A Friss Újság 1932. augusztus 28-i számában jelent meg ez a cikk, mely érdekes képét mutatja meg a korabeli Csepelnek.

"Remegve figyeli Csepel lakossága a gyárkémények füstjét
A jobb időkben idevándorolt emberek lassan elmenekülnek, mert nem akad munkájuk

Régen, a középkorban, a városok, a faluk a hatalmas várúr fellegvárának tövében húzódtak meg. A hatalmas várúr védte meg a kisembereket a támadó, portyázó banditáktól és kalandokat kereső uraktól. De a várúr volt az, aki megélhetést, keresetet biztosított számukra.

Éppen így húzódik meg Csepel község is, a két hatalmas Weiss Manfréd-gyár árnyékában. A község lakossága valamikor úgy tekintett a két hatalmas gyár égbemeredő kürtőire, mint a középkori város lakossága a magasban, a hegyen épült fellegvárra. A kürtök jelentették a csepeli emberek számára a megélhetést, a jólétet. Hiszen a háború alatt majdnem 30.000 ember dolgozott a gyárakban.
A vasgyár a férfiakat foglalkoztatta, a textilgyár pedig a nőknek adott munkát.

De hol vannak már ezek az idők! Ma a gyárakban alig 5—6000 ember dolgozik. A község csinos, keramittal burkolt uccái kihaltak és az üzletek legnagyobb része megszűnt.
A lakosságnak több mint fele munka nélkül nyomorog.
Csak délben, amikor megszólalnak a gyárak kürtői, van egy kis élénkség az uccákon. Ilyenkor mennek haza ebédelni a munkások. Hosszú sorban jönnek ki a gyárak kapuin. A férfiak arcán ott az elpalástolt gond, mert senki sem tudja, nem ismétlődnek-e meg a tavalyi munkáselbocsájtások. Senki sem tudja ma, hogy mit hoz a holnap.

A háború alatt Magyarország egyes vidékeiről népvándorlás indult Csepel felé. Mezőtúr, Kisújszállás, Gyoma, Mezőkeresztes, a Dunántúl, különösen Fehér megye kisbirtokosai, akik már akkor nem bírták a versenyt és elszegényedtek, eladták utolsó holmijukat és Csepelre költöztek a gyárban dolgozni.
Virágzó község volt akkor Csepel. A gyárak úgynevezett váltó üzemet tartottak. Félévig a munkások egyik felét dolgoztatták; a következő félévben a másik fele járt be a műhelyekbe. A kereskedők is örültek ennek a rendszernek. Mert amíg a munkás nem dolgozott, hitelből élt a község összes kereskedőinél. Amikor dolgozott, akkor lassan törlesztette a felgyülemlett tartozását. És a kereskedők megbíztak, mert a
csepeli munkás a legpontosabb fizető volt.

Ma, amikor a község zöme munka nélkül tengődik, a kereskedők egyre-másra kénytelenek csődöt jelenteni. Az uccákon minden harmadik üzlet redőnye le van húzva.
— Rejtély, hogy az emberek ma miből élnek Csepelen — mondja a csepeli viszonyok alapos ismerője. — Most nyáron ugyan akad valami munka, itt is, ott is. Elhullott élelmiszer is marad a piacon. A kertekben is terem valami. De mi lesz itt télen? ...

És megindult az emberek elvándorlása a községből. Aki csak teheti, elmegy innen jobb vidékre. A legtöbben a fővárosba költöznek. Hogy ott mi lesz velük, azt csak a jó Isten tudja! Sokan visszamennek szülőfalujukba, tengődni.
Télen a község és az egyházak ínségakciókat rendeztek a nincstelenek számára és napi 5000 embernek adtak ingyen ebédet. A nyár folyamán ezt az akciót lassan leépítették.

A község lakossága félve tekint az elkövetkező tél elé.
A füstölgő kürtő az ő sorsukat, boldogságukat jelenti. Istenem, csak sűrűsödjön a füst Csepel felett."