le a nehézségeket, amíg ügyét diadalra nem juttatta. Szeretettel oktatott, szívesen adott felvilágosítást bárkinek, elnéző volt hibáikkal szemben.
Szülői az 1848—49-iki szabadságharcban tábori dobszó mellett keltek egybe, ő maga, mint régi patriarkális család sarja 1850 július hó 5.-én Budapesten született. Gyermekéveit Őrszentmiklós nyárfaligetes homokján, a vadszőlővel, vadrózsával befuttatott szülői házban töltötte.
Forradalom után született és forradalom alatt halt meg, a közbeeső békés időszakot élete és munkássága tölti ki, mely azonban tele volt küzdelemmel. De az ő fegyvere a tudomány, harci eszköze a toll volt, amellyel az általa oly forrón szeretett hazai földet védte az elemek, különösen a víz romboló hatásai ellen.
A gimnáziumot Győrött a bencéseknél végezte, innen Budapestre a műegyetemre kerül, melynek gépészmérnöki szakosztályát elvégezvén, havi 60 forint ösztöndíjjal a magyaróvári gazdasági akadémián folytatja tanulmányait.
Éles megfigyelő tehetségéről tesz tanúságot az a rövid emlékirat, mellyel nevét már 1875-ben ismertté tette : a főiskolán szerzett tapasztalatait, egyenes nyíltsággal, a hiányok felsorolásával és a szükséges reformok megjelölésével adván közre.
Tudásvágya utóbb Párisba vitte, ahol az Ecole des ponts et chaussées tanítványa lett. Elméleti ismereteit Német-, Francia-, Olaszországban és Svájcban végzett tanulmányutakkal egészítette ki. Szakismeretekkel, gyakorlati tapasztalatokkal így gazdagon felszerelve, 1876-ban kerül ismét vissza a rajongásig szeretett hazai földre.
Fiatalos hévvel teszi papírra, már főiskolai évei alatt gondolatait; csak úgy ontja a legkülönbözőbb cikkeket. Eleinte tárgyát a természettudományok köréből veszi. Apróbb közleményeivel és értekezéseivel körülbelül 1874-ig a Fővárosi lapokban, Vasárnapi Újság-ban Természettudományi Közlöny-ben találkozunk. Nem volt dohányos, ellenben a tiszta tejnek nagy kedvelője. A véletlen játéka, hogy talán első nyomtatás alá került értekezése: A kávé és dohány történetéből címen jelenik meg. További értekezései közül még a következőket említjük fel: A szív, Az élet, Marionettek és táncoló állatok, A holló, A gólya és a diófa, A villám lecsapásairól, A petróleumról, A napfény hatása a növényekre, A levegő viszonya a ruházathoz és a talajhoz. Már ezek a címek híven tükrözik vissza az ifjú egész érzelmi- és gondolatvilágának, a nagy, csodás természethez és törvényeihez való vonzódását.
A következő időszakban inkább a gazdasági kérdések fejtegetésére tér át. Ebből a körből meríti kevés kivétellel cikkei tárgyát, amelyek a Gyakorlati Mezőgazdában, Földmivelési Érdekeinkben, Gazdasági Lapokban és Gazdasági Mérnökben látnak napvilágot. Az érdekesebbek címei: Mit várhatunk a Saharától, A fővárosi boulevardok faültetvényei érdekében, A közraktárak és a kereskedelem, A magkereskedésekröl, Mely tájbeli magokkal tegyünk kísérletet.
Írt ezenkívül még az Athenaeumban, Budapesti Szemlében, a Wiener landwirtschafiliche Zeitungban, sőt a Journal d' Agricultur-ben és a Geologische Reichanstalt évkönyveiben is; az utóbbi intézet az Über Nátron und Székboden ím ungarischen Tieflande című igen értékes tanulmányának beküldése alkalmából 1876-ban levelező tagiává választja meg.
Érdeklődését, vonzalmát azonban már kezdetben is a vizek kötötték le. Eleinte kisebb értekezések jelennek meg tőle ebből a tárgykörből, mint: A földközi tenger hajdan és most, Bordeaux és a Gascognei part szomorú jövője, A tenger színének sülyedése, A föld árjáról, Földáfa mozgásának irányáról és talán még nem is sejtve, mily behatóan fog később ezzel a kérdéssel foglalkozni, már 1872-ben A Duna szabályozása címen leírja a Budapest körül folyó szabályozó munkálatokat, többi közt a soroksári Dunaág elzárásának gyakorlati kivitelét, a kotró munkálatokat, téli kikötők építését stb., de kifejti ezenkívül, hogy az Alduna (Vaskapu) szabályozása tovább nem halasztható, ennek megtörténtével pedig a tengeri hajók Budapestnél vethetnek horgonyt.
Eme, mondhatni bevezető közlemények után 1875-ben jelenik meg Vizeinkről címen megírt érdekes munkája, mely a magyar, német, olasz, francia, angol technikai irodalom terén végzett alapos kutatás eredménye. Egy évvel később, 1876-ban, már 600 frtos pályadíjat nyer a földmívelés-, ipar- és kereskedelemügyi minisztériumtól. Rétmüvelés, tekintettel az alagcsövezésre és öntözésre című munkájával. Igazolja a vizek iránti különös előszeretetét az a francia levél is, mely 1877 január havában érkezik Párisból Váchartyánba, a Commission des Annales des Ponts et chaussées titkárától, melyben közli, hogy a bizottság a Woltmann-féle sebességmérő szárnyról beküldött, mélyreható analitikai tanulmányát megvizsgálva, közlésre elfogadta anélkül, hogy néhány stiláris módosításon kívül (quelques trés legéres incorrections de style) a mű érdemére nézve, kifogásokat emelt volna. Ez a tanulmánya azután az Annales des Ponts et Chausseéban Note sur le Moulinet de Woltman címen meg is jelent.
Külföldi útjáról visszatérve, éleslátásával azonnal felismerte, hogy hazánk nagy kiterjedésű, gazdaságilag ki nem használt területeinek megmentése, mérhetetlen kincseket rejt magában a termelés szempontjából, miért is működését a vízkárok megszüntetésével és a müvelés alatt levő területek javításával kezdi meg.
Célja elérése végett legelsősorban az érdekeltek felvilágosítását és az ügy számára való megnyerését tartja szükségesnek. Felolvasókörútra indul, tanít, buzdít és hogy a szónak, betűnek érvényt is szerezzen, gyakorlati példákkal, kísérletekkel igyekszik az általános érdeklődést felkelteni. Utazásai közben megismeri hazánk számos vidékét, felismeri mindenütt a bajokat, részletesen kifejti a teendőket. Előterjesztései eredményeképpen 1877-ben megbízták először emlékirat készítésével, utóbb a kultúrmérnöki intézmény megszervezésével.
Biztos kézzel fog hozzá ehhez a munkához, kiválasztja segítőtársait, megalakítja a mérnökök első csekélyszámú gárdájából a kultúrmérnökséget, munkájuk megkönnyítése végett felállítja a kassai rétmesteri, illetve későbbi vízmesteriskolát és 1879-ben befejezve a szervezést, mint annak kinevezett főnöke nagy lelkesedéssel indítja meg a talajjavító és vízhasználati műveleteket. Az elért eredmények fényesen igazolták e munkálatok létjogosultságát s megalkotójuknak közhasznú működését.
Egy egész embert igénybe vevő tevékenysége közepette, megírja Mezőgazdasági vízműtanát, melyet a Magyar tudományos akadémia 1879-ben a 3000 frtos Fáy-féle pályadíjjal jutalmaz és abban egybefoglalva a vízépítészetben szükséges ismereteket, közre adja az első ily irányú tudományos színvonalon álló magyar nyelvű munkát, melyet teljes joggal a magyar vízimérnökök bibliájának tekinthetünk.
Amily mértékben emelkedett a gyakorlati rendezés alá vett területek kiterjedése és munkatársainak száma, épp oly arányban merülnek fel azok a nehézségek is, amelyek a munkálatok végrehajtását megfelelő törvényes intézkedések híján hátráltatták, sőt gyakran lehetetlenné is tették.
Figyelme ennélfogva ebbe az új irányba terelődött és működését most már a törvényhozási intézkedések előkészítésére koncentrálta. Mennyire átérezte ennek a kérdésnek fontosságát, bizonyítja az a kis füzet, melyet 1879-ben Vízjogi tanulmányok címen azzal a célzattal ad ki, hogy a vezetőkörök érdeklődését megnyerje.
Ily előzmények után kezdődött meg hosszas tárgyalások után a vízjogi törvény szövegező munkája, mígnem az 1885. évi XXIII. t. cikkel — melynek részben szerzője, részben előadója volt — tető alá nem hozta a korszakos munkát, megszervezve ezzel kapcsolatban a kultúrmérnöki hivatalokat.
De hogy a nagyfontosságú törvény a gyakorlati életben is megfeleljen, ugyanebben az évben beutazza még Ausztria, Szászország, Poroszország, Baden és Württemberget, hogy tanulmányai alapján előkészítse a vízjogi törvény végrehajtására vonatkozó Általános rendeletet a vízikönyvek berendezésére, a vízduzzasztó művekre és a talajjavítási hitelre vonatkozó további rendelkezésekkel.
A vízgazdaság és talajjavítás terén, valamint közben a halászati törvény életbeléptetésével és az országos halászati felügyelőség felállításával, ezen a téren is megindul az az áldásos munka, melynek eredményei a szervező vezér és alkotó elme elévülhetlen érdemeit mindennél ékesebb szóval hirdetik és örök emléket biztosítanak neki hazánk történetében.
Közben irodalmi téren állandóan találkozunk nevével. 1885-ben a Magyar Mérnök- és Építész-Egylet könyvkiadó vállalatának megbízásából De Lagrené, Hajózás a szárazföldi vizeken című értékes munkájának franciából magyarra való fordításán fáradozik, 1887-ben A hazai öntözések, 1888-ban pedig A lakóházak, gazdasági épületek, belsőségek és községek kiszárítása alagcsövezés útján című tanulmánya tesznek tanúságot sokoldalú tevékenységéről s a midőn még megemlítem, hogy a szaklapokban is egész cikksorozatot ad közre: Az Alföld öntözéséről, Gazdasági mérnöki munkálatok Szepességben, A rétek lecsapolása, Lecsapolások és öntözések Somogyban, Nógrádi talajjavítások, Az olaszországi öntözések és talajjavítások stb. címen, befejeztem működése első korszakának jellemzését.
Alig ért azonban alkotásainak eme nyugvópontjához, nagy kvalitása, mérnöki zsenialitása, lankadatlan munkaszeretete új munkaalkalmat keres s midőn 1889-ben az összes víziügyeket a földmív. minisztériumban egyesítették, mint az Országos Vízépítési és Talajjavító hivatal vezetője, meggyarapodott munkatársai segítségével kezébe veszi a talajjavítási ügyeken kívül a folyószabályozás, ármentesítés, árvédelem irányítását és igazgatását is.
Működése itt is korszakot jelent, amennyiben a merev, úgynevezett matematikai vízépítők iskolája helyett a folyóvizek természetének mégfelelő szabályozó rendszert igyekszik érvényre juttatni.
Irodalmi téren is ebben az irányban hallatja szavát, 1888-ban A Tiszavölgy szabályozásáról irt kis tanulmányában. A meggyőződése szerint egyedül helyes alapelveket azonban a Csekély esésű folyók szabályozása című munkájában fekteti le, melyet a magyar tudományos akadémia 1000 frtos pályadíjjal tüntet ki és a rendszerváltozás szükségét ezenkívül részletesen megokolja az Emlékirat vizszabályozásaink ügyében című kis füzetben.
Csak megerősíthette őt nézetei helyességében az a körülmény, hogy az osztrák Donau RegulierungsCommission 1901-ben a Duna kisvízi szabályozása tárgyában tartott ankétre hívja meg, amelyen többek, között, a kisvízi szabályozás francia atyamestere Qirardon is részt vesz, kiről tudjuk, hogy egyik úttörője volt a folyóvizek természetének megfigyelésére irányuló iskolának.
Jóleső érzéssel, olvassuk a meghívó szövegéből, mily hírnévnek örvendett néhai tagtársunk, már ebben az időben, mert máskülönben osztrák szomszédaink aligha gondoltak volna arra, hogy magyar mérnök véleményét is meghallgassák Qirardoné mellett és azzal egyidőben. Íme a szöveg egy része: „Bei dem ausgezeichneten Ruf welchen Euer Hochwohlgeboren als Fachmann auf dem Qebiete des Wasserbaues geniessen würde die Donau Regulierungs Commission, ganz besonderen Werth darauf legen, wenn sich Euer Hochwohlgeboren an den vorhabenden Localisierungen und Berathungen etc. beteiligen könnten.”
A víziügyek egységes modern irányú szervező munkája befejezést nyer, de a részletekben továbbra is nagy éleslátással bámulatos gyakorlati érzékkel fejleszti a meglévő keretet, megszervezi a közegészségügyi mérnöki szolgálatot a szennyvizek tisztításának kísérleti állomását, fejleszti a vízrajzi szolgálatot, megindítja a szikes talajok öntözésével kapcsolatos tanulmányokat és végül administratív téren is ráér még intézkedni, a hivatalok részére egységes szolgálati szabályzatokat dolgoztatván ki és azok hatáskörét lehetőleg tágítván.
A vízi társulatokra vonatkozó statisztikai adatok összeállításával hézagot pótló munkát ad kezünkbe. Úgy ezzel, valamint a Gátszakadások körüli eljárás és Árvédelem, töltésépítés és fenntartás, Az árvédelmi készültség című kiadványaival működése második korszakában az ármentesítés és árvédelem ügyét kívánja minden nézőpontból megvilágítani. Kisebb cikkei ugyanezt a célt szolgálják, mint például: A védgátak befolyása az árvíz magasságára, A vízszabályozási és talajjavítási hitel törvényhozási rendezése, A hazai szivattyútelepek stb.
Az ország gazdasági és ipari fejlődésével kapcsolatban hajózható folyóink mederrendezésének megindításával ezután a víziutak fejlesztésének kérdését veszi gondozásába s egymásután foglalkozik a téli kikötők kiépítésével, a Bega csatornázásával, a soroksári Dunaág rendezésével, a Kulpa hajózhatóvá tételével, a vízierők felvételével, a hydroelektromos energiagazdaság kérdéseivel.
Budapestet nagy dunai gócponttá kívánja fejleszteni, szeme előtt lebeg a Duna-Odera és Duna-Rajna csatorna útján az Északi-, Keleti- és Fekete-tengerekkel összekötött nagy dunai metropolis, melynek mesés szépségű tájképét a hatalmas folyamon közlekedő hajók tömegébe belevegyült, tengeri parti járóművek lobogói is tarkítják. Ennek előkészítése végett felveti a körcsatonával ellátott kereskedelmi kikötő kérdését és élénk részt vesz a Duna-Tisza csatorna megindított tárgyalásain.
E sokoldalú tevékenység mellett pihenni a Balatonra megy, de még ott sem tölti idejét tétlenül, sőt nagy szeretettel karolja fel a magyar tenger felvirágoztatásának ügyét. Modern, európai színvonalon álló fürdőhellyé kívánja átalakítani. Majdnem megéri, hogy minden ponton kényelmes fürdőtelepeket lát, nyüzsgő élettel szárazon és vizén, s mindenki igényeinek megfelelő berendezésekkel.
Megkezdi a kikötök építését, felállítja a balatoni kikötőépítő felügyelőséget, de nemcsak a közlekedés igényeire van tekintettel, hanem igyekszik a páratlan szépségű vidék harmóniáját az építkezések megfelelő művészi irányításával biztosítani. Gondja van a parti építmények megvédésére, zöldségtelepek berendezésére, a Dunával összekötő hajóút létesítésére, a központi villamosmüvek felállítására. És ki tudja még, mi minden áldásos messzeható gondolatterv rajzott agyában, amidőn üdülésnek szánt ideje alatt a földvári Balaton Klub terraszán ülve, maga elé varázsolta a jövendő nagy balatoni kultúra képét. Sajnos, mint a Balaton miniszteri biztosa nyert megbízatásának, a közbejött háborús események miatt, már nem tehetett eleget.
A világháború kitörésével egyidőben lép előtérbe a Dunának, mint nemzetközi hajózó útnak hazánkra nézve életkérdéssé fejlődő fontossága és mintha ezt előre érezte volna, közvetlenül az előtt, beutazza egész torkolatáig, megismerkedik s összeköttetésbe lép az európai Dunabizottság sulinai technikai képviselőjével.
Már a háború alatt a Németországban megindult nagyarányú mozgalom hatása alatt, — nehogy az ország e téren hátra maradjon, minden törekvését odairányítja, hogy hazánk vezető szerepét a jövendő Duna-kérdésben minden lehető módon biztosítsa.
Érintkezést keres ebből a célból az intéző körökkel, így különösen Regensburg város vezető egyéniségeivel, a német irodalmat, sajtót állandóan figyeli s megkezdi itthon is a hajózási egyesületben a középeurópai gazdasági szövetségben, sőt a mértékadó politikai és székesfővárosi tényezők körében is az agitációs munkát. Felolvasásokat tart, részt vesz a bel- és külföldi különböző konferenciákon, a Duna aktával kapcsolatos tárgyalásokon, előkészíti a budapesti Duna-konferenciát. Erre az alkalomra összeállítja a Duna általános ismertetését magába foglaló előadói jelentést, mely német és francia nyelven is megjelent. Ebben a Duna technikai, kereskedelmi, közlekedési és hajózási szempontból fontos összes kérdéseit ismerteti, azzal az alapgondolattal és állhatatos hittel, hogy Magyarország, mint a legnagyobb dunai állam, méltó képviseletet és befolyást nyerjen az ügyek intézésére és megfelelő súlya is legyen majd a felvetett kérdések rendezésekor.
Az utóbbi időben ez a gondolat foglalta le teljesen szellemi tevékenységét. Dédelgetett eszméje volt az a terv, hogy a nemzetközi Duna-szervezet székhelyéül Budapestet jelöljék ki. Ennek kivívása érdekében nem kímélt semmi fáradtságot.
Erről a tárgyról számos tanulmánya, röpirata, cikke jelenik meg, magyar, német, francia nyelven, amelyek közül csak néhányat sorolok fel. Ezek: Víziközlekedési politikánk, Vízgazdasági politikánk, Le Danube iniernational et la Hongrie, Das eiserne Thor, Ungarns Flusschiffart, Der Morava-Vardarkanal, A Duna mint a szövetséges államok viziútja, A Duna-torkolat hajózásának kérdései, Die ungarische Donau als ein Theil der Verkehrstrasse für die Grosschiffarth nach dem Orient, Nach dem Wiener Wasserstrassentag, Der Donau-Oder Kanal stb.
A víziutak fejlesztése érdekében kifejtett irodalmi működésének jutalmazásul a magyar Tudományos Akadémia, arra való különös tekintettel, hogy ebből az üdvös tevékenységéből a hazai kereskedelem felvirágoztatására is áldás fakad, 1918-ban a Wahrmann-díjjal tüntette ki.
Midőn a fent felsorolt művek terjesztésével a külföldi mértékadó tényezők figyelmét a magyar dunamenti világvárosra sikerült terelnie s midőn kedvenc eszméjét, a budapesti székhelyet már csaknem megvalósítva látja, a háború szerencsétlen kimenetelével romba dől egyszerre minden hite és reménye.
Ez a lelkes, nagy férfiú a fegyvert azonban még akkor sem teszi le, nem csügged, tovább dolgozik, küzd. Most a győző szövetségesekkel kerül szembe, ezektől akarja tárgyilagos, gyakorlati és tudományos adatok harci eszközével igazunkat kivívni. Már nyugdíjazása után ettől a gondolattól vezérelve írja meg utolsó munkáját, a Le Danube Internationale című füzetet, mely nyomtatásban 1919. év tavaszán jelent meg, de szétküldése a közbejött forradalmi események miatt elmaradt. Reményeiben megcsalatva, megtörten ugyan, de még mindig tettre készen türelemmel várja a további fejleményeket, midőn az elejtett fonalat újból felveheti.
Sajnos, a kérlelhetetlen sors ezt már nem engedte megérnie. Az egy emberöltőn át kitartó, soha nem lankadó munkában megedzett fizikum ezt a vállalkozást már nem bírta ki, a honfiúi bánattól különben is megtört szív végsőt lobbant, nemes élete befejeződött.
Ezek a falak, ahol annyiszor hallatta szavát és ahol felszólalásaival mindig sikerült neki a legbonyolultabb kérdések megoldását elősegíteni, a legszenvedélyesebb viták közepette tárgyilagos, világos közbelépésével a zajló hullámokat lecsillapítani, még ma is visszhangozzák bölcs mondásait.
De nemcsak itt vett a komoly munkában kitartó szorgalommal részt, nagy súlyt vetett a kartársi szellem ápolására is. Ha csak tehette, állandóan jelen volt a szakosztályi üléseket követő vacsorákon is, szívesen hallgatta a fiatalabb generáció évelődéseit, tréfás társalgását és sokszor igen találó, jellemző közbeszólásaival segített emelni a jó hangulatot. De pontos volt mint az óra, és ha ideje elérkezett feltűnés nélkül hagyta el a fehér asztalt.
Megemlékezésem keretén túlment volna összes müveinek felsorolása, de hogy mily produktív munkát végzett, mutatja eddigi kutatásaink eredménye. A könyvek, külön lenyomatok száma mintegy 45-re tehető, folyóiratokban megjelent cikkei és közleményei pedig megütik a 156-ot.
Akik tanúi voltunk legkitartóbb munkaerejének, legkeményebb akaratának, boldogan és büszkén tekintünk vissza az elmúlt időkre, mely alatt ő volt a mi vezércsillagunk, akit mindenekfelett szerettünk és tiszteltünk, mert nálánál hívebb, becsületesebb, önzetlenebb, munkásabb fia hazánknak alig volt. Ő egész életét nemzetének szentelte és lelke minden kincsét hazájának áldozta fel, önzetlenül, nem várva semmi kitüntetést. Egyedül kartársainak szeretete, becsülése és a tudományos testületek elismerése volt az, ami örömmel töltötte el.
Ez volt korunk legnagyobb vízimérnökének pályafutása. Hajtsuk meg előtte zászlónkat, aki oly gazdag volt szaktudásban, tapasztalt gyakorlati ismeretekben, bámulatraméltó szervező képességben és messze a jövőbelátó eszméi kitűzésében, — céltudatos alkotásai megvalósításában.
Még gazdagabb volt azonban szerénységben, meleg szívjóságban, s a barátai és kartársai iránt ápolt szeretetében. És mi mindezt elvesztettük örökre, de élni fog közöttünk emléke, amelyet kegyelettel fogunk megőrizni és ápolni.
A Magyar Mérnök- és Építész Egylet 1911-ben máris tiszteleti tagjává választotta, most pedig megfestette arcképét és ezzel dicsőséges halhatatlanjai közé sorolta. Elfoglalva méltó helyét a magyar mérnöki kar Pantheonjában, fénylő csillagként fog ragyogni örök időkre a mi egünkön.
Ha bizalmunk meginog, ha csüggedés venne rajtunk erőt, tekintsünk erre a képre, ez adjon nekünk új erőt, új munkakedvet és hitet, hogy az ő nyomdokain haladva, az ő példáját, nemes egyéniségét mintaképül követve, méltók lehessünk hozzá, aki egy emberöltőn át büszkeségünk, vezető szellemünk, mesterünk volt.
Áldott legyen emléke!

1932. Vízügyi Közlemények
KVASSAY JENŐ EMLÉKÉNEK MEGÖRÖKÍTÉSE.
Írta : FISCHER FRIGYES.
Amint a kommunizmus sötét ideje elmúlt s az ország ügyei félig-meddig rendes mederbe kezdődtek terelődni, Kvassay Jenő munkatársai és barátai azonnal hozzáfogtak ahhoz, hogy a kommün alatt, 1919. évi június hó 6-án elhúnyt nagynevű mesterünknek, a magyar vízimérnökök egyik legkiemelkedőbb tagjának emléke méltóan legyen megörökítve.
1920. évi április hó 14-én összejött népes értekezlet egyhangúlag elhatározta Kvassay Jenő emlékének megörökítését s e célból végrehajtóbizottságot alakított, melynek elnökéül Dános Miklós h. államtitkárt, a vízügyi főosztály akkori vezetőjét kérték fel, jegyzői tisztét pedig Udránszky József, ny. miniszteri tanácsos vállalta. A bizottság tagjai Éber Antal, Fock Ede, Fekete Márton, Lavotta József, Matlekovits Sándor, Szontagh Tamás, Tahv Jakab, Végh Károly, Viczián Ede és Zielinski Szilárd voltak. A nevekből kivehetőleg Magyarország akkori közgazdaságának kitűnőségei karolták fel a felvetett kegyeletteljes eszmét.
A végrehajtó bizottság munkájának előmozdítására a földmívelésügyi miniszter 5000 korona előleget bocsátott rendelkezésre, melyet a bizottság a Magyar Földhitelintézetnél folyószámlára helyezett el. Ez az intézet kezeli mai napig is a ,,Kvassay Jenő-emlékalap" pénzeit.
A bizottság elsősorban országos gyűjtés megindításának engedélyezését kérte a belügyminisztertől, aki azt engedélyezve, a székesfőváros tanácsa útján kikötötte, hogy a gyűjtés eredményéről a Népjóléti Központnak havonkint jelentést kell tenni és a gyűjtés befejezte után a számadásokat felülvizsgálat végett ugyanoda kell bemutatni.
A gyűjtés lelkesen indult meg s az ország gazdasági életének minden tényezője ráhelyezte a kegyelet oltárára adományait, melyek közt a gazdagok ezer koronái mellett a szegény földmunkás fillérei egyformán szerepeltek. A Hangya 10.000 koronás alapítványt ajánlott fel, amely az alapító oklevél szerint akkor lesz esedékes, ha az összegyűlő összeg hovafordítása tekintetében döntés történik.
Ezen alapítvánnyal és a földmívelésügyi miniszter 5000 koronás hozzájárulásával 1922 év július haváig 138.521 korona gyűlt össze. Az akkori viszonyokhoz képest oly nagy és jelentős volt ez az összeg, hogy azzal igazán nagyot és szépet lehetett volna alkotni.
Mire azonban a gyűjtés befejeződött és az alkotáshoz hozzá lehetett volna fogni, a pénznek rohamos elértéktelenedése folytán a földhitelintézet folyószámlája 1920 év szeptember havában már csak 12 pengőt mutatott fel, szóval a devalváció folytán a gyűjtés egész pénzügyi eredménye néhány év alatt teljesen megsemmisült.
Mialatt a gyűjtés folyt, a bizottság nem várta tétlenül az idő múlását, hanem más módon is iparkodott kitűzött céljának megfelelni. A földmívelésügyi miniszterhez azzal a kérelemmel fordult, hogy valamelyik nagyobb vízi építményt Kvassay nevével jelöljék meg és a művön emléktáblát állítsanak fel. A miniszter a soroksári Dunaág felső torkolatánál levő, monumentális hajózó zsilipet jelölte meg e célra, mely a ,,Kvassay-zsilip" nevet kapta s amelyre az emléktábla elhelyezésének költségeit az időközben felállított kikötőkormánybiztosság akkori vezetője, Zielinski Szilárd, műegyetemi tanár, kormánybiztos vállalta.
A bizottság munkája időközben, a rendkívüli viszonyok miatt lassanként kezdett megszűnni. Nem volt elég, hogy az összegyűjtött összeg megsemmisült, hanem időközben elnöke és több tagja elhalálozott. Ekkor a bizottság jegyzőjének Udránszky Józsefnek kezdeményezésére Viczián Ede vette kezébe a lehanyatlott zászlót és az emlékbizottság újjáalakítása érdekében 1928. évi február hó 15-ére értekezletet hívott össze.
Az értekezlet egyhangúlag az emlékbizottság újjáalakítása mellett foglalt állást és elnökéül Bernát Istvánt, alelnökéül Udránszky Józsefet és Viczián Edét, jegyzőül e sorok íróját választotta meg. A bizottság tagjai: dr. Davida Lajos Károlyi Sándor, K. Nagy Dezső, Maurer Gyula, Palasovszky Sándor, Rohringer Sándor, Sajó Elemér, Spur István, dr. Szontagh Tamás, Végh Károly.
A bizottság első teendője az volt, hogy a belügyminisztertől újabb országos gyűjtés engedélyezését kérte, amit 257.803/1928. sz. alatt meg is kapott. Újabb felhívás ment 1500 címre, mindenhová, ahonnan a nemes eszme támogatását remélni lehetett. Élénk agitáció indult meg a gyűjtés sikere érdekében s a lelkes munka és lankadatlan buzgalom meghozta eredményét, mert rövid idő alatt kereken 12.900 pengő gyűlt össze. Nem olyan nagy ez az összeg, hogy azzal nagyszabású alkotást lehetne létrehozni, de talán jobban megfelel Kvassay szerény egyéniségének és puritán gondolkozásának, ha kisebb dolgokkal, de több helyen és módon örökít jük meg munkás emlékét. így a bizottság számolva a rendelkezésre álló eszközökkel, több és hosszas tárgyalás után a következőkben állapodott meg :
1. Megfesteti Kvassay Jenő díszes arcképét, díszmagyarban, összes kitüntetéseivel, úgy, ahogy utolsó kitüntetésének megköszönése alkalmával Őfelsége a király előtt kihallgatáson megjelent.
2. Felállíttatja a városligeti Mezőgazdasági Múzeumban Kvassay Jenő kisalakú bronzszobrát, ugyanoly méretben és kivitelben, mint Vásárhelyi Pál szobra.
3. A Csepelsziget csúcsán egy nagyobbszabású emlékművet állít, melybe Kvassay Jenő domborművű arcképét helyezteti el.
E három szándékból az első kettő már megvalósult.
Kvassay díszes arcképét Mányay József, neves festőművész elkészítette s az arckép a vízügyi főosztály főnöke szobájának dísze. Erről az arcképről művész másolatot kaptak az összes vízügyi hivatalok, vízi társulatok és Kvassay munkatársainak jó része. (Lásd a címlap előtt.)
Horvai János szobrászművész elkészítette Kvassay bronzszobrát, amely a Mezőgazdasági Múzeumban Vásárhelyi szobra mellé került. (Lásd ugyancsak a címlap előtt.) Ugyancsak Horvai kezéből ered a díszes, nagy plakett, amely a Csepelsziget csúcsán létesítendő mű oldalába lesz megerősítve.
Az emlékműre felkérés útján zárt pályázat volt s a bizottság a beérkezett pályaműveket felülbírálva, megállapította, hogy melyik kerüljön kivitelre.
Az első díj nyertese : Pázmádi István építészmérnök már foglalkozik a részlettervekkel, hogy amint a gazdasági viszonyok kedvezőbbek lesznek, az emlékmű haladéktalanul megépíthető legyen.
A bizottság ezenkívül közbenjárt a Közmunkák tanácsánál, hogy a Soroksári úttól a Kvassay-zsilipig vezető nagyjelentőségű új utat Kvassay Jenő nevéről nevezzék el. Eljárása sikerrel vezetett s ma egy szép, széles út örökíti meg Budapesten annak az alkotó mérnöknek nevét, aki a kikötő létesítésén és a főváros árvízveszélyének elhárításán annyit dolgozott.
A bizottság egyes tagjai is buzgó tevékenységet fejtettek ki Kvassay Jenő emlékének megörökítése érdekében. Aki a Vízügyi Közlönynek 1928. évi július—decemberi, az 1929. évi július—decemberi és az 1930. évi január—júniusi számait lapozgatja, az megtalálja Kvassay Jenő egész élettörténetét, egyéniségének igaz jellemzését, őrszentmiklósi sírjának képét és a Balatoni Szövetség által Balatonföldváron, Kvassay kedvenc pihenőhelyén felállított emlékművét é ezen emlékmű leleplezési ünnepségének leírását.
Az emlékbizottság reméli, hogy feladatának teljesen megfelelt, ha a csepelszigeti csúcson Kvassay emlékművét is felépíti. Reméljük, hogy a kedvezőbb gazdasági viszonyok mielőbb lehetségessé teszik ezt s a késő utódok is mindig megtudják, hogy ki is volt Kvassay Jenő s példaként fogják tekinteni kimagasló egyéniségét, alkotó erejét és soha el nem múló munkáját.

1967. Magyar Életrajzi Lexikon
Kvassay Jenő (Buda, 1850.júl. 5.—Bp., 1919. jún. 6.): mérnök, a magyar vízügyi szolgálat megszervezője. Gépészmérnöki tanulmányai után Magyaróvárott, valamint Német- és Franciao. főisk.-in mezőgazdasági és vízépítési tanulmányokat folytatott és több állam vízügyi szolgálatával ismerkedett meg. Hazatérve Mo.-ra 1878-ban megbízást kapott az általa javasolt mezőgazdasági vízügyi szolgálat, a Kultúrmérnöki Intézmény megszervezésére, majd vezetésére (1880). 1889-től a vízügyi igazgatás egységes irányításának szerveként létrehozott Orsz. Vízépítészeti és Talajjavítási Hivatal (1899-től Orsz. Vízépítési Igazgatóság) vezetője. 1918-ban vonult nyugalomba. Négy évtizeden át a vízügyek legfőbb irányítója volt, s működése új korszakot jelentett a m. vízépítés történetében.
Legjelentősebb eredménye a kultúrmérnöki intézmény megszervezése volt, melynek működési köre kiterjedt a belvízrendezésre, alagcsövezésre, öntözésre, mederrendezésre, a halászati ügyek felügyeletére (Orsz. Halászati Felügyelőség, 1887), valamint a közegészségügyi mérnöki szolgálat ellátására (1890). Az intézmény 1879-től 1939-ig összesen közel 2 millió kh területen biztosította a korszerű mezőgazdasági termelés előfeltételeit. Egyéb eredményei: a vizek köztulajdon jellegét kimondó vízjogi törvény (1885: XXIII. tc.) és a halászati törvény (1888: XIX. tc.) létrehozása, a Balatoni Kikötők Felügyelőségének felállítása (1912), valamint a Soroksári Duna-ág csatornázásának és a Bp.Csepeli Nemzeti és Szabadkikötő építésének megkezdése (1910). Vízgazdálkodási, folyószabályozási és mezőgazdasági vízépítési szakirodalmi munkássága egyaránt jelentős.
Mezőgazdasági vízműtan (I —II. Bp., 1880 — 1882) c. munkája évtizedeken át a kultúrmérnöki munka kézikönyve volt. A víziutak fejlesztése érdekében kifejtett munkásságáért az MTA 1918-ban Wahrmann-díjjal tüntette ki. A Bp.-Csepeli Kikötő zárt medencéjének bejárati zsilipjét K.-zsilipnek nevezték el és emléktáblával jelölték meg. — F. m. Csekélyesésű folyók szabályozása (Bp., 1888); Emlékirat vízszabályozásaink ügyében (Bp., 1888); Vízi közlekedési politikánk (Bp., 1912); A nemzetközi Duna és Magyarország (Bp., 1913); Le Danube international (Bp., 1919). — írod. A Kultúrmérnöki Intézmény hat évtizede 1878—1939. (Szerk. Trummcr Árpád és LászlóffyWoldemár. Bp. 1940); Károlyi Zsigmond: K. J. (Élet és Tud. 1955. 34. sz.); Dégen Imre: A vízgazdálkodási tudományos kutatás magyarországi múltja és jelentősége (Magy. Tud. 1963. 4. sz.).

1976/4 Hidrológiai közlöny
KVASSAV JENŐ MINT VÍZIMÉRNÖK
IHRIG DÉNES
Mikor a Magyar Tudományos Akadémia Kvassay Jenőt, az Országos Vízépítési Igazgatóság vezetőjét — életpályája végén, 1918-ban — a Wahrmann jutalommal kitüntette, azt kívánta bizonyítani, hogy négy évtizedes, széles körű tudományos, gyakorlati és szervező vízimérnöki munkájával a víziközlekedés és kereskedelem előmozdításában is kiváló érdemeket szerzett. Az akadémiai bizottság jelentése ekkor így emlékezett meg róla:
,,Kvassay Jenő az ország egyik legkiválóbb szakembere. Nagy irodalmi tevékenységét az Akadémia már két ízben a legnagyobb jutalmakkal tüntette ki. A nagy kultúrmérnöki szervezet az ő tanácsára és közreműködésével jött létre és az ő vezetése alatt nagy sikerrel dolgozik. Az 1885. évi vízjogi törvény tervezetét ő készítette. Egész életében hazánk anyagi jólétének emelésén nagy buzgalommal és lelkesedéssel működik, és fáradozásának jutalmát nem külsőségekben keresi, hanem működésének eredményeiben találja."
Az akadémiai bizottságnak ez a pár soros, szűkszavú jelentése Kvassaynak a vízi közlekedés fejlesztése érdekében folytatott munkáját és eredményeit lett volna hivatott értékelni. A maga valójában azonban a nagy vízimérnök egész életének és munkájának jelentőségét tárja elénk; annak a munkának jelentőségét, mely a magyar gazdasági élet fejlődésének útján Széchenyi és Vásárhelyi, valamint koruk vízimérnökei munkájának folytatását adta abban az időben, mikor azt a gazdasági és politikai adottságok miatt csak óriási szervező tehetséggel és sokoldalú tudással lehetett biztosítani.
Magyarország eme korszakának — 1867-től, a szabadságharc utáni kiegyezéstől 1914-ig, az első világháborúig tartó korszaknak — Kvassay Jenő volt a legnagyobb vízimérnöke, és az ország vízimunkálatainak egyik legnagyobb és legszélesebb látású szervezője.
Vízimérnöki munkáját 1929-ben Viczián Ede, mint kortárs a megemlékezésében ezekkel a szavakkal jellemezte: ,,.. .hadszíntere volt minden terep, ahol a víz és a föld találkozik".
Mindezekről úgy győződhetünk meg legjobban, ha nyitott szemmel végig kísérjük emberi életének és vízimérnöki munkájának útját 1850-től, születésétől 1919-ig, haláláig. Ekkor életének három szakaszáról beszélhetünk:
- az első a fiatalkora: felkészülése az alkotó életre,
- a második az alkotó életpályájának megindulása: az ország legégetőbb gyakorlati és szervező vízimérnöki munkájának, a kultúrmérnöki munkának megalapozása, szervezése és kifejlesztése és a - harmadik az életének és munkájának kiteljesedése: az ország teljeskörű és modern vízügyigazdasági munkáinak tervezése, szervezése, irányítása és végrehajtása, vagy legalábbis a végrehajtás megkezdése.
A továbbiakban külön-külön bepillantást teszünk az egyes életszakaszokba, amelyeket irodalmunkban Kvassay Jenő kortársai és a vízügyi történelem kutatói már sok oldalról ismertté tettek számunkra. Megemlékezésem ezeknek az életadatoknak csak rövid összefoglalása kíván és tud lenni.
*
Eletének első szakaszában, gyermekkorában, a gödöllői dombvidék északnyugati lábánál fekvő faluban, Örszentmiklóson találjuk. 1850. július 5-én Budán született, de gyermekéveit szülei házában, ebben a kis faluban töltötte, ahol ma a temető vadon nőtt öreg fáinak és zöldelő bokrainak tövében családtagjaival együtt van az ő sírja is. A gimnáziumot Győrben, a Műegyetemet Budapesten végezte, ahol gépészmérnöki oklevelet szerzett. Utána ösztöndíjjal a Magyaróvári Gazdasági Akadémián tanult tovább. Tanulmányait éleslátással és bírálattal végezte, amiről az 1875-ben kiadott ,,Műegyetem" c. tanulmányával bizonyságot is tett, amikor a hiányok felsorolásával, és a műegyetemi oktatás javítására szükséges reformok megjelölésével tárta fel a teendőket. Gazdasági akadémiai tanulmányai után, 1874-ben, a Földművelés-, Ipar- és Kereskedelemügyi Minisztérium szolgálatába lépett, amikor a miniszter a már élesen előtérbe kerülő talajjavítási kérdések megoldására fiatal mérnököt kívánt kiképeztetni és alkalmazni. Ekkor a 24 éves Kvassay Jenőt hazai műszaki és gazdasági tanulmányainak kiegészítése és bővítése végett külföldre küldi. Kvassay előbb Párizsba, megy, majd elméleti ismereteit Német-, Francia-, Olaszországban és Svájcban egészíti ki. Kiküldetéséből 1876-ban gazdag tapasztalatokkal tér haza.
Életpályája alatt, már a főiskolai évektől kezdve gondolatait papírra vetette, és ezzel tudjuk nyomon követni szakmai fejlődését, munkájának nagyszerűségét és annak minden részletét. Előbb a természettudományi kérdések foglalkoztatják', bizonyságai ennek azok a kezdő kisebb tanulmányai (A szív; Az élet; Marionettek és a tanuló állatok; A holló; A gólya és a diófa; A villám lecsapásáról; A petróleumról; A napfény hatása a növényekre) amelyek leginkább az akkori Vasárnapi Ujság-ban és a Természettudományi Közlöny-ben jelentek meg. Majd előtérbe jönnek a gazdasági kérdések (Mit várhatunk a Szaharától; A fővárosi boulevardok faültetvényei érdekében; A közraktárak és a kereskedelem; A magkereskedésről; Mely tájbeli magokkal tegyünk kísérletet). Ezek már a Gyakorlati Mezőgazda, a Gazdasági Lapok és a Gazdasági Mérnök című lapban jelentek meg, de cikkei jelentek meg az Athenaeum-ban, Budapesti Szemlében, a Wiener Landwirtschaftliche Zeitung-ban, Journal L'Agricultur-ben és a Geologische Reichsanstalt lapjában is, mely utóbbi tanulmánya német nyelven a magyar alföldi szikes talajokról szól. Ezért a tanulmányáért 1876-ban, 26 éves korában, a Reichsanstalt levelező tagjává választja.
Ezután a további ifjúkori tanulmányaiban már mindinkább a vizek kötik le figyelmét, előbb általános természettudományi témákkal (Földközitenger hajdan és most; Bordeaux és Gascognei part szomorú jövője; A tenger színének süllyedése A föld árjáról; A föld árja mozgásának irányáról). Később azonban már olyan tanulmányokat is ír, melyek a jövő munkájának előhírnökei. így 1872ben a ,,Duna szabályozása" címen a Duna Budapest körüli szabályozási munkáiról, a téli kikötő építéséről és az Al-Duna szabályozásának sürgősségéről ír, majd 1875-ben megjelenik a ,,Vizeinkről" és 1876-ban a ,, Rétművelés, tekintettel az alagesövezésre és öntözésre" című tanulmánya, mely utóbbiért a Minisztériumtól 600 forintos pályadíjban részesült. Ebben az időben az Annales des Ponts et Chousséeben a Woltmann-féle vízsebességmérő szárny fejlesztéséről közöl cikket.
Most életének és munkásságának a már említett második szakaszához közelebb érkezett, mert felismerte, hogy Magyarországnak az eddig végzett hatalmas ármentesítési és még kezdetleges vízrendezési munkái az ország szaporodó népessége számára önmagában nem adják meg a jólétet. A nagy folyók völgyei és azokon kívül a nagykiterjedésű, gazdaságilag ki nem használt területek — bár a termelés számára nagy kincset rejtenek magukban — csak a vízkárok teljes megszüntetésével és a művelés alá vont területek javításával, vagyis az ún. ,,kultúrmérnöki munkák" elvégzése után hasznosíthatók. Ezért pedig évtizedekig tartó szakszerű munkával kell küzdeni.
Ifjúkori felkészülése után, 1876-ban kezdődik életének az a második szakasza, amikor fő tevékenysége lesz a kultúrmérnöki munka megalapozása, szervezése és kifejlesztése. Előzményeit az adja, hogy a Szepesvármegyei Gazdasági Egyesület talajjavításban jártas szakértőt kér az akkori földművelés-, ipar- és kereskedelemügyi minisztertől, aki ekkor Kvassayt küldi ki és egyszersmind megbízza azzal is, hogy az alagcsövezésről és az öntözésről a helyszínen — több helyen is — ismertető előadásokat tartson. Előadásait 1876-ban, majd 77-ben tartotta, és az egyes talaj javítási módokat gyakorlatilag is bemutatta. A szepesmegyei földeken részben öntözéseket, részben alagcsövezéseket rendezett be és Szepesbélán, ahol 300 kisebb birtokos közös munkára szövetkezett, lecsapolást és alagcsövezést végeztetett.
Előadói körútja alkalmával megismeri az ország számos vidékét, felméri a bajokat, részletesen kifejti a teendőket, és előterjesztéseinek eredményeként 1877-ben megbízást kap a minisztertől a kultúrmérnöki intézmény felállítására. Ekkor kiválasztja segítőtársait és 1879-ben megalakítja a mérnökök első, kisszámú, négy főből álló kultúrmérnöki csoportját; felállítja a kassai rétmesteri iskolát, mely az 1890. évtől mint vízmestéri iskola működik tovább; majd mint a kultúrmérnöki hivatal vezetője megindítja a talajjavítási és vízhasznosítási munkák kivitelél.
1879 novemberében a munkálatok érdekében tett intézkedésekről a víziutak építése és a vízhasznosítások tárgyában az érdekelt minisztériumok által kiküldött bizottsághoz elkészítette első jelentését, mely a kultúrmérnöki feladatokról és azok végrehajtásáról az alapelveket többek között a következőkben rögzíti:,,...hatáskörükbe és felügyeletük alá tartoznak a gazdasági vízhasznosítások; a vonatkozó minden létező és ezután létesítendő víziútjókarbantartások', új öntözések, lecsapolások, alagcsövezések tervezése, fenntartása, vagy mások által tervezettek és foganatosítottak felülvizsgálata." A jelentéseit évenként megismételte és hozzácsatolt tanulmányokkal együtt nyomtatásban is közzétette. Az 1879. évi első jelentése lett tulajdonképpen a vízimérnökök tudományos-műszaki lapjának, a ma már 97. évében levő Vízügyi Közleményeknek első füzete.
Ezzel egy időben Kvassay a kultúrmérnöki munka tudományos és szakmai megalapozása végett megírja a ,,Mezőgazdasági Vízműtan" című könyvet. E könyvnek — gyakorlati ismeretek adásán túl — a tudományos és szakmai jelentőségét kihangsúlyozza az, hogy a Magyar Tudományos Akadémia a 3000 forintos Fay pályadíjjal jutalmazta. A mezőgazdasági vízszabályozás és vízhasznosítások terén — e könyvben foglaltakkal megalapozottan — végzett több évtizedes vízimérnöki szervező munkának megismerése végett szükségesnek látszik, ha csak egy pillantásra is, áttekintjük a könyvnek tartalmát és alapgondolatát.
A könyv 1880—1882-ben két kötetben jelent meg, melyek közül előbb a 2. kötet, a ,,mezőgazdasági rész" és utóbb az 1. kötet a „technikai rész" jött ki a nyomdából. Kvassay Jenő indokolása szerint azért, mert az előbbi iránt a szükség és érdeklődés nagyobb mértékben jelentkezett, az utóbbi részt pedig, melyet előbb írt meg, több tekintetben bővíteni, kiegészíteni kívánta, tekintettel azokra a megjegyzésekre is, melyeket az akadémiai pályázat bírálói nyilvánítottak.
A ,,technikai rész" legsajátosabb részei a földalatti vizekről, a hidrológiáról, a folyóvizek mozgás-törvényszerűségeiről, természetéről, szabályozásáról, az áradásokról és a csatornákról szóló fejezetek. Ezek — mint szerző az előszavában írja — ilyen összefoglalásban és előadásban még eddig egy szakmunkában sem jelentek meg. A ,,mezőgazdasági rész" pedig a vízügyi-műszaki munkák mezőgazdasághoz legközelebb álló és vele a legszorosabban összefüggő vízrendezési munkákat tartalmazza; így főbb fejezeteiben a nagyobb mocsarak, majd a kisebb területek lecsapolását, az öntözés előkészítő munkáit, a rétek, valamint a szántóföldek öntözéseit, az öntözési tervek foganatosítását, az alagcsövezés és az öntözés összekapcsolását, az esővizek hasznosítását, az iszapolás és sankolás munkáját, valamint a hasonló vízrendezési ós vízhasznosítási munkákat tárgyalja.
Kvassayt ezen munkájának megírásakor az az elv vezette, melyet a könyv 2. kötetének előszavában eképpen fogalmazott meg: „Minden földjavításhoz három társadalmi tényező közreműködése szükséges, úgymint a mérnöké, a gazdáé és az államférf ié', az első a berendezést tervezi és foganatosítja, a második azt fenntartja és hasznosítja, az államférfi pedig célszerű törvények és üdvös intézmények életbeléptetésével a földjavítások minél nagyobb elterjedését lehetővé teszi."
Kvassay életének második szakaszában a további szakmai informáló és szervező irodalmi munkák ezekre a vízimérnöki munkákra vonatkoztak. (A hazai öntözések; A lakóházak, gazdasági épületek, belsőségek ós községek kiszárítása aJagcsövezés útján; Az Alföld öntözéséről; Gazdasági mérnöki munkálatok Szepességben; A rétek lecsapolása; Lecsapolások és öntözések Somogyban; Nógrádi talajjavítások; Olaszországi öntözések és talajjavítások stb.) De mindezeken túl is terjedt már a gondolata, mikor 1885-ben lefordította de Lagrené.: „A hajózás szárazföldi vizeken" című munkáját. Ez a fordítás már a jövő vízimérnöki munkáinak előhírnöke.
A kultúrmérnöki szervező és vezető munkának, valamint a jól képzett mérnökök számának és munkájuk eredményeinek növekedését az általa évenként készített és kiadott jelentések hűen mutatják. Míg a szolgálat első évében, 1879-ben négy mérnök kezdte meg a munkákat, addig az ötödik évében, 1883-ban 23 mérnök és 27 rétmester, a tizedik évében, 1888-ban pedig már 34 mérnök és 52 rétmester végezte azokat. Ekkor már az Országos Kultúrmérnöki Hivatalnak 8 kerületi hivatala volt (1914-ben, az első világháború kitörése előtt már 19 hivatallal és 95 mérnökkel rendelkezett), és irányításuk alatt 57 vízrendező társulat is működött. Kvassay Jenő vezetésének ideje — 1879-től az 1918-ig tartó 40 év — alatt a Hivatal elvégzett munkája kereken: 1.425.000 kh-at érintő lecsapolás, 46.000 kh alagcsövezés, 27.000 kh öntözés, vagyis összesen kereken 1,5 millió kh területet érintő vízrendezés és vízhasznosítás, melynek földmunkája 79,5 millió köbméter volt.
Kvassay a munkálatok megindítása után jól látta, hogy törvényes intézkedések híján a munka során előtérbe jönnek a vízjogi nehézségek is. Ezért már 1879-ben tanulmányt készített ,,Vízjogi tanulmányok" címen, majd megkezdi a magyar vízjogi törvény előkészítő munkáját, aminek eredménye az 1885. évi XXIII. tc., a vízjogi törvény lett. E törvény alapján újból megszervezi a kultúrmérnöki munkát és a végrehajtásához elkészíti az ,,Általános rendelet"-et.
Majd az 1888-ban felállított Halászati Felügyelőség és az 1890-ben létesített Közegészségügyi Mérnöki Szolgálat is az Országos Kultúrmérnöki Hivatal része lesz.
1879—1889 közötti időben, 11 év alatt, tehát a kultúrmérnöki intézmény munkája és szervezete teljesen kifejlődött, 1889-ben pedig, mikor az ország külön Földművelésügyi Minisztériumot állított fel, az összes vízügyeket ennek keretében Országos Vízépítő és Talajjavító Hivatal névvel egyesítették. A földművelésügyi miniszter ennek a Hivatalnak vezetésével Kvassay Jenőt bízta meg. Ezzel Kvassay életének és vízimérnöki munkájának abba a harmadik szakaszába érkezett, amikor az I. világháború előtti Magyarország 283.000 km területére kiterjedő összes, teljes körű és modern vízgazdálkodási munkák tervezése, szervezése, irányítása és végrehajtása lett a feladat. A kultúrmérnöki munkákon kívül kezébe veszi a folyamszabályozás és az árvízmentesítés irányítását és igazgatását.
A folyamszabályozásokkal kapcsolatban kortársa, Udránszky József jegyezte fel róla: „Működése itt is korszakot jelent, amennyiben a merev, az ún. matematikai vízépítők iskolája helyett a folyóvizek természetének megfelelő szabályozó rendszert igyekszik érvényre juttatni". Ez irodalmi munkáiban is megnyilvánult. 1888-ban megírta a „Csekélyvizű folyók szabályozása" című munkáját, melyet a Magyar Tudományos Akadémia 1000 forintos pályadíjjal tüntetett ki, majd kiadja „Emlékirat vízszabályozásaink ügyében" című kis füzetét.
A folyószabályozással párhuzamosan az árvízvédelem ügyét is rendezni kívánta. Először összeállíttatja az árvízvédelemre vonatkozó statisztikai adatokat, majd tanulmányainak egész sorával (mint Gátszakadások körüli eljárás; Árvédelelm töltésépítés és fenntartás; Az árvédelmi készültség A védgátak befolyása az árvizek magasságára; A hazai szivattyútelepek stb.) segíti és irányítja az árvízvédelem fejlesztését. Ugyanebben az időben jelenik meg a vízszabályozási és talajjavítási hitel törvényhozási rendezésére vonatkozó tanulmánya is, mellyel az említett vizimunkálatok anyagi jövőjét kívánta biztosítani.
Mikor az Országos Vízépítő és Talajjavító Hivatal 1899-ben, 10 év múltán Országos Vízépítési Igazgatósággá alakul át, Kvassay már nagyvonalú vízgazdálkodási politikával vezeti a munkát tovább. Ennek ismertetése meghaladná megemlékezésem célját, mely Kvassay Jenőnek, mint vízimérnöknek emlékét kívánta felidézni. Vízgazdálkodási politikájának méltatását más tanulmányok tárják mindannyiunk elé és tudatosítják Kvassay Jenőnek az ország gazdasági előmenetele szempontjából szinte felmérhetetlen munkáját.
Mérnöktársai jegyezték fel róla, hogy mindezek mellett ,,továbbra is nagy előrelátással, gyakorlati érzékkel fejleszti a meglevő keretet, megszervezi az egészségügyi szolgálatot, a szennyvizek tisztításának kísérleti állomását, fejleszti a vízrajzi szolgálatot, megindítja a szikes talajok öntözésével kapcsolatos tanulmányokat", és — ezt lehetne folytatni tovább is; szervező tevékenysége azonban ugyanekkor már más feladatok felé is fordult.
Az ország gazdasági és ipari fejlődése szempontjából nagy feladat — az akkori politikai és gazdasági szempontok szerint — a víziutak fejlesztése, melynek keretében szerepel a téli kikötő építése, a Bega csatorna létesítése, a Soroksári Duna-ág rendezése, a Kulpa folyó hajózhatóvá tétele, a vízierők felméretése, de az a nagy cél is, mely szerint Budapestet nagy dunai hajózási gócponttá kívánja fejleszteni. A Balaton fejlesztését is megindítja a kikötők építésével.
Mikor az I. világháború 1914-ben kitört, vele egy időben lépett előtérbe a Dunának, mint nemzetközi hajóútnak, az országra nézve mindinkább nagyobb létfontossága. Kvassay keresi és felveszi a kapcsolatokat a nemzetközi és nemzeti szervekkel, politikai és agitációs munkát folytat, előadásokat tart és előkészíti a budapesti Duna-Konferenciát. Vezető gondolata az, hogy a nemzetközi Duna-szerv székhelye Budapest legyen.
Életének és munkájának ebben az időszakában megjelenő tanulmányai ezeket a célokat szolgálják. Közülük csak kettőt említek: a „Víziközlekedési politikánk"-at és a ,,Vízgazdasági politikánk"-at, de a továbbiak is mind ezt a célt szolgálják. (Der Morava—Vardar Kanal, A Duna mint a szövetséges államok víziútja, A Duna-torkolat hajózásának kérdései, Der Donau — Oder Kanal).
A megemlékezésem bevezetésében már említett akadémiai Wahrmann díjat is a víziutak fejlesztése érdekében kifejtett működéséért ítélte részére a Magyar Tudományos Akadémia, mert ezzel a tevékenységével a hazai kereskedelem felvirágoztatását szolgálta.
Itt említem meg azt, hogy az életében megjelent könyveinek és külön kiadványainak száma 45, a folyóiratokban megjelent cikkeinek száma pedig 156 volt. Utolsó munkája a „La Danube Internationale et la Hongrie" volt, amely 1919-ben jelent meg.
*
A háború végével óriási munkájának sok várt eredménye összeomlott, ő maga is 1919. június 6-án meghalt. De megmaradt annak a sok vízrendezési és vízhasznosítási építő munkának eredménye, amit — szervezésével, irányításával, tudományos-irodalmi tevékenységével — a vezetése alatt lelkesen dolgozó vízimérnökök végeztek. És megmarad az emlékezete, utódainak hálája azért a munkájáért, melyet a hazájának, a haza földjének, a tudománynak és a mérnöki munka dicsőségének szentelt. Befejezésül azokat a szavakat szeretném felidézni, melyekkel kortársa, Udránszky József, mint embernek az emlékét méltatta:
„Működését a szerénység, az alapos gondosság, a nagy eszmegazdagság és magának a munkának páratlan szeretete jellemezte. Sohasem szerette a feltűnő, csillogó szerepléseket, de amellett kiváló alkotó ereje, rendkívüli szervező képessége volt és fáradhatatlan munkássága mindig egy maga elé kitűzött nagy cél szolgálatában állott.”

1993/6, Hidrológiai Közlöny
Juhász József emlékbeszéde
Kvassay Jenő előtt tisztelgünk sírjánál, a magyar kultúrménökök atyja, a vízügyi műszaki szolgálatunk megteremtője előtt: Teste itt porlad, de szelleme él elgondolt és megvalósított terveiben és próbál hatni a ma vízügyi szolgálatára.
143 éve, 1850. július 5-én született Budán és 1919. június 6-án, 74 éve halt meg Budapesten. A családi birtokra hozták és itt temették el Őrbottyánban egy sikeres életút végén 69 éves korában. Munkaszeretetét, hatalmas munkabírását és tenniakarását jellemzi, hogy a vízügy élén eltöltött negyven év után, 1918-ban, 68 éves korában megy csak nyugdíjba.
Kvassay Jenő hivatásának tekintette a magyar föld hozadékának megnövelését és már fiatalságában tervszerűen felkészült erre a hivatásra. Gépészmérnöki oklevelének megszerzése után a magyaróvári gazdasági akadémián mezőgazdasági tanulmányokat folytatott. Az École des Ponts et Chaussée-n, Párizsban vízimérnöki irányban egészítette ki szakismereteit, illetve tökéletesítette nyelvtudását.
Ismereteinek megszerzése után Franciaországban és Németországban tett tanulmányutat az ottani vízügyi szolgálat szervezetének megismerésére.
Hazatérve, 25 évesen indítja meg harcát szóval és tettel eszméi megvalósulásáért. Megírja „Rétművelés, tekintettel az alagcsövezésre és öntözésre" c. tanulmányát. E hatékony és igen korszerű tanulmány alapján 1877-ben megbízást kap a kultúrmérnöki intézmény felállítását célzó emlékirat megszerkesztésére, majd 1879-ben a szolgálat megszervezésére.
Addig csak a Duna és mellékfolyóinak szabályozására 1773-ban - tehát száz évvel korábban - létrehozott, úgynevezett hajózási osztályigazgatóság, majd az országos építkezési főigazgatóság, végül ennek alárendelve a folyam-osztálymérnökségek, illetőleg a kiegyezéstől a királyi folyammérnöki hivatalok működtek.
A Kvassay Jenő által szervezett, majd vezetése alatt működő kultúrmérnöki hivatal és a folyammérnöki szolgálat összes vízi ügyei 1889-ben a hajózás kivételével az újonnan alakított földművelésügyi minisztériumhoz került, annak V. főosztályaként.
A vízügyek állami adminisztrációjára a létrehozott V. főosztály szolgált, míg a műszaki teendőket 1891-től az Országos Vízépítészeti és Talajjavító Hivatal végezte.
1899-től Országos Vízépítési Igazgatóságnak nevezték. Kvassay Jenő a szervezésében létrehozott hivatalnak 1891-től, a kezdettől 1918-ig, nyugalomba vonulásáig vezetője volt.
1879-1918 között az intézmény Kvassay Jenő vezetése alatt kereken 2 millió hektár területet érintő vízrendezési munkáival közel 2,5 millió hektáron teremtette meg a korszerű mezőgazdasági termelés előfeltételeit.
A Kvassay Jenő kezdeményezésére létrehozott V. főosztály dunai, tiszai, vízjogi és vízirendőri osztályra tagozódott. Ennek keretében a folyamszabályozási állami munkákkal, valamint az ármentesítő társulatok ellenőrzésével járó teendők ellátásával 8 vízépítészeti kerületi felügyelő és 16 kir. folyammérnöki hivatal foglalkozott. A vízhasznosító és talajjavító munkákkal, valamint az ide tartozó vízhasznosító társulatok ügyeinek állami vezetésével 3 kerületi felügyelő és 12 kerületi kultúrmérnöki hivatal foglalkozott.
Már a múlt század végén 141 társulat működött hazánkban. Közülük 53 volt az ármentesítő és 88 a lecsapoló és vízhasznosító társulat, melyek jelentékeny műszaki személyzettel rendelkeztek.
Az országos kultúrmérnöki hivatal keretében létesült 1884-ben Kvassay Jenő kezdeményezésére a halászati felügyelőség is a haltenyésztésre szükséges műszaki berendezések létesítésére és a hatósági szakértői munka ellátására.
Ugyancsak a kultúrmérnöki hivatal keretében hozták létre időlegesen a közegészségügyi mérnöki szolgálatot, mely a városi és községi vízi közművek ügyeit műszakilag elbírálta, a közegészségügyi műszaki munkálatokat tervezte, létesítésüket ellenőrizte.
Látható tehát, hogy a kultúrmérnökök munkájának átütő sikere, Kvassay Jenő kiváló tudása és szervezőkészsége a szolgálat gyors kiterebélyesedését biztosította.
A szervezet kialakításához megfelelő szakember gárdára volt szükség. A felsőfokú szakembereket az akkor már száz éves Műegyetem biztosította. A középfokú szakemberek nevelésére 1878-ban Kvassay Jenő kezdeményezésére felállították a kassai vízmesteriskolát. Az itt képzett vízmesterek főként a vízhasznosító és talajjavító munkálatok felügyeletére és apróbb, a mérnöki személyzet ellenőrzése mellett végzendő műszaki munkálatok teljesítésére voltak hivatottak. Eleinte csak rétmestereket képeztek a talajjavítás céljára, de 1889-től már folyamszabályozásra és ármentesítésre is képeztek vízmestereket.
Kvassay Jenő munkálkodásának kezdetén jelentkezett a katasztrofális tiszai árvíz, mely Szeged város pusztulását okozta. Az akkor 29 éves Kvassay Jenő ezt az árvizet fordulópontnak mondotta a Tisza-szabályozás történetében. E mellett azonban az első erőpróbája volt az éppen születő vízrajzi munkának. Az itt szerzett tapasztalatok rámutattak a szervezett vízrajzi munka szükségességére. Magát a Vízrajzi Osztályt azonban csak hosszú sürgetés után 1886-ban állították fel azért, hogy elsősorban a Tisza vízjárását, a korábbi szabályozási munkálatok hatását tudományos módszerekkel felmérje, szolgáltatott adatai alapján a munka folytatásáról dönteni lehessen. Általában tehát a szabályozási és árvédelmi munkák tudományos megalapozása érdekében hozták létre a korszerűsített vízügyi szolgálat keretén belül.
Kvassay Jenő - talán éppen a nagy tiszai árvíz hatására - mély elhivatottsággal foglalkozott a Vásárhelyi indította Tisza szabályozással, és a Tisza-völgy többi folyójának rendezésével.
1888-ban megírja a "Csekélyesésű folyók szabályozása, különös tekintettel a Tiszára" c. könyvét. Itt kifejtett elveit kívánta érvényesíteni a Tisza-szabályozás folytatásának programjában is, melyet 1891-ben nyújtott be a földművelésügyi miniszternek. Az előteljesztést a képviselőház vízügyi bizottsága 1892-ben tárgyalta, majd az országgyűlés 1894-ben, mint III. törvénycikket törvényerőre emelte. Ez volt a magyar vízimunkálatok történetében az első távlati terv, melyet szerzője az anyagi és műszaki lehetőség figyelembevételével egy rövidebb, 12 éves és egy hosszabb szakaszra bontott.
Kvassay Jenő tevékenységéhez fűződik az előbbi példán túl is a vízimunkálatok történetében először alkalmazott távlati, sokoldalú tervezés bevezetése, s ennek alapján a munkálatok gondos, tudományos megalapozásával foglalkozó előkészítő szellemi munka szerepének és részarányának növelése is.
Kvassay Jenő a vízjog megalapozásában is múlhatatlan érdemeket szerzett. Egyik szerzője volt a vízügyi gondolkodásban mérföldkövet jelentő 1885. évi JOGI. törvénycikknek. Ez előtt csak igen hiányos és csupán szűk körben kiható törvények és rendelkezések j sokasága igazgatta a víz ügyét. Az új törvény egységbe foglalta az elveket és teendőket, szabályozta a közvagyont képező folyóvizek ipari és mezőgazdasági kihasználását, rendezte a kultúrmérnöki hivatalok szakértő szerepét a vízkönyv vezetésében.
Kvassay Jenő meghatározóan vett részt a halászati törvény (1888. XIX. tc) megalkotásában is. Sokoldalú műveltsége, realitásérzéke és liberális gondolkodása nagyban hozzájárult e törvények sok évtizedes érvényben maradásához.
A szervezési, közigazgatási munka mellett maradt energiája a tudományos kutatásra is. Elsősorban azoknak a kérdéseknek a vizsgálatába fektetett sok munkát, amelyet a hazai fejlődés szempontjából is fontosnak ítélt. 1879-ben megírta két kötetes „Mezőgazdasági Vízműtan"-át a magyar kultúrmérnökök bibliáját, amit a Magyar Tudományos Akadémia Fáy-díjjal jutalmazott. Abból a felismerésből kiindulva, hogy a mezőgazdaság fellendítéséhez jó szállítási lehetőség is kell, 1885-ben lefordítja De Lagréné 3 kötetes „Hajózás a szárazföldi vizeken" című művét.
E század első éveiben, 1910-ben megkezdi a Soroksári Duna-ág - ma Ráckevei Duna - csatornázásának és a Budapest-csepeli Nemzeti- és Szabadkikötő építését.
A Magyar Mérnök és Építész Egylet 1911-ben tiszteletbeli tagjává választja.
Ekkor már európai hírű szaktekintély, aki hírlapi cikkeivel, magyar, német és francia nyelvű műveivel a világkereskedelem vérkeringésébe való bekapcsolódásunk lelkes harcosaként küzd a nemzetközi dunai viziút és a hozzá kapcsolódó hazai víziút-hálózat kiépítéséért. E munkásságért kapta 1918-ban a Magyar Tudományos Akadémia Wahrmann díját.
Kvassay Jenő nem csak kiváló vízügyi szakember, kutató tudós, hanem korának egyik vezető egyénisége, mérnök közgazdász kiválósága volt.
Mit mond a mának Kvassay hatalmas életműve?
Mindenekelőtt azt, hogy a vízügy fellendítéséhez alapvetően a fenti három tulajdonsággal rendelkező szakemberekre van szükség. Szürke hivatalnokokkal semmit nem lehet elérni.
A víz az embert egész életében elkíséri. Ez a sokrétűsége elemi módon igényli a széles látókörű, kiválóan képzett, szakmai, tudományos kutatásra alkalmas, gyakran mások helyett is gondolkodó szakember jelenlétét. Hol vagyunk ma Kvassay Jenő emberi és szakmai képességeitől? Pedig utána sokáig voltak kiváló vezető szakembereink.
Ha a vízügy talpra kíván állni, ki kell magából termelnie egy mai Kvassay Jenőt, aki tudatosan, távlati elgondolások alapján reális közgazdasági megfontolásokra támaszkodva lesz képes a kátyúba jutott szekeret kirántani. Vezető egyénisége, szakmai és tudományos eredményei alapján a legképzettebb vízügyi szakemberek is készséggel és örömmel fogadják vezetőjüknek.
Ma, amikor országunkban is egyre fontosabb lesz a jó víz, a vízügy munkája rohamosan felértékelődik, feladatai megsokasodnak, az egyre csökkenő mennyiségű minőségi vízzel való szoros gazdálkodás igénye nem tűr halasztást, a víz ügye nem lehet a helyi és országos politika játékszere, nem lehet hangoskodó laikusok zavarkeltésének tárgya, nem lehet rövid távú csoportérdekeknek dobott konc. Ha igaz az, hogy a Földet nem apáinktól örököltük, hanem unokáinktól kaptuk kölcsön, százszor igaz ez hazai vízkincsünkre, mely nem lehet a napi politika játékszere.
Kvassay Jenő tudta, hogy az ember akkor költ sokat a háztető javítására, amikor süt a nap, akkor kezeli, javítja, fejleszti az árvízvédelmi létesítményeket, amikor nincsen árvíz. Az egészségügyi mérnöki osztály létrehozásával több, mint 110 évvel ezelőtt már látta a vízellátás és csatornázás egységes szakmai irányításának fontosságát.
Jól látta a hatósági és építési munka különállásának fontosságát de azt is látta, hogy a vízépítésben az államnak kell vezető szerepet vállalni. Ezért a hatósági vonallal párhuzamosan kiépítette az Országos Vízépítészeti és Talajjavítási Hivatal (később Országos Vízépítési Igazgatóság) országos szervezetét, mely egyben ellátta a hatóságok mellett a szakértői feladatokat is.
Úgy vélem, sokat tanulhatnánk Kvassay Jenő munkásságából, szárnyaló szelleméből, gazdaságilag megalapozott realitásából, a vízügyet mindig távlatokban szemlélő kiváló szakmai képességeiből, a jó ügy mellett kiálló konokságából és türelméből, okos és megalapozott érveléséből.
Kvassay Jenő 1919-ben vált meg a vízügyi szolgálattól, amelynek megszervezésétől kezdve 40 éven át állott irányítóan az élén, mint a magyar vízgazdálkodási politika megalapítója.
Visszavonulását rövidesen követte halála.
Emlékét balatonföldvári emlékműve, az őrszentmiklósi vízmű magas tárlójánál lévő emlékműve, a Budapest-csepeli Nemzeti- és Szabadkikötő zárt medencéjének bejárati zsilipje, a Kvassay-zsilip és a Magyar Hidrológiai Társaság legnagyobb kitüntetése, a Kvassay Jenő díj őrzi mindaddig, amíg a víz ügyét hazánkban szervezetten művelik.

2005 Hidrológia Tájékoztató
Dr. Filotás Ildikó
Tisztelt Hölgyeim és Uraim!
Kvassay Jenő - a legnagyobb magyar vízépítő mérnökök egyike, az első magyar vízjogi törvény egyik megalkotója - 1850. július 5-én született Budán és - 86 évvel ezelőtt, 1919. június 6-án hunyt el Budapesten. Egyetemi tanulmányai során nem csupán a budapesti József Műegyetemen töltött éveket, hanem - tanulmányútjai során - megfordult Németországban, Svájcban, Franciaországban és Olaszországban, ahol megismerkedhetett az akkori vízügyi szolgálatok feladataival, szervezetével és állami irányításával.
Nem véletlen, hogy rátermettsége, megszerzett ismeretei folytán az 1879-ben létrejött Országos Kultúrmérnöki Hivatal első számú vezetője lett, mégpedig rendkívül fiatalon, alig 30 éves korában. E hivatal feladatai közé tartoztak akkoriban: a víztározás és halastavak építése, a folyók, patakok rendezése, a vízmosások megkötése, továbbá a közegészségügyi mérnöki feladatok ellátása, mely az ivóvízellátását, a szennyvízelvezetést és az artézi kutak kezelését foglalta magában.
Fiatal mérnökként fontosnak tartotta szakterületének tudományos ismereteit összegezni. Ennek eredménye lett a „Mezőgazdaság Vízműtan" című munkája, amelyet a MTA Fáy-díjjal jutalmazott.
Az általa vezetett hivatal gyors ütemben fejlődött. 1891-ben további feladatkörökkel megalakították az Országos Vízépítészeti Hivatalt, majd egy esztendő múlva létrejött az Országos Vízépítészeti és Talajjavítási Hivatal, az egységes vízügyi szolgálat szervezeti bázisa.
A Hivatal feladat- és hatásköre tovább bővült, ugyanis a halászati és vízrajzi feladatokat is e szervezetnél, illetőleg a létrehozott területi szerveknél, a halászati felügyelőségeknél és a 16 folyammérnöki hivatalnál szervezték meg.
1912-ben Kvassay Jenő alapította meg a Balatoni Kikötő Építési Felügyelőséget, emellett balatoni kormánybiztosként is elősegítette a gomba-módra szaporodó üdülőtelepek vízellátásának kezdeteit.
Hosszan lehetne sorolni vízügyi igazgatási, szervezési, vízépítészeti alkotásai mellett szakirodalmi munkásságát, de engedjék meg nekem, hogy némi szakmai elfogultsággal emlékezzek Kvassay Jenő jogszabályalkotó tevékenységére. A bőség zavara folytán miután valamennyi lényeges tevékenységére még utalni is hosszadalmas lenne, egyről, a főműről szólnék.
1884-ben - amikor is Kvassay Jenő 34 éves - az országgyűlés 1884. szeptember 29-i ülésszaka megnyitása alkalmával, ő császári és apostoli királyi Felsége, I. Ferenc József trónbeszédében olyan ígéretet tett, hogy a vízjogról szóló törvényjavaslatot - alkotmányos tárgyalás végett - a Kormány a törvényhozás számára beterjeszti.
Hogy miért emelem ki a vízjogról szóló 1885. évi XX1I1. törvényt a jelentős művek sorából?
Ez az a jogszabály, amely egész Európa számára példaértékű szabályozást adott, s amelynek egyes rendelkezései 80 évig, egészen 1965. július l-ig hatályban voltak, melybe beépültek azok a vízjogi elvek, szabályok, amelyek korábban csak elszórva jelentek meg.
Érdemes megvizsgálni, hogy a 120 éve megfogalmazott jogelvek, ma mennyiben érvényesíthetők, illetőleg alkalmazhatók-e egyáltalán.
Az eredmény az, hogy minden jogelv él, ma is meghatározó jellegű számunkra és többnyire a jelen alaptörvényeinkben meg is jelennek valamilyen szintű szabályozásként. Melyek ezek az idő- és értékálló elvek: - a vizek természetes lefolyását megakadályozni tilos; - a panaszok eligazítására közigazgatási eljárás rendelkezik, határozathozatallal; - vízi munkálatok csak a hatóság engedélyével végezhetők; - a vizek szabályozására, vagy a vizek leeresztésére az érdekelt egyének a többség által kényszeríthetők; - folyószabályozásnál a károsodó birtokosok kártérítésre tarthatnak igényt; - vízmosások keletkezési helyén az erdőirtások megtiltatnak; - a vizek szeméttel, trágyával, fiilddel való fertőzése tilos; - tilos a partok és töltések rongálása.
Ugye nem túloztam akkor, amikor ma is érvényesülő jogelvekről beszéltem?
Van a jogelvek között több olyan is, melynek érvényesítésére nagyobb gondot kellene fordítani. A vízmosásos területeken történő erdőirtásra gondolok, melyek rendkívül káros hatására az elmúlt időszak viharos-zivataros eseményei, a letarolt, elpusztított települések hívják fel a figyelmet, nemcsak a távoli földrészeken, hanem itt Magyarországon is.
Lehet, hogy Kvassay Jenő intelmei, az általa megfogalmazott rendelkezések ma is segítenek minket; utódokat feladataink ellátásában?
Miért hivatkozom a vízjogi törvény kapcsán az ö munkásságára?
Kvassay Jenő tagja volt annak a „szövegező bizottságnak" mely az országgyűlés elé terjesztette a vízjogról szóló törvényjavaslatot; Az ö személyes munkája - a törvény két fejezete (a vízhasználatokról, és a vízhasználati társulatokról), emellett a törvényhez kapcsolódó rendelkezések kidolgozása, melyet ketten készítettek; a közmunka és közlekedési minisztériumból Kovácsy Sándor, a földmívelésügyi, ipari- és kereskedelmi Minisztériumból pedig Kvassay Jenő.
Csak a meghatottság hangján tudok szólni mindazért, mely számunkra példaként, célként itt maradt, melyet ránk hagyományozott, mely ma is segít minket munkánkban.

2010.junius4. Hidrológiai Tájékoztató
Szlávik Lajos emlékbeszédét adjuk közre.
Tisztelt Hölgyeim és Uraim!
Több mint két évtizedes hagyomány, hogy itt, az őrszentmiklósi temetőben minden év június első hetében koszorúzási ünnepséget szervez a helyi önkormányzat és az MHT Vízügyi Történeti Bizottsága. Kvassay Jenőben a korszerű vízügyi szolgálat megteremtőjét és több mint három évtizeden átívelő korszak vízügyi vezetőjét, unokaöccsében, Sajó Elemérben pedig a kiváló műtárgyépítő mérnököt, és az első vízügyi politika kidolgozóját tiszteljük.
A mai megemlékezésnek külön is hangsúlyt ad az a rendkívüli árvízi helyzet, amellyel közel három hete szembenézünk: ezrek küzdenek az árral, alig ismert vízfolyások, települések nevét tanuljuk meg. Egy ilyen helyzetben különösen időszerű, hogy emlékezzünk elődeink tevékenységére és építsünk tapasztalataikra! Kvassay és Sajó munkásságából meríthetünk tapasztalatokat a ma problémáinak megoldásához is.
Kvassay Jenő 1850. július 5.-én született Budán és 91 évvel ezelőtt, 1919. június 6.-án hunyt el Budapesten. A budapesti József Műegyetemen gépészmérnöki végzettséget szerzett Kvassay Jenőt minisztere, br. Kemény Gábor küldte hosszabb külföldi tanulmányútra, Németországba, Svájcba, Franciaországba és Olaszországba, s onnan hazatérve 1879-ben, alig 29 évesen kapott megbízást a kultúrmérnöki szolgálat megszervezésére.
A földmívelésügyi tárcán belül a kultúrmérnöki tevékenység Kvassay vezetése alatt gyors fejlődésnek indult és a kultúrmérnöki szolgálat feladatkörét az elkövetkező években folyamatosan bővítették. Amíg 1885-ig főként a hozzájuk forduló birtokosokat látták el szaktanácsokkal és tervekkel, addig az 1885. évi XXIII. tv., az ún. „vízjogi törvény " közigazgatási feladatokkal is megbízta a kultúrmérnököket, mivel a földmívelésügyi minisztérium elé utalt ügyekben a kultúrmérnökök voltak a kijelölt hatósági szakértők.
A kultúrmérnöki szolgálat „beemelése" az államigazgatási eljárás folyamatába lényegében a már korábban is létező folyammérnöki hivatalokkal való egyenjogúsítást jelentette.
Az akkoriban a közmunka és közlekedésügyi minisztérium felügyelete alatt működő folyammérnöki hivatalok, az állami kezelés alá tartozó folyók (azaz a hajózható víziutak) közlekedési célú szabályozásáért, karbantartásáért feleltek. E tevékenységi körükben állandó kapcsolatot tartottak a folyómenti ármentesítéseket végrehajtó vízszabályozó társulatokkal, amelyeket a birtokosok saját földjeik védelme érdekében hoztak létre. A kultúrmérnöki és folyammérnöki hivatalok tehát együttesen látták el az állami ellenőrzés feladatát az országban bármily címen folyó vízi munkálatok felett. A kétféle állami hivatal elkülönült tárcafelügyelete 1889-ben szűnt meg, ugyanis a tiszai vízimunkáknál érdekelt, s így az ügyekben tájékozott régi társulati vezető, Szapáry Gyula gróf csak azzal a feltétellel fogadta el miniszteri megbízatását, ha az ország vízügyei egységesen a földmívelésügyi tárcához kerülnek.
Tisza Kálmán kormányfői jóváhagyása nem kisebb politikus, mint Baross Gábor közmunka- és közlekedésügyi miniszter alól húzta ki a közmunkák, azaz a folyók szabályozásának ügyét, s ezzel az ármentesítő és vízszabályozó társulatok feletti felügyeletet is. Mindezek után nem meglepő, hogy az állami vízügyi szolgálat hivatali megszervezésére Kvassay Jenő kapott megbízatást, s 1891-ben az ő vezetésével alakult meg az Országos Vízépítészeti Hivatal.
Jóllehet a hazai kultúrmérnökség mindmáig legnagyobb hatású alakja Kvassay Jenő, munkásságának részletezése szétfeszítené e visszaemlékezés kereteit. Ezért csak röviden néhány gondolat! Személyében szerencsésen ötvöződött a három mérnöktípus: az elméleti kutató, a gyakorlati mérnök, és a koncepcióalkotó kiváló szervező. Pályafutásának elején az elméleti kérdések boncolgatása tette a szakkörök előtt ismertté nevét, míg az 1890es évektől egészen 1918-ig inkább az utóbbi képességeit csillogtatta. Vezetése alatt a kultúrmérnöki szolgálat egyre inkább a hazai vízgazdálkodás majd minden ágával foglalkozott, hiszen a talajjavítások (lecsapolások, belvízrendezések, öntözések) mellett fokozatosan hivatal feladatkörébe kerültek a halászati ügyek, a települési vízvezetéki és csatornázási ügyek, a nem hajózható vízfolyások rendezésének felügyelete, stb. Ahogy az már lenni szokott, a sikeresen működő szervezetre egyre több terhet rakott a kormányzat. Persze mindennek megvolt a logikája is, hiszen csak egységes szemlélettel lehetett a szerteágazó vízügyeket kezelni.
Kvassay nevéhez fűződik a vízjogi törvény megalkotása, jóllehet nem ő volt a megszövegező, de mindvégig rajta tartotta a szemét, irányította a jogászok munkáját, s sokat tett a parlamenti elfogadás érdekében. Kvassay „ uralkodásának" idejére esik a Tisza árvízi szabályozásának befejezése, s az ő kezdeményezésére indult meg a folyó hajózhatóságának érdekében a kisvízi szabályozás. Nem feledkezhetünk meg a korszak egyik legnagyobb vízi beruházásáról sem, az Al-Duna-szabályozási munkákról. Az 1896-ban átadott Vaskapu-csatorna jelentős lépés volt a balkáni kereskedelem kibontakoztatásának folyamatában.
Hosszan lehetne sorolni vízügyi igazgatási, szervezési, vízépítészeti alkotásai mellett szakirodalmi munkásságát is, de engedjék meg nekem, hogy némi szakmai elfogultsággal emlékezzek meg Kvassay Jenőről, a Vízügyi Közlemények megalapítójáról. Hazánk legrégebbi vízügyi szaklapját a magyar műszaki irodalom ápolása, a vízi munkálatok ismertetése és a velük kapcsolatos tudományos, gyakorlati-mérnöki, közgazdasági, illetőleg jogi kérdések megvilágítása céljából 1879-ben alapította Kvassay Jenő.
Kvassay Jenő egy helyütt így írt a folyóirat szerepéről: "A végrehajtott, vagy végrehajtás előtt álló munkálataink ismertetése eszméket kelt, haladásra ösztönöz az egész vonalon. Rajtunk áll immár, hogy működésünk tágas mezejéről összegyűjtsük elméleti tudásunk és gyakorlati tapasztalataink megőrzésre, megörökítésre érdemes mozzanatait... Szakismereteinket kiegészíteni, bővíteni, és ezzel a nemzeti haladáshoz a magunk részéről is a szükséges mértékben hozzájárulni: ez legyen a Vízügyi Közlemények legfőbb törekvése. "
A Vízügyi Közlemények 1879 óta kísérte végig és segítette Magyarország vízimérnökeinek munkáját, és lett továbbképzésük, valamint a műszaki fejlesztés következetes szolgálója. A szakfolyóirat megjelenését napjainkban pénzügyi gondok nehezítik. Bízunk azonban abban, hogy a kiadás financiális gondjai csak átmeneti nehézséget jelentenek és a szakma összefogásával újabb termékeny évtizedek elé nézhet a magyar vízügyi szolgálat legrégibb írásos szakmai fóruma.
Amikor Kvassay Jenő nevét és munkásságát meg akarjuk örökíteni a hazai vízgazdálkodás történetének nagykönyvében, a jeles technikatörténész, Károlyi Zsigmond méltató szavait tudjuk csak megismételni: „Kvassay Jenőnek nincs ,,egyetlen " alkotása, neve a magyar vízimunkálatok történetének egész korszakát, egyik leggazdagabb fejezetét jelzi. Az 1879-1918-ig terjedő négy évtizednek nincs szinte egyetlen vízépítési eredménye, alkotása sem, melynek ne lett volna értelmi szerzője, szervezője, tervezője, vagy éppen létrehozója.”
Tisztelt Hölgyeim és Uraim!
Kvassay Jenő példája szűkebb családjában is hatott. Emlékezzünk e helyen a kiváló vízépítő mérnökre, a tervszerű vízgazdálkodás úttörőjére, Sajó Elemérre, életére és munkásságára.
Kvassay Jenő utódai nehéz helyzetben vették át a stafétabotot. A trianoni békeszerződéssel megszűnt az ország addigi vízrajzi egysége. Magyarország - kiszolgáltatva szomszédai vízügyi politikájának - alvízi országgá lett. A vízügyi szolgálat lehetőségei még az alapfeladatok ellátására sem voltak elegendőek. Ilyen körülmények között évekig tartott, míg az ország újra magára talált.

2010 Magyar Hidrológiaitársaság Országosvándorgyűlése
Kvassay Jenő életpályája:
Kvassay Jenő 1850. július 5-én, Budapesten, Budán született. Gyermekkorát Őrszentmiklóson tölti. 1874-ben a budapesti műegyetemen folytat gépészmérnöki tanulmányokat de mérnöki oklevelet nem szerez. Ezt követően 1874 – 75-ben, mint ösztöndíjas mérnök folytat vízépítési tanulmányokat és bővíti mezőgazdasági ismereteit a Magyaróvári Magyar Királyi Gazdasági Akadémián, majd Párizsban az École des Ponts et Chaussées-on. 1875 októberében állami ösztöndíjjal külföldi tanulmányútra indul, amely keretében a vízügyi szolgálat működését tanulmányozza Franciaországban és Németországban. Beutazza Bajorországot, Würtenberget, Badent, Elzász - Lotaringiát, Svájc egy részét, Franciaország nyugati, közép és déli részét. Egy esztendő leforgása alatt megismerkedik a kor leghíresebb vízmérnökeinek alkotásaival, de főképp a talajjavítás különböző módjai foglalkoztatják. Talajtani dolgozatáért 26 évesen a német Geologische Reichsanstalt levelező tagjává választja. Hazai mérnöki tevékenységét a temesvári Bega – csatorna - hivatalnál kezdi, majd Terfort Ágoston földmívelésügyi miniszter 1878. január. 2.-án kultúrmérnökké nevezi ki azzal a feladattal, hogy rábízza a hazai kultúrmérnöki (mezőgazdasági – vízügyi) szolgálat megszervezését, melynek kezdetben egyedüli, egy év múlva 4 fővel majd 1880-ban 6 segédmérnökkel együtt végzi a felszaporodott talajjavítási teendőit. Az általa megszervezett kultúrmérnöki hivatal élére 1880. január 20-án állítják.
1891-ben a vízügyi igazgatás egységes irányításának szerveként létrehozott Országos Vízépítési és Talajjavítási Hivatal (1899-től Országos Vízépítési Igazgatóság) vezetője lesz, és onnan vonul nyugállományba 1918 -ban. 1892-ben miniszteri tanácsos címet kap, majd 1894-ben valóságos miniszteri tanácsos lesz. 1898-ban a földművelésügyi kormány képviseletében részt vesz a brüsszeli VII. nemzetközi hajó kongresszuson és ugyanebben az évben megkapja a Lipót - rend lovagkeresztjét is. 1899-ben megszervezi a Földmívelésügyi Minisztériumon belül a Magyar Királyi Országos Vízépítési Igazgatóságot. Működése a hazai földművelésügy és folyószabályozás új korszakát jelöli. Fő erejét a műszaki elvek és irányok biztos kijelölésében és azon kitartásában látja, mellyel az elveket diadalra juttatja. Négy évtizeden át a magyar vízügy legfőbb irányítójaként működve új korszakot hozott a magyar vízépítés történetébe. 1919. június 6-án hunyt el Budapesten, végső nyughelye Őrbottyánban található.
Kvassay Jenő munkái: - A műegyetem (Pest, 1874) - Vizeinkről (1875) - Rétmívelés (1877) Rétművelés, különös tekintettel az alagcsövezésre és öntözésre. (A Földmívelés-, Ipar- és Kereskedelmi Minisztérium által 600 Ft-tal jutalmazott pályamű.) - Note sur le moulinet de Woltmann (1877) - Über Natron- und Székboden (1880) - Mezőgazdasági vízműtan (I–II. Bp., 1880 – 1882) (I. Technikai rész, II. Mezőgazdasági rész. Elnyerte a Magyar Tudományos Akadémia 3000 Ft-os Fáy - féle pályadíját.) - Kommentár a vízjogi törvényhez (1886) - A hazai öntözésről (1887) - Csekélyesésű folyók szabályozása (Bp., 1888) - Emlékirat vízszabályozásaink ügyében (Bp., 1888) - A Tiszavölgy szabályozásáról (1888) - A csekélyesésű folyók szabályozásának alapelvei (1889) (A Magyar Tudományos Akadémia 1000 Ft-os pályadíját nyerte el vele.) - A vízszabályozási és talajjavítási hitel törvényhozási rendezése (1889) - A hazai öntözések mai állásáról (1895) - Mily alapon építsük öntözőcsatornáinkat (1896) - Vízi közlekedési politikánk (Bp., 1912) - A nemzetközi Duna és Magyarország (Bp., 1913) - Le Danube international (Bp., 1919) - Számos cikke és értekezése jelent meg bel- és külföldi lapokban valamint folyóiratokban.
Kvassay Jenő eredményei:
1878. Kultúrmérnöki Intézmény megszervezése
A kultúrmérnökség működési köre a belvízrendezés és – lecsapolás az alagcsővezetés, és öntözés, a mederrendezés és vízmosás – megkötés és a halászati ügyek felügyelete területeire terjedt ki. 1880-ban a kulturmérnöki hivatalok Kvassay vezetésével hamarosan az egész országban kialakították szervezeti hálózatukat, s az egyik legsikeresebb állami műszaki szolgálatnak számítottak. Rövid tíz esztendő alatt feladatkörükbe vonták az említetteken túl a halászat, a közegészségügyi mérnöki szolgálat (a vízellátás, csatornázás, szennyvíztisztítás) ügyeit is.
1885: XXIII. tc. - A vizek köztulajdon jellegét kimondó vízjogi törvény is a nevéhez fűződik, éppúgy mint a halászati törvény létrehozása. (1888)
Az 1880 – 1890-es években a vízszabályozások tekintetében új tudományos ismeretek terjedtek el, amelyek a vízjárással, hordalékmozgással összefüggésben friss megoldásokat ajánlottak a gyakorlat számára. Előtérbe kerültek a kisvízfolyások kérdései, a vízgyűjtőkön lezajló hidrológiai folyamatok is. A kellő politikai támogatást megszervezve a kormányzat 1886 - ban létrehozta a vízrajzi szolgálatot, amelynek elsőrendű feladatává tette, hogy gyűjtse és rendszerezze a hazai vizek járására vonatkozó hidrológiai adatokat, s adjon használható képet a Tisza - szabályozás addigi munkálatai következtében bekövetkezett vízrajzi változásokról.
1887. Országos Halászati Felügyelőség és 1890-ben a Közegészségügyi Mérnöki Szolgált megszervezése. Az intézmény 1879 - 1939 között összesen közel 2 millió kh területen biztosította a korszerű mezőgazdasági termelés előfeltételeit.
1888: XIX. tc. - Halászati törvény kezdeményezte a balatoni kikötők és a budapesti szabad kikötő megépítését.
1889-ben az addig elkülönült tárcafelügyelet alatt működő folyammérnöki hivatalok is a földmívelésügyhöz kerüljenek, s ezzel sikerült az állami vízügyi szolgálat egységét megteremteni.
Kezdeményezte a balatoni kikötők (1812. Balatoni Kikötők Felügyelőségének felállítása) és a budapesti szabad kikötő megépítését.
1910. Soroksári Duna - ág csatornázásának és a Budapest – Csepeli Nemzeti és Szabadkikötő építésének megkezdése. Szorgalmazta a dunai vízi közlekedés fejlesztését.
Vízgazdálkodási, folyószabályozási és mezőgazdasági vízépítési szakirodalmi munkássága is jelentős. Mazőgazdasági vízműtan (I - II. Bp., 1880 - 1882) című munkája évtizedeken át a kultúrmérnökök kézikönyve volt. A Magyar Tudományos Akadémia 1908 – ban Wahrman – díjjal tüntette ki. A „Mezőgazdasági vízműtan I – II., valamint A csekély esésű folyók... (1889) címmel írott könyvek a hazai vízügyi szakirodalom alapvető munkái. Mindkét kötetével a MTA pályadíját nyerte el.
Kvassaynak a szakoktatás új alapokra helyezésében is úttörő szerepe volt. Mint a kultúrmérnöki hivatal főnöke elérte, hogy a hivatalok csak olyan mérnököt alkalmazzanak, akik nemcsak mérnöki oklevéllel rendelkeznek, hanem a kívánt mezőgazdasági ismereteket is megszerezték a magyaróvári akadémián. Ez távozása után is hagyomány maradt a kultúrmérnöki hivataloknál, igaz később a budapesti műegyetemen is szerepelt a tanrendben a mezőgazdasági alapismeretek oktatása. Kvassay azonban nemcsak a felsőfokú képzésre ügyelt, hanem a kassai vízmesteriskola létrehozásával megteremtette a középfokú szakmai képzés bázisát.
Az itt végzett vízmesterek nagy gyakorlati tudás birtokában hathatósan tudták a mérnököket tehermentesíteni a munkák kivitelezésénél és a művezetésben. A későbbiek során a gát - és csatornaőröktől is megkövetelték az alapfokú vízügyi - műszaki ismereteket, amelyet a vízmesteri képzés kiterjesztésével értek el.
Kvassayt tekinthetjük a vízügyi szaksajtó megteremtőjének. Az általa indított, s évenként kiadott „Kultúrmérnöki Jelentések” -ből, amelyben a hivatala által végrehajtott és tervezett vízimunkák részletes ismertetését adta közre, rövid időn belül (1890-től) Vízügyi Közlemények néven negyedévente megjelenő, nemzetközileg is elismert szaklapot teremtett. Ez a folyóirat máig az állami vízügyi szolgálat tudományos igényű orgánuma.
Kvassay Jenő emlékezete:
1910. Budapest - Csepeli Kikötő zárt medencéjének bejárati zsilipjét róla nevezték el.
1992. Kvassay - díj – a vízgazdálkodás terén kifejtett kiemelkedő tevékenységért. A Kvassay Jenő díjat a MHT 1992-ben - az akkor állami kitüntetéssé vált, s így társasági kitüntetésként megszűnt Vásárhelyi Pál díj helyett - alapította. A díj alapításával és évenkénti adományozásával a Társaság egyben emléket kíván állítani Kvassay Jenőnek, a kiváló vízimérnöknek, a kultúrmérnöki intézmény megszervezőjének, az első vízügyi törvény megalkotójának. A kitüntetés címhasználattal, ezen kívül emlékérem és a Társaság, valamint az kitüntetett nevét, továbbá az adományozás évét feltüntető oklevél adományozásával jár. A cím birtokosa jogosult a "Kvassay Jenő díjas" cím használatára. "A Magyar Hidrológiai Társaság... részére, a vízgazdálkodás terén kifejtett kiemelkedő tevékenységéért" felirattal. Kvassay Jenő díjjal tüntethető ki a Társaságnak az a rendes tagja, aki a vízzel foglakozó szakterületek egy vagy több területén kimagasló tudományos, oktató, tervező, kivitelező vagy igazgatási tevékenységet végzett; feltéve, hogy korábban tiszteleti tag címet még nem kapott.
1919. június 6. hunyt el – sírja Őrbottyánban található.
2008. június 9. Kvassay szobor.
Kvassay Jenő munkásságának megörökítését a hazai vízgazdálkodás történetének nagykönyvében, Károlyi Zsigmond fogalmazta meg a legméltóbban, miszerint: „Kvassay Jenőnek nincs egyetlen alkotása, de neve a magyar vízimunkálatok történetének egész korszakát, egyik leggazdagabb fejezetét jelzi. Az 1879 – 1918-ig terjedő négy évtizednek nincs szinte egyetlen vízépítési eredménye, alkotása sem, melynek ne lett volna értelmi szerzője, szervezője, tervezője, vagy éppen létrehozója.”

Felkutatta és publikálásra előkészítette: Bárány Tibor, a CSHVE vezetőségi tagja
Forrás: arcanum.hu, ezenanapon.hu