A rossz idő, eső ellenére szép számmal jöttek el érdeklődők 2019. május 22-én délután a Fővárosi Szabó Ervin Könyvtár csepeli, sétáló utcai fiókjába, ahol a Csepeli Helytörténeti és Városszépítő Egyesület és a könyvtár közös szervezésében a „Helytörténeti Esték” rendezvénysorozat előadása zajlott.
A házigazda képviseletében Holczmann Krisztina, a könyvtár vezetője köszöntötte a megjelenteket, s az előadás témája kapcsán felidézte, hogy 1949. április 30-án indult meg az iparitanuló-képzés Csepelen.
Az évfordulóra emlékezve Széchenyi Péter, a CSHVE alelnöke készült előadással, de mielőtt az előadó megkaphatta volna a szót, Zémann István, az egyesület titkára mondott néhány gondolatot.

Bárány Tibor fotóit, amelyek az oktatási intézményben készültek, s az előadáson készült néhány felvételt megtekinthetik itt: https://www.facebook.com/media/set?vanity=1532399607058710&set=a.2449031...

Csak egy pár szót szeretnék szólni, kezdte Zémann István. 1949 nagyon híres év volt, ugye Bárány Tibor?

Igen, három év múlva megszülettem, fordította tréfára a szót Bárány Tibor, a CSHVE vezetőségi tagja.

Én pedig pontosan abban az évben láttam meg a napvilágot – tromfolt rá Zémann István. Már, bocsánat a személyeskedésért. A lényeg az egészben, hogy szeretném átnyújtani dr. Bolla Dezsőnek, egyesületünk elnökének üdvözletét. Elnézést kér, hogy ezúttal kivételesen nem lehet itt, éppen Hévízen kúrálja magát.
Külön szeretném köszönteni a 70. éves iskola régi – de még lélekben fiatal – igazgatóját, Kollár Józsefet. Nekem nagyon régi ismerősöm, hajdan együtt hordtuk a gyerekeket az óvodába, s pár alkalommal együtt is nyaraltunk, horgásztunk is. Tehát nagyon szép dolgokat éltünk át így, közösen.
Egyesületünk oszlopos tagjai közül szeretném külön köszönteni Szűcs Antalt, aki 90 éves! A fiúknál nem gond az életkor említése. Algauer Andort is köszöntöm, aki szintén a régi iskola tanonca volt. Egy kis meglepetéssel kedveskedünk nekik, fogadják szeretettel.
Most pedig felkérem Széchenyi Pétert, kezdje meg az előadását.

Én is sok szeretettel köszöntök mindenkit – vette át a szót Széchenyi Péter.
Ha valakinek pontosabb információja van annál, mint amit én majd elmondok, szívesen veszem a kiegészítéseket, pontosításokat. A felkészülés közben több olyan adatba futottam bele, amely kicsit elbizonytalanított addigi tudásomban, mert a könyvekből nem teljesen az derült ki, mint amit addig tudtunk. Majd talán egyszer sikerül teljesen összerakni ezt az elmúlt kb. 120 évet, amelyet ez az előadás nagyjából felölel. Szóval, vágjunk bele!

Lássuk, mi minden történt itt Csepelen az iparitanuló-képzéssel kapcsolatban?
Tanonc-képzésként indult a folyamat.
Gyakorlatilag a tanulás egyidős az emberiséggel. Onnan kezdve, hogy a pattintott köveket az ősember megtanulta szépen megmunkálni, s felfedezte magának a tüzet, azóta tulajdonképpen az emberiséggel együtt él a késztetés, hogy tudását átadja az utódoknak.
Kezdetben viszonylag kis mennyiségű volt a tudás, amelyet át kellett adni: melyik bogyót lehet megenni, melyiket nem? Melyik vad után érdemes futni, melyik elől kell elszaladni?
Később ez a tudás gyarapodott, duplázódott. (Most ugrok egy nagyot az időben.)
Már az 1800-as években nagy mennyiségű tudás volt az emberiség birtokában, megjelentek a különböző szakmák, tehát egy ember már nem tudott minden tudás birtokosa lenni.
Megjelent az ifjúság tanításának igénye. Kezdetben otthon, különféle falvakban, tanítóknál, céhek keretein belül zajlott az ismeret-átadás.
Majd – ami minket, mondjuk csepeli vonatkozásban érint – Csepelen is volt néhány céh az 1700-as évek folyamán, akik működtek, nyilván tanoncaik is voltak. Erről nyilván sok adatunk nincs.
Viszont, ami nagy lökést adott ennek a képzésnek, tanításnak, tanonc-képzésnek, az Weiss Manfréd Csepelre érkezése és a gyár megalapítása volt.

Onnantól kezdve, hogy Csepel tulajdonképpen egy ipari településsé kezdett válni, a korábbi mezőgazdasági településhez képest, nagy számban volt szüksége ifjú munkaerőre. Őket meg kellett tanítani a különféle szakmák csínjára-bínjára.
Amiről adataink vannak, az az 1900-as évek eleje. 1902-1903 környékén – ha minden igaz – már folyt tanonc-képzés a gyáron belül.

Itt már felvetődik a kérdés: kinek a nevéhez köthető ez? Az első előkerült név Hauschild Emil, őt emlegetik, mint aki ezt a képzést alapította. (Én belefutottam abba az információba, hogy ő 1907-ben harmadikos felső ipariskolai tanuló volt, tehát nem biztos, hogy 1902-1903-ban ő hozta létre a gyáron belüli tanoncképzést.) Egy biztos, hogy 1944-ben még eme intézmény igazgatója volt, tehát feltehetőleg 42 éven keresztül vezette az ő általa alapított intézményt. Egyes forrásokban Hauschild Árpád neve is előfordult, még az is lehet, hogy ők apa-fia viszonyban voltak egymással.

Ami egészen biztos: az 1910. augusztus 5-én megjelent Műszaki Lap-ban megjelent egy nagyon jó kis cikk.
Előzménye az, hogy a céheket megszüntették 1872-ben egy törvénnyel, s onnantól aki nem tudta egy jogutóddal átmenteni a tulajdonát, értékeit, az bekerült a közösbe. 1884-ben volt egy ipartörvény, amely már a tanoncok helyzetét is szabályozta. Ami még gond volt az 1880-as évek végén, az 1900-as évek elején, hogy a tanoncok elkanászodtak, s nem csak azzal foglalkoztak, ami az ő dolguk lett volna, azaz, hogy a szakma rejtelmeit megtanulják. A másik gond az volt, hogy ezek a tizenéves fiatalok bekerültek az idősebb emberek közé, s sajnos a sok rosszat is megtanulták. A szülőknek pedig ekkortájt, a mindennapi munka mellett a gyerekekre már nem volt idejük... Nem tudtak a nevelésükkel foglalkozni. Sok helyen lehetett olvasni, hogy az apák a 12 éves gyerekeikkel együtt járnak a kocsmába, s ezzel töltik hétköznapjaikat.

Felolvasom a cikket:
„Az 1884. évi Ipartörvény világosan előírja, hogy oly községben, ahol legalább 50 iparos-tanonc van, s ezek számára külön iskola nincs, köteles a község a tanoncok tanításáról külön tanfolyam berendezésével gondoskodni. Ezen szabályzat a legtöbb községben úgy nyer elintézést, hogy a tanoncokat a vasárnapi, ismétlő órákra rendelik be, ahol tudvalevőleg írás-olvasásnál egyebet nem tanulnak.
Ezen szomorú jelenségek indították Lovag Stern Richárdot, a csepeli Weiss Manfréd Gyár igazgatóját arra, hogy a vezetése alatt álló gyár munkásainak gyermekei részére tanonciskolával kapcsolatos tanműhelyt létesítsen. Amelynek célja, hogy oly gyakorlatilag és elméletileg képzett iparos-segédeket neveljen, kik egyrészt a kézműipart fejleszteni képesek, másrészt kisebb ipari vállalatoknál, mint munkavezetők és előmunkások, célszerűen alkalmazhatók legyenek.
A tanoncok felvétele 14. életévük betöltése után történik. Jelenleg (1910-ben vagyunk!) 35 esztergályos- és 25 lakatostanonc van szerződtetve. A tanviszony négy év, melyből három évet a részükre felállított tanműhelyben, egy évet pedig, jobb munkát végző segédeknél, mint segédmunkások, a műhelyben töltenek.
A gyakorlati képzés külön műhelyben, egy üzemvezető és két mester vezetése alatt történik. Szem előtt tartva, hogy a tanoncok ne csak a szerződésben kikötött mesterséget sajátítsák el, hanem a mesterségükhöz közel álló rokon szakmákat is megismerjék.
Az elméleti kiképzésnél három osztályra vannak felosztva. Tantárgyaik: magyar írás és olvasás (a tanoncok harmadrésze német anyanyelvű!), ipari könyvvitel-tan, számtan, mértan, földrajz, kémia, gépismeretek és rajz. Az előadás naponként reggel héttől nyolc óráig, és este hattól hétig, vasárnap délelőtt pedig kilenctől tizenkettőig tart.
A tanoncoktatásban a gyár mérnökei és azon tisztviselői vesznek részt, kik a tanoncokkal szívesen és előszeretettel foglalkoznak.
A tanoncok tagjai a Tölténygyár tűzoltó-századának is, s mint ilyenek, részt vesznek annak menet- és szergyakorlatain.
Lovag Stern Richárd igazgató, aki egyúttal nagy sportbarát, anyagiak hozzáadásával megalapította a tanoncok sportcsapatát. Vasárnap délutánonként, a gyártelepen lévő sporttelepen szívesen jelennek meg a tanoncok, ahol az ügyeletes tűzoltótiszt felügyelete alatt footballoznak és atlétizálnak. Nyáron pedig úsznak.
Ezen intézkedésekkel sikerült a fiúkat megfelelő magaviseletre szoktatni, a korcsmától, és a falu könnyelmű és zajos legényeitől távol tartani. Estéiket pedig az iskola könyvtárából kapott tanulságos olvasmányok olvasása és a házi feladatok elkészítése teljesen lefoglalja.
Így történik a tanoncok, hazánk jövendő iparosnemzedékének gyakorlati és elméleti kiképzése Magyarország egyik legnagyobb ipartelepén, Csepeli Weiss Manfréd Lőszergyárában.”

Ebből, szerintem, nagyon jól látszik az, hogy nagy szükség volt egy külön intézmény létrehozására, ahol tanítani tudják a fiatalságot, elválasztva a többi, zűrös fiataltól, akik nem vesznek részt ebben. Igazából egy profitorientált cégről beszélünk, amelynek érdeke volt, hogy ott termelő munka folyjon, s ne pedig reggel félig részegen, vagy másnaposan essenek be a fiatalok. Illetve, már az elejétől fogva látszik az, hogy a testnevelésre és a mozgásra is nagy hangsúlyt fektettek. Ez a későbbiek folyamán is majd megjelenik.

1912-ben Csepelen megalakult a községi jellegű iparos tanonc-iskola. Ezt Csepel község alapította, kettő tanárral és 40 tanulóval.
Az 1930-as évek elején már évente 180-200 tanonc járt az iskolába, s 12 tanár tanította őket, akik a helyi elemi- és polgári iskolákból kerültek ki, tehát onnan szedték össze a tanárokat.
1924-től már leány-tanoncok számára is indult külön osztály.
Gyakorlatilag 1928-ig Csepelen, így szétszórva folyt ez a tanoncképzés.

1928-ra Csepelen megépültek az iskolák, s a mai Ady Endre úton (akkor Pesti úton) 1928. szeptember 1-től saját épülete lett a községi jellegű iparos tanonc-iskolának.

Egy érdekes adat: hogyan alakult a tankötelesek száma Csepelen 1900-tól 1934-ig?
900 volt 1900-ban a csepeli tankötelesek száma. Ez 1934-re 3805-re emelkedett. Közben volt egy tanköteles korhatár növelés is, amely esetleg közrejátszik még a nem egyenletes növekedésben.

Csepelen nemcsak iparos-tanoncok voltak, hanem a gyárban dolgoztak felnőtt munkások is, viszont gondolt fordítottak arra, hogy ők is tudjanak tanulni, tovább fejlődni. Egyrészt a gyári vezetőket is össze kellett szedni valahonnan: több száz vezető beosztású emberről beszélünk, akiket nem lehet csak úgy, valahonnan leakasztani. Szükség volt arra, hogy a meglévő állományból, akik már ismerik a munkafogásokat, gépeket, tudják, hogy hol dolgoznak, onnan kineveljék a magasabb pozícióba kerülő embereket.

Úgyhogy munkás főiskola és dolgozók iskolája is működött Csepelen.
Ez a kulturális és szociális osztály szervezte 1945-től, a Petőfi utcai iskolában. Ez főleg abban az időben történt, amikor ott normál tanítás nem folyt, tehát leginkább az esti órákban.
Ami érdekes – azon túl, hogy általános iskola 1-8. osztályig létezett -, volt gép- és gyorsírás, képzőművészeti felsőfokú szabadiskola, műszaki tanfolyamok, műszaki középiskola, írás, olvasás, szépírás, helyesírás, a könyvvitel alapelemei.
Ami számomra érdekes, hogy már 1945-ben (egész sok német anyanyelvű volt) magyar nyelvet is lehetett tanulni, sőt angolt, oroszt, és francia nyelvet is!
Volt házi szabás-varrás, főzőtanfolyam, gyermekruha szabás-varrás, kézimunka, játék- és babakészítés. De voltak gazdasági tanfolyamok is: gyümölcstermesztés, házinyúl-tenyésztés, illetve beszéd- és szónoklás művészete.
Tehát ilyen dolgokat lehetett tanulni – ha valaki akart...

1947-ben (csepeli tervek alapján) felszámolják az egész országban az analfabétizmust. Úgy gondolom, ez még a mai napig sem sikerült 100 százalékosan, tehát még mindig vannak (újratermelődnek?) akik nem annyira mesterei a betűknek.

1947-ben a Weiss Manfréd Művek 50 üzemében 719 olyan dolgozó volt, akiknek maximum három elemi osztálya volt, s 114-en voltak teljesen írástudatlanok.
Az országban először itt indult analfabéta tanfolyam. Kidolgoztak egy módszert, amelyet az egész országban próbáltak elterjeszteni, több helyen átvették.
A csepeli oktatási tervben az volt, hogy próbálják kötelezővé tenni (45 éves korig) az írás-olvasás tanulását. Hogy ebből végül mi lett, illetve, hogy meddig tartott a lendület, azt nem tudom, de a kezdeményezés igen dícséretes.

Ahhoz, hogy eljussunk oda, hogy a tanonc-képzés hogyan indult meg komolyabb keretek között a '40-es évek végén, 1945 februárjában megalakult a szakszervezeti ifjúmunkás- és tanonc mozgalom, rövidet SZIT.
Ők pártsemleges érdekvédelmi szervezetként próbáltak tevékenykedni. Ha a rövid, öt éves történetüket nézzük, akkor ez talán az első három évben sikerült valamennyire, aztán utána már nem tudták magukat annyira távol tartani a politikától...
Megalakulásuk után röviddel a Weiss Manfréd Művekben is létre jött helyi szervezetük.
Ha a negyvenes évek „Fogaskerék” újságait nézegetjük, láthatjuk, hogy szinte minden lapszámban van valami kis külön cikk arról, hogy a SZIT mit szervez, mit próbál elérni?

A gondolat – amit ők megpróbáltak megvalósítani – az jó volt. A tanoncok helyzetét próbálták meg jobbá tenni, érdekeiket képviselni. Pontjaik között szerepelt az is, hogy a testi fenyítést szüntessék meg!
(Ez már 1919-ben is, a proletárdiktatúra alatt is előjött: forradalmi törvényszék elé állítják azt a tanoncfoglalkoztatót, aki testi fenyítést alkalmaz. Úgy tűnik, ez ennek ellenére később is benne ragadt a mindennapokban.)
A negyvenes évek végén – ritkán - még lehetett találkozni a testi fenyítéssel. De 1945-46-ban ennek megszüntetése még egy komoly célkitűzés volt.
Törekedtek arra is, hogy a tanoncok kapjanak fizetést is.
A második világháború után vagyunk, amikor nagyon sok tanonc árva volt, vagy özvegy édesanyját kellett eltartania, vagy hadirokkant édesapját. Tehát nagyon zűrös viszonyok voltak az országban.
Ezért aztán megpróbálták elérni, hogy ha már úgyis dolgoznak, akkor ők is kapjanak valamilyen tisztességes bért.
A másik pont szerint pedig megpróbálták elküldeni a fiatalokat valamilyen üdülésre. 1945-ben már egy-egy régi, nemesi kastélyra rátették a kezüket, s próbálták azokat olyan állapotba hozni, hogy ott a fiatalság tudjon üdülni, nyaralni, pihenni.

1946-47-ben már 12 pontjuk volt, mindenféle törekvésük összegzéseként. A SZIT-nek fénykorában körülbelül 200 ezer tagja volt. Ennek keretein belül, 1947 végén Tanonc Intéző Bizottság alakult a Weiss Manfréd Művekben. SZTIB néven fordul elő sok helyen.
Mi lett a SZIT sorsa? 1950. júniusában megalakult a DISZ, a Dolgozó Ifjúság Szövetsége. Ez után a SZIT gyakorlatilag elveszítette jelentőségét, majd beolvadt az MDP, Magyar Dolgozók Pártja ifjúsági szervezetébe. Úgyhogy, tulajdonképpen öt év alatt a SZIT gyakorlatilag megszűnt.
1956-ban megszűnt a DISZ, és 1957-től (a DISZ jogutódjaként) létre jött a KISZ.

1948. január 10-én a tanonciskola tanári kara (Mert azért működött egy tanonc-iskola a gyáron belül, szanaszét elszórva, de nem az, amelyet most iskolaként emlegetünk. Jobbra-balra voltak tantermeik, mindenféle üzemekben dolgoztak a fiatalok.) találkozott a SZIT vezetőségével. Itt már – 1948-ban – Hauschild főmérnök, a tanonciskola igazgatója megígérte, hogy a tanári kar ezen túl még szorosabban együttműködik a SZIT-tel, az ifjúság érdekében.
Tehát a Hauschild név, mint a tanonciskola igazgatója, 1948-ban még előfordult.

(Horváth László kiegészítése: ő Hauschild Lipót igazgató-főmérnök – aki az 1900-as évek elején beindította a szakképzést – fia, Emil. Lipót az első, nem bennszülött főbíró is volt egy rövid ideig 1918-ban, aztán hamar megvonták tőle a jogokat az őszirózsás forradalom után, s a proletárdiktatúra pedig meg is szüntette. Volt több Hauschild, a temetőben a fő úton jobbra szép nagy családi síremlékük van.)

(Szűcs László kiegészítése: minden végzett tanulónak mestermunkát kellett készítenie, s azt el kellett vinnie Hauschildhoz, ez volt a segédlevél megkapásának előfeltétele. A keresztnevet nem tudom, találkoztam vele többször.)

Még további képzések is voltak Csepelen.
A Magyar Kommunista Párt munkásakadémiája Csepelen, Kádár János elnökletével. Ez egy 1948-as, közgazdaságtani tanfolyam: nyolc külön előadásból állt. Az akkori korra jellemző megfogalmazással: tőkés kizsákmányolás, válságok és imperializmus, tervgazdálkodás, munkaversenyek a népi demokráciában.
(A munkaverseny annyira jellemző volt erre a korra, hogy mindent százalékban mértek, mindennel versenyeztek. Amikor majd eljutunk az iskola építéséhez, ott is az építő brigádok 2-3-400 százalékos teljesítménnyel építették a tanműhelyt meg az iskolát.)
A magyar ipar története és jövője, a magyar finánctőke, kartellek és trösztök Magyarországon, mezőgazdaság, nemzeti jövedelem, életszínvonal. Érdekes dolgok voltak.
„Minden hallgatót, pártkülönbség nélkül, szívesen látunk!” Törekedtek arra, hogy mindenki, aki dolgozik, s érdeklődik ez iránt, az elmehessen.

1947-ben elindult az első hároméves terv, majd kidolgozták az ötéves tervet, s óriási számú munkaerőre, illetve ifjú szakmunkásra volt szüksége az országnak. A gyáron belül is rengeteg szakember hiányzott. Ezt úgy tudták megoldani a tanoncképzésen kívül, hogy átképzéseket szerveztek.

1949 elején megindult egy segéd- és betanított munkások átképzésére vonatkozó tanfolyam. Itt esztergályosból volt óriási hiány. Akkor még mindent kézzel esztergáltak, rengeteg esztergályosra volt szükség, úgyhogy több, párhuzamos tanfolyam is indult.
Egy év alatt 1.100 átképzett szakmunkás került ki ebből a tanfolyamból.

Ez már 1950 eleje, s addigra már megépült a tanoncműhely és az iskola is, viszont egy darabig még folytatták az átképzést is. De törekedtek arra, hogy az új iskola és tanműhely vegye át ennek a szerepét.
Tehát 1950 elejére a gyáron belül megszűnt az esztergályos-, horizontálos-, hegesztő- és rajzmásoló szakmákban a hiány.

1949. február 10-én tartottak egy szülői értekezletet – az elsőt – a gyári tanonciskolában, ahol 250 szülő vett részt. Felhívták a szülők figyelmét arra, hogy nekik is részt kell vállalni a diákok, tanulók nevelésében, mert az iskola ezt egy-az-egyben nem tudja magára vállalni. Komoly probléma volt már akkor is, hogy nagyon sokan kimaradtak, máshova jártak, szórakoztak, nem jártak be, s ha megfelelő számú igazolatlan óra összegyűlt, akkor elbocsátották a tanulót, felmondták a szerződést, és a szülők igazából csak akkor értesültek arról, hogy valami probléma van.
Tehát, próbálták azt elérni, hogy az iskola és a szülők között legyen valami kommunikáció, kapcsolat. Már itt, 1949. február 10-én megalakították a szülői munkaközösséget.

1949. február végén volt egy SZIT egyenruha-avató a sportcsarnokban. Külön vizsgázni kellett ahhoz, hogy SZIT egyenruhát hordhasson valaki. A színeknek is megvolt a jelentősége: kék ruhában voltak, ami a szabadság jelképe, (szabad most már dolgozni, szabad munka van), az ing szürke volt, mint az acél színe (acélszilárdsággal, -keménységgel kell harcolni az új rendszerben). A szovjet ifjúságot tekintették példának, ezért a sapkájuk az ottani partizánsapka volt.
Ezen, az egyenruha-avató ünnepségen többen kifogásolták azt, hogy a gyári zenekar német harci indulókat játszott, s miért nem magyar és szovjet zeneszámok szerepeltek a repertoárban? Ennek külön hangot is adtak.

Volt Csepel községnek egy – addig egyházi kezelésben lévő - tanonc-otthona (nem tudom mikor hozták létre), amelyet 1948. júniusában átadtak a SZIT-nek, s az addigi, két-három bentlakó ifjúmunkás helyett már 50 ifjúmunkásnak biztosítottak tiszta és rendezett lakókörnyezetet.

1948. nyarán létre jött a Tanonc Intézőbizottság mellé még egy Tanonc Ügyosztály is a Weiss Manfréd Művekben. Vezetője egy Steinhercz nevű ember volt (a keresztnevét nem sikerült kiderítenem).
Itt is felmerült az, hogy a korábbi években elhanyagolták a tanoncképzést. Nagy probléma volt, hogy gyakorlatilag mindenki esztergályos, idomszerész, műszerész szeretett volna lenni, a másik 15-20 szakmára pedig egyszerűen nem találtak fiatalokat, akik jelentkeztek volna.
A másik gond pedig az volt, hogy az üzemek nem kértek tanoncot. Nem akartak bajlódni a fiatalok oktatásával, figyelésével, nevelésével, mert ez lekötötte volna a munkásokat: ők már eleve kész szakmunkásokat szerettek volna kapni!
Felvetődött tehát egy külön tanonc-műhely és iskola szükségessége, ahol az üzemből kiemelve őket, normál körülmények között lehetne tanítani nekik a szakmát. 1948. nyarán erre még se pénz, se szándék nem volt. Így az ügy megakadt a vágy, az igény szintjén.
Ezen a nyáron viszont már azzal számoltak, hogy őszre 800 tanoncuk lesz.

1948. novemberében, külön minisztériumi engedéllyel, még 604-et felvettek a már meglévő 800 mellé, így 1404 tanoncuk lett. Ekkora mennyiséggel már egyáltalán nem tudtak mit kezdeni...
Ez a tanonciskola, ezzel az 1404 tanulóval, 36 osztályban, jobbra-balra, a gyár területén szétszórva működött, s az üzemekben folyt a gyakorlati képzés.

Majd, nem sokkal később, 1948. novemberében, a hároméves terv keretében, új tanonciskola és tanoncműhely épült a WM-ben. Három és fél millió forintot biztosítottak erre, hogy megoldják ezt a problémát. A területet, ahol az iskola létesült, a Mauthner gyár biztosította, korábban azon a területen gyümölcsös és gyapotültetvény is volt. A gyümölcsfákat, növényeket kivágták, letarolták az egész területet, és – hogy időben elkészüljenek -, télen is dolgoztak! 100-200 kályha mellett melegedtek, reflektorokkal világították meg az építési területet.
Európa legkorszerűbb tanonciskoláját próbálták meg itt felépíteni (majd rátérünk, hogy ez hogy is alakult).

A munkások viszont panaszkodtak, hogy nem tudnak megfelelő tempóban haladni, „csak” 2-300 százalékos a teljesítményük, mert menet közben folyamatosan változtatták a terveket. Volt olyan brigádvezető, aki arra panaszkodott, „már megint módosítottak: 14 méterrel hosszabb lesz az iskola”... Ez abból a szempontból öröm volt, hogy még több tanulónak lesz helye, aki meg akarja tanulni a szakmát.

Tavaszra tulajdonképpen felépült a hatalmas, modern tanműhely és iskola (itt is látunk egy képet, amely a gyár felől mutatja az épület-együttesből a tanműhelyt, mert az iskola akkor még nem volt kész). Eleinte tehát csak a gyár felől lehetett megközelíteni a területet. Nyilván úgy volt megtervezve ez az egész (itt lehet látni egy rajzon, ez a község, itt van a gyár), hogy mindkét irányból, a gyár felől és a község felől is megközelíthető legyen. Ezt a középső összekötő részt eredetileg is étkezőnek szánták, ez itt a tanműhely rész, ez pedig az iskola, amely 1949. tavaszán még nem volt kész. Mellette (ahol most a kollégium, meg a sportpálya van) egy tanulóvárost akartak létrehozni. Szóval a koncepció megvolt.

De beleütköztek abban a problémába, hogy jó-jó, építünk egy ilyet, de milyen legyen? Előtte még nem volt ilyen. Mi legyen benne? Mekkora legyen? Hogy nézzen ki? Kik, honnan, hova fogna vonulni?
Akkora óriási létszámot kellett itt megmozgatni, hogy tulajdonképpen két műszakban folyt itt a tanítás: volt egy ebéd előtti és egy ebéd utáni műszak. Voltak olyan szakmák, ahol a szakmai képzés gyáron belül volt, voltak olyanok, ahol a tanműhelyben.
Tulajdonképpen a középső rész, az ebédlő volt az, ahol kétoldalt, a folyosón vonulgattak a tanműhelyből az iskolába, s a tervek szerint a községből is járkálnak majd az iskolába, s a gyár felé is el tudnak menni. Tehát az ebédlő egyfajta átjáróháznak és rendezvényteremnek épült.
A tanulóvárosból nyilván nem lett semmi, illetve az elején csak a gyár felől lehetett megközelíteni az iskolát, a II. és III. kapun át lehetett bemenni, s aztán jó pár kilométeres séta következett a gyár területén, amely akár egy fél óra is lehetett időben.

Az alaprajz így néz ki.
Ez a tanműhely rész, amely az elején egy légterű, egybe-csarnok volt, s itt voltak öltözők, meg egyéb kis létesítmények.
Ez a rendezvényterem, két oldalán a folyosókkal, ahol a létszám kicserélődik ebédszünetben.
Ez pedig maga az iskola.

Építés közben a tanműhely így nézett ki. Rengeteg betont tettek bele, nem spóroltak a betonnal. Ezt majd később meg is kritizálták egyébként.
Itt látható az oszlop-erdő, ha jól emlékszem, 140 darab betonoszlopot raktak le, és csúszózsalus betonozásos módszerrel alakították ki az egészet. Minél gyorsabban próbáltak haladni.
A tetővilágítás új ötlet volt. Itt próbálták ki először, hogy milyen lesz. Az üvegezett rész az északi oldalra nézett, hogy tervek szerint direkt napfényt ne kapjon, inkább szórt fényt biztosítson. Ennek lesz még jelentősége.

1949. április 30.-án – ünnepélyes keretek között – átadták a tanműhelyt, amely rekordidő alatt készült el, csempézett zuhanyozókkal, alumínium szekrényekkel, mosdókkal, hideg-meleg vízzel.
A terv évente 700-800 (egyes források szerint 2500) új szakmunkás kibocsátását tartalmazta.
Tényleg egy korszerű épület volt: amit akkor ebbe bele lehetett tenni, úgy gondolom, hogy beletették.
A terveket Fekete Ede készítette. Ő a milánói műegyetemen tanult építészetet. Aztán az iskolát tervezte, meg a Csepel Autógyárban volt neki több munkája. 1950 és 1955 között a Szovjetúnióban kandidált. Majd sokáig a Középület Tervező Vállalatnál volt igazgató. Dr. Fekete
Ede. Tehát nem egy névtelen építész alkotta ezt meg. Kései Bauhaus stílusú épület, a negyvenes évek végén.
Megpróbálták összeszedni a tudást a tanároktól, az üzemektől, hogyan is kellene kinéznie egy ilyen épületnek? Aztán pedig nyomták bele a betont...

Így nézett ki a megépült tanműhely. Itt még nem kapcsolódik hozzá az iskola, meg az ebédlő-rendezvényterem.

Ez az ünnepélyes átadó ceremónia. Nagy tömeg volt, a szokásos mindenféle arcok, plakátok, szövegek.
Itt pedig az ünnepi átadó bizottság. Akit be tudtam azonosítani, odaírtam: Fock Jenő, Darvas József, Bíró Ferenc (Rákosi Mátyás testvére, a WM igazgatója), Kővári Endre elbújik itt a mikrofon-állvány mögött (ő volt a tanműhely első vezetője), Kossa István miniszter (aki állítólag ezt az egészet kigondolta, finanszírozta, pártfogolta, gyakran látogatta), Ortutay Gyula vallás- és közoktatásügyi miniszter. Aztán itt van egy számomra ismeretlen ember – talán Vass Zoltán? Majd Varga Jenő, illetve Drahos Lajos (az üzemi bizottság tagja, országgyűlési képviselő).
A SZIT-es fiatalok sorfalat álltak, egyenruhában, sapkával, adtak egy körítést ennek az egésznek.

A tanműhely az elején gyakorlatilag így nézett ki. Egybe-légterű, hatalmas, nagy csarnok, itt éppen a lakatos oldal látható sok-sok tanulóval, satukban reszelgetnek, fűrészelnek.

Aztán egy-két vázlatrajz. Gyakorlatilag már az átadó után, 1950-ben Weichinger Károly írt egy bírálatot erről az épületről, kiemelve előnyeit, hátrányait. Itt már sok érdekes dolgot megemlítenek. Szerinte a funkcióra kellett volna törekedni: a nagy betonlábak, az óriási üvegfelületek funkciótlan dolgok, fölösleges pénzkidobás, nehezen lehet majd tisztán tartani, tűzoltólétrával kell majd ablakot pucolni, kifűthetetlen az egész. Szóval sok probléma volt.

A tanműhelyben már az indulás után jelentkeztek problémák. Volt beépített szellőztető klíma rendszer és belső melegvíz-ellátás. Ám a meleg víz szabályozása a női öltözőből történt: többször is leforrázták a fiúkat, s nem tudtak bejutni a női öltözőbe – itt már tapasztalható volt némi elméretezés.
Nem sikerült teljesen tökéletesen az épület, de úgy gondolom, az akkori kornak megfelelően megpróbáltak mindent összehozni.

Tehát ez az étterem, illetve rendezvény-terem. Ez itt most – a folyosó - gyakorlatilag egy fallal le van választva. De az elején még így egyben volt.

Ez pedig az iskolaépület előtere.

Ez így nézett ki a terveken, s van egy rajz mely szerint ide még egy tornacsarnokot szerettek volna építeni. Ez tulajdonképpen 50 év késéssel valósult meg.
Itt külön konyhát nem építettek, csak egy melegítő-konyha volt, mert a WM-gyárnak volt saját konyhája, onnan hordták át a kész ételt a fiataloknak. Sőt, „feljavított” ételt kaptak, azaz a tanoncoknak kicsit tartalmasabb, nagyobb adagú, több hússal tálalt ételek készültek, magasabb kalória-tartalommal.

Ezen a képen Csepel látható: itt van egy iskolaépület, itt van a tanműhely, s a kettő között ott az ebédlős-átjárós terület. Két irányból megközelíthető.
Nem sokkal ezután, Diósgyőrben is építettek egy tanműhelyt, a másodikat az országban. Ugyanaz a vállalat, csak a tervező más, mégis, ez a rész megszólalásig hasonlít a csepelire. A különbség annyi, hogy el van fordítva 90 fokkal. A diósgyőri gyár távolabb helyezkedett el, s nem volt átmenő forgalom, csak egy irányból közelítették meg, s nem volt szükség arra, hogy a tanműhely és az iskola között egy ilyen átjárófolyosó funkció legyen. Az épület tájolása is kicsit más: itt is 90 fokkal elfordítva. Az egyiken párhuzamosak a tetőablakok, a másikon merőlegesek a homlokzatra.

A csepeli épületet nagyon kritizálták, hogy felesleges pénzszórás, funkciótlan dolgok vannak benne, a tapasztalatok beépítésével a diósgyőri létesítmény 4 százalékkal lett olcsóbb.
Itt az ebédlőrész a folyosóval építés közben.
Ez az iskola aulája.
Ha valaki látta az utóbbi 60-80 évben, most meglepődik: mit keresnek itt ezek az oszlopok? Most nem így néz ki az iskola. Amikor megépítették, a baloldali szárny még ilyen oszlopokon állt. Már 1950-ben sem értette senki, erre mi szükség volt? Nem lehet tudni, mi volt a célja: veteményes kertet akartak, vagy felvonulási teret, vagy eső elől oda álltak be?
Azt is lehet látni, hogy a nagy üvegfal bekanyarodik, s itt külön oszlopokon áll az épület.

1949. december 17-én átadták ünnepélyes keretek között az iskolát is. Nagy sietség volt, hogy a nagy napra elkészüljenek. (Sztálin 70. születésnapja néhány nappal később volt.) Az egész ország kapkodott, hogy valami nagy százalékú teljesítményt tudjanak produkálni.
Itt is tanoncok mindenféle felajánlásokat tettek, volt aki ezer százalék felett teljesített.

Itt lehet látni, hogy külön lábakon áll az épület.
Hamarosan (nem tudom, pontosan mikor, de valamikor az 50-es évek elején) megváltoztatták, s az alsó, oszlopok közti üres részt is beépítették. Így most már az a rész nem látható.

1949. december 17-én Kossa elvtárs megint ott volt az ünnepélyes átadáson. Arról sajnos nincs fényképem. Zászlóerdő az volt a tetőn.
A fölső kettő emelet az gyakorlatilag most is úgy néz ki, mint akkor, meg ez az alsó része is. Ez az üvegezett rész egy kicsit más, másfajta bejáratot alakítottak ki, illetve ezt a részt itt beépítették.
Itt még szemből is megközelíthető volt az épület, most már kerítés, limlom, akármi van.

Az MTI-nek, azaz most MTVA-nak az archívumában van egy-két, nagyon jó fénykép.
No, itt már lehet látni, hogy más a bejárat.
Itt éppen röplabdáznak a fiatalok. Törekedtek arra, hogy ne csak gyakorlati és elméleti képzés legyen, hanem valami plusz testmozgás is, sokat sportoltak.
Az öltözőről egy kép: gránit-őrleményből készült műkő mosdó, akkor még korszerű volt, ma már nincs meg. Ennek a hőfokszabályozása történt a lányoknál.
180 centiméter magasan fehér csempével voltak borítva a falak, alul fekete műkő lapok voltak. Gőzfűtése volt (az erőműből érkezett a gőz).

Kollár József kiegészítése: 1990-ben, mikor a gyár megszűnt, az iskolának önálló fűtés- és melegvíz-szolgáltató rendszert kellett kiépítenie.

A tornaterem nem épült meg – folytatta Széchenyi Péter az előadást. 1998-ig, ötven évet kellett várni arra, hogy elkészüljön. Az elején a tornagyakorlatokat az előtérben hajtották végre.
Az iskolában nagy ping-pong tehetségek voltak, rendszeresen versenyeket nyertek a tanonciskolák bajnokságában.

Néhány műhelykép az MTI fotóarchívumából. Az ötvenes évek vége – hatvanas évek eleje.
Satupadok szerelése, mérőóra tanulmányozása. Lányok az esztergagép mellett. Egy esztergagép szerelése. Tantermi óra, a tolómérce használatának bemutatása.

A tanműhelyen kívül az üzemekbe is kikerültek tanoncok gyakorlati oktatásra, s egy-egy gyáregység megpróbált saját magának tanműhelyt létrehozni. Itt a szerszámgépgyári tanműhely látható. Az anyagvizsgáló laborban is már a negyvenes években megpróbálták, saját ötlet alapján a fiatalokat képezni, négyhavonta vizsgáztatták őket, próbálták a lendületet megtartani.

Szűcs Antal kiegészítése: az első évben voltunk az iskola tanműhelyében, aztán kikerültünk az üzemekbe. Ott is csoportos képzés folyt, a segédek mögött dolgoztunk, az ügyesebbek be voltak osztva segédekhez.

A Szerszámgépgyár megpróbálta azt megoldani – folytatta Széchenyi Péter előadását -, hogy az első-másodéves tanulókkal előmunkáltatták a darabokat (nagyolás), s a harmadévesek pedig majdnem készre munkálták a darabokat (simítás). Így minimális mennyiségű selejt képződött.

Szűcs Antal kiegészítése: a nagy változás a gyár életében 1949-ben volt, amikor teljesen átalakították a gyárat. Egy csomó régi apró cikk gyártását beszüntették, rengeteg embert elküldtek, sok-sok embert átcsoportosítottak, akkor alakították meg az oktatási osztályt, akkor jött ki Csepelre a műszaki egyetem kihelyezett csoportja, akkor alakult meg a műszaki középiskola.

Algauer Andor kiegészítése: 1949-től szűnt meg a hároméves ipari-tanuló képzés, megváltoztatták két évre. Átalakították a szakmákat. Addig forgácsoló szakma volt, melyben az esztergályos szakma volt a meghatározó. 1949-től lett külön marós, gyalus, köszörűs szakma.

Szűcs Antal: még egy mondatot. 1949-ig úgy volt, hogy az inasok kint voltak a műhelyben. Hatnapos volt a munkahét, öt napot dolgoztak, egy nap volt oktatás. Aztán a WM gyárban 1949-ben jött a fordulat a képzésben is.

Tehát, a Szerszámgépgyár így próbálta megoldani – folytatta ismét Széchenyi Péter -, hogy legyen azért termelés is, és a selejt is minimális legyen.
Nyilván az Öntödében, Acélműben is voltak tanoncok, itt a képen éppen egy barackot nyom a szaki a tanuló fejére.
Itt egy kovácsoló szerszám bemutatása zajlik. A fényképek mellé elég bőséges leírást is mellékelt a fotós, innen lehet tudni a képeken szereplők nevét.
Itt pedig egy készre munkált darab ellenőrzése történik, s a fiatalember kíváncsian várja az eredményt: jó lesz-e, vagy nem, amit ő megmunkált?
Nagyon jó képek ezek, de gyanítom, nagy részük beállított...

Itt megint valami eligazítás a műhelyben. Lehet látni, hogy itt még egy légterű a tanműhely.
Ezen a képen egy satupad mellett állnak, aztán megint csak az egybe-légterű tanműhely, s lehet látni, hogy leány-tanoncok is dolgoznak. (Egészen sokáig megmaradt, hogy lányok is esztergályosok lettek – szerintem még a '90-es években is volt.)

Bárány Tibor kiegészítése: 1970-ben az én osztályomban is végzett velünk egy leányzó esztergályosként.

Kollár József kiegészítése: 1990-ben már nem nagyon volt esztergályos képzés, ez a probléma. 1992-1993 körül megszűnt nálunk. Akkor éppen minden összeomlott körülöttünk, a gépész szakmák háttérbe kerültek, a technikusképzés felfutott. Esztergályos lány végzőssel én a '80-as évek végén találkoztam, egy volt csak. Villanyszerelőből is csak egy volt 1985-ben. Akkoriban már nem volt népszerű a lányoknál a vasas szakma.

Széchényi Péter folytatta:
Itt a képen egy tolómérőt tanulmányoznak (német nevén subler), a következőn megint valamilyen eligazítás látható.

No, és akkor fussunk végig gyorsan az iskola történetén.
Az iskola első igazgatója Szabó Albert volt, aki a munkások soraiból került ki. Az akkori korra jellemző, hogy a munkások közül próbáltak meg vezetőket kiemelni. Szabó Albert is ilyen volt. Ennek ellenére, lehet, hogy nagyon jó vezetője volt az intézménynek.
A tanműhely első vezetője Kővári Endre volt, akit az átadó ünnepség fotóján a mikrofon-állvány mögött lehetett látni.

Az iskola 1950-től átkerült a Munkaerő-tartalékok Hivatalához, s ekkor lett – a szovjet mintát követve – számozással ellátva: MTH 1-es számú Iparitanuló Intézetként működött egy pár évig.
1953-ban innen vált ki az MTH 33-as számú Intézet, amely a mai Tesco helyén volt.
Kerestem: nem találtam róla fényképet. Semmi fénykép, sehol nincs róla! Nem tudjuk, hogy nézett ki. Állítólag egy földszintes, egyszerű téglaburkolatú épület volt.
1972-től kollégium is volt, a '90-es évektől pedig „B” épületként futott a köztudatban.

Kollár József: én küldtem át anyagot, abban volt. Van egy olyan kép is, hogy a gyerekek állnak az épület előtt, ami akkor már kollégium volt. Nekem van róla képem, ha kell átküldöm.

Széchenyi Péter: azt megköszönöm, lehet, hogy elsiklottam felette.

Szűcs Antal kiegészítése: az az épület levente-otthonnak épült, ami MHK-pálya volt, előtte levente-otthonként működött, a Levente téren. Annak idején ott a leventéket képezték ki, s mögötte volt a lőtér épülete. Erre a területre épült fel a Tesco.

Széchényi Péter: a lőtér épületéről van egy negatívom a '30-as évekből.
Hogy mikor bontották el? Igazából azt sem tudom. Gyanítom, hogy a Tesco építése környékén...
Tehát az lett a 33-as számú iskola.

1956-ban megszűnt a Munkaerő-tartalékok Hivatala.
1957-től a Munkaügyi Minisztériumhoz kerültek az iskolák. De a számozás az megmaradt: MüM 1. és MüM 33. lett. Ha jól tudom, a MüM 33. az csak villanyszerelőket képzett.

A hatvanas években – elmondások alapján tudom – úgy lehetett megközelíteni, hogy a II. Rákóczi Ferenc útról a Vas Gereben utcán és a Vas Gereben közön kicsit visszafele kellett jönni. Akkor még működött ott a Madzagvasút, de nagyon sokan innen már gyalog jártak ki, ami jó kis séta volt.

1960. szeptemberében Csillagtelepen, a Tejút utca 10. szám alatt átadták a Csepeli Ipari Szakközépiskola épületét (a 12 évfolyamos iskola ikerépületének egyike, amely csak később, 1969-ben vette fel Bajáki Ferenc nevét, s így működött 1975-ig)
1964-ben vált szét a 12 évfolyamos iskola általános iskolára és középiskolára (előbb gimnáziumra, majd szakközépiskolára).

1971-ben egyesült a MüM 1. és a MüM 33., azaz a korábban kivált intézet visszakerült.
1972-ben a minisztérium visszaadta az épületet a Csepel Műveknek.

1975-ben a Bajáki Ferenc Ipari Szakközépiskola egyesült a MüM 1. intézettel: 1-es számú Munka Vörös Zászló Érdemrenddel kitüntetett Bajáki Ferenc Ipari Szakközépiskola, Szakmunkásképző Intézet és Kollégium lett a neve.
Ezzel egyidejűleg a Bajáki átköltözött a MüM1 épületeibe, s Csillagtelepre, a Tejútra pedig az egri Ho Shi Minh Tanárképző Főiskola kihelyezett tagozata költözött.

Kollár József kiegészítése: ekkor mi büszkék voltunk arra, hogy mi már 25 éves iskola vagyunk, s a szakmunkásképzésben jó hírünk volt (a MüM 33. belénk olvasztása azért történt, mert nem volt elég gyerek). Ez után felfutott a villanyszerelő-képzés, amiben egész jók voltunk. Aztán jöttek a „bajákisok”, s az ottani vezetők lettek a mi vezetőink is. Kivéve Sági Imrét, aki maradt, meg még egy-két helyen a gyárban. Akkor kaptuk meg a 25. évfordulóra a Munka Vörös Zászló Érdemrendjét, s nagy vita volt, hogyan lehet Bajáki Iskola, amikor ők nem kaptak Munka Vörös Zászló Érdemrendet. Így a végén úgy állapodtak meg, hogy a névben legyen benne minden – sígy minden benne volt...
Igaz, most is hosszú neve van: Budapesti Komplex Szakképzési Centrum (BKSZ) Weiss Manfréd Technikum, Szakképző Iskola, és Kollégium.

1977-ben épült meg a kollégium – folytatta Széchényi Péter -, 600 diák számára. Most így néz ki.
1986-ban (megelőzve sok más intézményt az országban) bevezették a számítástechnika oktatását.

Valamikor 1990 után volt az, amikor az egylégterű tanműhelyt leválasztásokkal átalakították kisebb oktatási egységekké. Bár az ezt megelőző 10-15 évben az egyes egységeket már dróthálóval szétválasztották egymástól.
Az 1992-1993-as tanévtől változott a név: Csepel Műszaki Szakközép- és Szakmunkásképző Iskolára. (Akkorra már elvették az iskolától a kollégiumot.)

1998-ban átadták a tornacsarnokot.
2002-re fejeződött be az iskola teljes körű felújítása.
2003-ban visszakerült az iskolához a kollégium. Ekkor megint változott a név: Csepel-sziget Műszaki Szakközépiskola, Szakiskola és Kollégiumra.

2005-ben az iskolához került a Podmaniczky Frigyes Közgazdasági Szakközépiskola a Petőfi utcából (ott most a Szamos iskola van, amely hamarosan szintén csatlakozik ide).

A 2012-2013-as tanévtől megint változott a név: Weiss Manfréd Szakközépiskola, Szakiskola és Kollégium lett az új név. Az iskola és a Weiss-család között Bolla Dezső helytörténész, a CSHVE elnöke közvetített, és a névfelvételhez történő beleegyezés, jóváhagyás megadásában ő segédkezett. Konkrétan Chorin Daisy volt a tárgyaló partner a család részéről.

2015-től az iskola neve (és a mai napig is ezt használja) Budapesti Komplex Szakképzési Centrum (BKSZ) Weiss Manfréd Szakgimnáziuma, Szakközépiskolája és Kollégiuma.

Itt a kezdetekben, nagyjából a '90-es évekig, két termék gyártása is folyt a tanulás közben.
Egyrészt keretes fűrészgépeket gyártottak, konkrétan ezt a KF 250 M-et, illetve ennek alváltozatait gyártották.
A fűrészgépek mellett készültek esztergagépek is. Ezek tulajdonképpen a minisztérium termékei voltak. Ha szerszámgép-katalógusokat nézünk meg a múltból, azt látjuk, hogy a keretes fűrészgép neve mellett nem nagy szerszámgépgyártó vállalatok neve áll, hanem az, hogy Munkaügyi Minisztérium.

Mutatok még egy-két érdekességet.
Ipari tanuló munkakönyv a '60-as évekből, aztán egy szakmunkás-bizonyítvány (ez a MüM 33.-asból).

Hogy a képeslapokat – kedvenc témámat – is belecsempésszem az előadásba: az iskoláról és a tanműhelyről is készült néhány képes levelezőlap. Íme két lap 1952-ből. Rákosi Mátyás Vas- és Fémművek Tanulóműhelye.
1951-ben 57 ezer ipari tanuló volt. 1954-ig 85 ezerre kellett emelni országosan ezt a létszámot.

Aztán néhány kártyanaptárt is mutatok a '70-es, '80-as évekből.
A Csepel Művek felvevő képessége jóval nagyobb volt, mint amennyit ez az egy iskola ki tudott termelni. Ezért a gyár felvételt hirdetett mindenféle szakmára, amelyek közül egyet-kettőt itt meg lehetett tanulni, néhány másikat a Kossuth Technikumban, illetve Budapest több helyén voltak kihelyezett képzések. Előzetes tanulmányi szerződést lehetett kötni a Csepel Művek valamelyik vállalatával, aztán valahol meg folyt a képzés.
Itt például irányítás-technikai műszerészt, irodagép-műszerészt, villanyszerelőt, elektro-lakatost, épület-asztalost, esztergályost, festő-mázolót, lakatost, kőművest, üvegest, csőhálózat- és berendezés-szerelőt keres a Csepeli Erőmű, vagy a CsESzÜ.

Találtam kettő ilyet is: Pályaválasztási Tanácsadó, a Csepel Művek Híradástechnikai Gépgyárától, illetve a Csepeli Vasműnek is volt egy Pályaválasztási Tanácsadója. Ezekben szakmánként le van írva, ha odamegy, mivel fog találkozni. Néhány fényképet is beleraktak illusztráció-gyanánt, például, hogy egy esztergályos hogy néz ki munka közben, illetve tanulás közben. A képen egy horizontál-eszterga látszik. Egy másik fotón egy motort szerelgetnek, ők elektroműszerészek, villanyszerelők lesznek. Aztán festők különféle szerszámgépek házát, vázát festik éppen.

Csepelen persze nem csak ez az egy szakmai iskola volt.
1951-52-ben épült a Kossuth Technikum (ki, hogy ismeri, ennek is sokfajta neve volt), amely 6. számú Gépipari Technikumként indult útjára.
1955-ben vette fel a Kossuth Lajos Általános Gépipari és Öntőipari Technikum nevet. Az ötvenes években öntő, gépész, gépgyártás-technológusok, technikusok kerültek ki az iskolából.
A '70-es években fordultak az autójavító és a repülőgép-javító szakmunkások képzése felé.
1998-tól Kossuth Lajos Két Tannyelvű Fővárosi Gyakorló Szakközépiskola és Szakiskola.
Jelenleg nekik is hosszú nevük van: Budapesti Gépészeti Szakképzési Centrum Kossuth Lajos Két Tanítási Nyelvű Műszaki Szakgimnáziuma. (A hosszú név a fiatalok agyát is karban tartja: ha tudja hová jár iskolába, az már fél siker...)

Szóba került korábban a Ho Shi Minh iskola is.
1975-ben a Bajáki a Tejútról átkerült a MüM1-be, és a helyén tulajdonképpen tanárképző főiskola létesült. Az egri Ho Shi Minh Tanárképző Főiskola kihelyezett tagozata. (Néhány év működés után e helyen a Fodor József Egészségügyi Szakközépiskola kezdte meg az oktatást.)

Nagyjából ennyi, amit ezzel kapcsolatban össze tudtam szedni. Köszönöm szépen a menet közbeni kiegészítéseket, s várom a kérdéseket.

A.
Csak egy apró érdekesség: én 1962-1965-ben voltak MüM1-es géplakatos tanonc. Én olyan különleges szakmunkás oklevelet kaptam, amelyet „vörös diplomának” csúfoltak. Aki három éven keresztül kitűnő tanuló volt, annak piros tintával töltötték ki a szakmunkás-oklevelét. Ennek volt ösztönző hatása is, de amúgy nem sokat adtak érte. A Csőgyárban voltam tanuló, s ott is kezdtem dolgozni, s eltöltöttem ott 45 évet! Aki jobb tanuló volt, 6 forintos órabérrel kezdhetett! Én vörös diplomásként 6 forint 50 filléres órabérrel kezdhettem. Ez nagyon nagy dolog volt. Később – esti tagozaton – én is a Kossuthba jártam.

B.
Egy dolgot szeretnék elmondani, Steinmetz elvtárssal kapcsolatban. Jó haverom volt, s egyszer valami csínyt követett el (akkor már a Szerszámgyárban másodéves inasok voltunk). Ha valami baj volt, a Steinmetzhez kellett felmenni, ő intézte az ipari tanulók dolgait. Ő úgy beszélt, hogy közben fröcsögött a nyál a szájából. A haverom fölment, szembeállt a Steinmetzcel (ő mesélte így nekem), hallgatta, majd megtörölte az arcát. Akkor a Steinmetz ránézett, fennakadt a szeme, s azt mondta neki: Takarodj ki innen! Tehát minden megoldódott azzal, hogy megtörölte az arcát...
Egy másik dolog. Amikor az iskola még nem készült el, a gyár területén, a II-es kapunál, ott, ahol később a mentőállomás volt, a munkásiroda ahogy van, ott is volt. Akik 1949 szeptemberében indultak – az iskolát decemberben adták át -, szanaszét jártak iskolába. Ahol később a golyóscsapágygyár lett, ott is volt egy iskola. Szemben, ahol most az ENSZ-palota van, tehát a szerszámgépgyár területén, voltak ilyen alacsony épületek, oda is jártunk iskolába. Gyáron belül, ahol termet találtak, oda mindenhova jártunk iskolába.
Aztán, az előbb említetted a szakmák különválasztását. Az én szerződésem úgy szól, hogy szerszám- és géplakatos. Aztán év közben szóltak, hogy választhatok, melyiket akarom? Én a szerszámkészítést választottam. Ugyanakkor a forgácsoló szakmát is szétdarabolták. Az utolsó munka – akkor már a gyárban dolgoztam – s beszéltél a fűrészgépről. Mi még olyan dolgokat csináltunk, hogy a Nagytömeg Gyár, amely átállt a hadianyag-gyártásról a békés célú termelésre, vetőgépeket gyártott. Ahogy a mag kihullik a földbe, előtte megy egy acéllemez, amely kifordítja a földmélyedést, ahova a mag kerül. Ez egy kb. 1 méter hosszú, 15-ös acéllemez volt, amelyet végig kellett fűrészelni. Szóval, tanultunk fűrészelni is! Fűrészkeretet gyártottunk magunknak. Azon kívül a kovácsológyárból hoztak kovácsolt kulcsokat, azokat kellett lesorjázni, átreszelni, megcsiszolni. A kulcsnyíláshoz nem szabadott nyúlni, mert az méretre volt kikovácsolva.
Szóval a kezdet kezdetén egész más dolgok is voltak, amelyek később megváltoztak, modernebbek lettek. Mi még egy évet voltunk a tanműhelyben, s a második évben már kihelyeztek bennünket üzemekbe. Én a szerszámkészítő szakmát választottam, a Szerszámgyárban. Akkor külön volt a Szerszámgyár, nem a Gépgyárral együtt. Más volt akkor. Átvették az évszázad elején indult képzésből azt, hogy délelőtt iskolában voltunk, délután pedig a műhelyben. Ez akkor jelentett gondot, amikor másodévesek voltunk. 3 óráig dolgoztak a segédek, mi tanulók pedig 5 óráig voltunk. Azaz két óra hosszat felügyelet nélkül voltunk az üzemekben! Később ez is megváltozott.

Csarnai Attila:
Hányan tanultak ebben az intézményben?

Széchényi Péter:
2400-ra méretezték ezt az iskolát, tehát összesen ennyien járhattak oda egyszerre. Ha három évvel számolunk, akkor évente 800-an tanulhattak ott. A fiú-lány megoszlásról nincs adatom.
A mai iskolába körülbelül 1100-an járnak.

Kollár József:
Ha szabadna, néhány gondolatot mondanék. Először is nagy tisztelettel megköszönöm, hogy az én életem részéről (igen, én 45 évet töltöttem itt, nem szégyellek semmit belőle, s olyan szerencsém volt, hogy részt vehettem az iskola teljes felújításában) külön előadást tartanak.
Nagyon köszönöm, hogy ilyen részletesen megemlékeztek az iskolánkról. Én is szerettem volna az iskolán belül valami hasonló rendezvényt: volt is megemlékezés, több mint hetven kollégát meghívtunk, de csak 25-30-an jöttek el. A legidősebb talán egy 85 éves, hajdani szakoktató volt.
Mondok egy-két adalékot az iskola múltjához.
Ha megnézzük fentről az iskola épületét, azt látjuk, hogy kontúrja egy repülőgéphez hasonlít. A repülő szárnya az iskolánk oktatási épülete, a farok része a tanműhely, a törzs az ebédlő (az utóbbi tízegynéhány évben Mansfeld Péter teremnek nevezzük). Aki ezt az épületet tervezte, a Dr. Fekete Ede, nagyon jól tudta, mit kel csinálni egy iskolában! Ha megnézzük a szárnyat, a tantermek úgy vannak elhelyezve, hogy a végétől nyílik a szárny. Ahogy a gyerekek jöttek ki, s a kiáramló tömeg egyre nagyobb létszámú lett, tágult a folyosó. Így minden gyerek kényelmesen ki tudott jönni a tantermekből. Ezért, nem egyenes az iskolaépület.
Nálunk nagyok a terek. Én még 1974-ben kerültem az iskolába, s én még láttam olyan berendezéseket (sajnos nem tudtam közülük sokat megmenteni) melyek eredetiek voltak. Ma is megvan két eredeti íróasztal, amelyek az igazgatóságon szolgáltak. Ezeket még Kaesz Gyula, nagyon híres belsőépítész tervezte, akiről iskola is van elnevezve.
Szinte mindenütt, nagyon szép faborítás volt az iskolában, igaz, ötágú csillagos motívumokkal… Amikor azt a részt beépítették, ott egy mozitermet csináltak, amelyben (amfiteátrum-szerűen) karéjosan voltak a székek, fából, s volt előttük kis asztalka is, amelyen dolgozni lehetett. Azokat is Kaesz Gyula tervezte. Ezeket nem lehetett megmenteni, a 90-es évek elején erre nem volt mód.
A rajztermekben még a rajztáblákat is megtervezte. A tanárikban az asztalokat, szekrényeket is megtervezte. Az iskola eredeti csengőjét sikerült megmenteni, az még megvan az igazgató asszonynál.
Gyakorlatilag ez egy nagyon szuper épület volt!
Abban az időben betonmánia volt, azt hitték most már minden betonból lesz. Mindent betonból akartak csinálni. Olyan speciális, alumínium-keretes ablakok voltak az épületen, amelyek 1948-ban a legkorszerűbb technológiát képviselték, de 1994-re kissé elfáradtak a használatban…
A nagyterem alatt volt egy komplett levegőztető-rendszer, amely már 1974-ben nem működött. Húsz évvel később, 1994-ben, a felújításkor befalaztuk, mert nem tudtunk vele mit kezdeni. Tehát ennek az ebédlőnek volt egy általános hűtő-fűtő-szellőztető része is. Tulajdonképpen nagyon okosan meg volt tervezve ez az épület-komplexum.
Amikor én 1990-ben igazgató lettem, az azt követő néhány évben széthordták a gyárat, megszűnt a csatorna, megszűnt a fűtés, tehát nekünk mindent újra kellett csinálnunk: a villamos rendszert, a gázfűtést, stb. Ez 1993-ig megtörtént, s nagy szerencsém volt, hogy utána fel lehetett újítani az épületet is.
Közben pedig megszűnt a szakképzés Magyarországon…
Ott álltunk tátott szájjal, hogy most akkor mit csináljunk? Ha 1985-ben nem kezdjük el a számítástechnika fejlesztését, becsukhattuk volna a boltot. De szerencsére át tudtunk állni gépésztechnikus-képzésre, majd ebből kinőtt a számítástechnikai profil. Igyekeztem megőrizni annyit az eredeti szakmákból, amennyit lehetett. Ma is van villanyszerelő-képzés. Az országos versenyen idén a mi gyerekünk nyerte el az első helyet, s a második helyen is a mi diákunk végzett! Az idei országos győztes, Gergely István (ő érettségi után kezdett szakmát tanulni), tovább versenyzik: világbajnokságra megy Kazanyba.
A legbüszkébb arra a gyerekre vagyok (Leidl Péter a neve), aki a hároméves szakmunkásképzőből került ki, majd két év alatt leérettségizett, az országos versenyen második lett. Abu Dhabiban, a világbajnokságon az első harminc között végzett. a tavalyi, magyarországi szakmák világbajnokságán a negyedik lett (az első három helyen a szervező norvégok, hollandok, németek gyerekei végeztek). Ma jól menő vállalkozása van. Szóval a gyerekeink jól szerepelnek.
Ma volt nálunk – talán utoljára – esztergályos vizsga. 5-6 éve megint beindult ez a képzés. A gépész-képzést folyamatosan meg tudtuk tartani.
Voltak külső hangok, hogy miért vezettük be a számítástechnikai, a rendészeti és a kadett-képzést? Kérem szépen, ezt az iskolát működtetni kell! Az ezer gyereket nem könnyű előteremteni, olyan képzést kell csinálni, amire igény van.
Nagy szerencse, hogy az esti, ingyenes (két éves) felnőttoktatás ismét beindulhatott az összes magyar szakképző intézményben. Így van 3-400 felnőttünk is. Épp ma volt a szoftverfejlesztői-vizsga. Szép vizsga volt, s a felnőtt tanulóinkra is büszke vagyok.
Nyitott, befogadó, nevelő iskola vagyunk – mindig is ez volt a pedagógiai hitvallásom. Fontos, hogy a gyerekek bekerüljenek az iskolába, ne az utcán kódorogjanak, s kapjanak egy szakmát a kezükbe! Így aztán olyan gyerekekkel is foglalkoznunk kell, akik nem a legjobbak.
Ha az iskola hírét nézzük, akkor látjuk, hogy az a Bajáki (azaz eleinte csak Ipari Szakközépiskola, Bajáki Ferenc nevét később vette fel, ahogy itt elhangzott), ahova hajdan Bárány Tiborral együtt jártunk, más követelményeket támasztott: nekem 4,9-es átlagomnak kellett lenni, hogy bekerülhessek műszerész-tanulónak. Akkoriban azért volt gyerek bőven, s kevés volt az iskola.

Bárány Tibor:
Esztergályos szakmára akkoriban nagy volt az igény, ezért ott kicsit lejjebb húzták meg a felvételi határt.

Kollár József:
Egy biztos, a gyengébb gyerekekkel is kell foglalkozni.
Amikor a felújítás megtörtént az iskolában, nagyon örültünk. Az iskola működtetője nem tanult a múltból: azóta csak kétszer volt kifestve, pedig eltelt negyedszázad, felújítás mégsem volt, hiába kértük. A tornaterem egyszer se volt kifestve 1998 óta… Nálunk – mindegy milyen kormány van éppen – a gazdálkodás, az nem gazdálkodás.
Ha kimegyünk a németekhez, látjuk: ott minden évben megvan az az összeg, amelyet a fejlesztésekre, felújításokra, javításokra szánnak, s el is költenek. Ott lehet gazdálkodni. Nálunk ilyen nem történik.
A szívem szakad meg, amikor látom, ahogy fokozatosan amortizálódik az iskola, lassan megyünk tönkre. Aztán majd harminc év múlva lesz megint egy iskolaigazgató, aki büszke lehet arra, hogy nulláról felújítva, ismét megfelelő körülmények közé kerülhet az iskola…
Szerencsénk van, hogy a szerkezet betonból van, ami elég jól bírja a strapát!
Köszönöm a figyelmet, s azt, hogy témaként feldolgozták iskolánk történetét. Annak különösen örülök, hogy ezt egy fiatal ember tette meg. Fontos mindenki számára, hogy tudja környezete múltját is, tudja, értse, hogy hova tartozik.
Mi az iskolában, lehetőségeinkhez mérten őrizzük az örökséget. Nálunk mindig bárhova be lehet nyitni, mindenütt rend van – én úgy látom. Ez ugyan nem vág egybe az iskoláról kívülről alkotott képpel, de ez egy másik kérdés.

Széchényi Péter:
Sok szakmában ennek ellenére hiány van. Hiába szuper a villanyszerelő-képzés, nem lehet villanyszerelőt találni. Se, kőművest, se asztalost…
Köszönjük szépen mindenki figyelmét és türelmét.

Lejegyezte és közzétette: Bárány Tibor