Weiss Manfréd és családja

Weiss Manfréd családfája

Dr. Bolla Dezső előadása 2014. október elsején hangzott el a XI. kerületben, a Bét Sálom Zsinagógában, az Eötvös Klubban.

Dr. Bolla Dezső helytörténész, tanár, földrajztudós, a Csepeli Helytörténeti és Városszépítő Egyesület elnöke, Csepel Díszpolgára, – a XI. kerületi Eötvös Klub nyugdíjasklubja meghívására – október elsején vetített képekkel kísért előadást tartott Weiss Manfréd életéről, családjáról.

2005-ben az idősebb korosztály hozta létre magának az Eötvös klubot. Beszélgetések, előadások, kirándulások, múzeumlátogatások szerepelnek a programban, sokszor egy-egy előadást a klub tagjai maguk tartanak. A havi foglalkozások közt népszerű a "Kattints rá, Nagyi" internetes tanfolyam. ahol a nagymamák-nagypapák megismerkedhetnek az unokáik világával, a világhálóval. Az Eötvös klub Eötvös Károlyról, a tiszaeszlári per védőjéről kapta nevét. A klub elsősorban az idős korosztály programsorozataként jött létre, ugyanakkor közönségében nemcsak a holokausztot túlélők, hanem az új generációk számára is nyitott.

A klub vezetője Gündert Z. Anikó, aki szociális munkásként szükségét érezte az idősebb emberek élmény-gazdag kikapcsolódásának. A klub állandó helyszínének a Bét Sálom zsinagóga szolgál, mely Radnóti Zoltán rabbi felajánlásának köszönhető. A Bét Sálom zsinagóga a zsidó vallási és kulturális élet egyik budapesti színtere, a magyar zsidó közösség dél-budai központja. A hagyományőrző közösség jellemzően többgyermekes családok és fiatal zsidó értelmiségiek találkozási helye. A közösség építője a magyarországi fiatal rabbigeneráció egyik lelkes tagja, Radnóti Zoltán rabbi. A klub színes programokat kínál tagjainak. Mozi-vetítések, kiállítások, múzeum-látogatások vagy akár egynapos kirándulások szolgálnak a kellemes időtöltésre. A klub 2005-ben nyitotta meg kapuját, és az óta havi rendszerességgel működik. A szórakozás mellett a klub figyelmet szán az idősek beilleszkedésére a mai technika világába. Internethasználatra, böngészésre tanítja meg a tagokat, ugyanakkor nem csak az új világ gondolatai cserélnek gazdát. A klubtagok holokauszt-élményeikről egy program keretében előadásokat tartottak fiatalok számára, akiknek a második világháború már csak könyvekből volt ismeretes. Az eszmecsere Generációk Párbeszéde néven vált közismertté.

Dr. Bolla Dezső bevezetőben boldog újévet kívánt a hallgatóságnak (A zsidó naptár szerint négy újév van: a királyok és ünnepek újéve, a tizedek újéve, a zsinagógai újév és a fák újéve. Ezúttal a Ros Hásána, azaz a zsinagógai újév, azaz a tisri hónap első és második napja kapcsán szólt az üdvözlés – A szerkesztő megjegyzése.), és hosszú életet, mint amilyen hosszú a története a zsidóságnak a világtörténelemben. Emlékei szerint most az 5775-ik évnél tartunk.

Az Eötvösök megérdemlik, hogy egy zsinagógában szót ejtsünk róluk.
Az egyik, Báró Eötvös, aki a zsidóság emancipációjáért először emelt igazán szót, és tudományos szinten írta meg művét, A zsidóság emancipációja címen, korán, már 1840-ben.
A másik, Eötvös Károly, aki nem főnemes, „csak” köznemes volt, aki viszont – mikor először igazán fellángolt Magyarországon az antiszemitzmus nagymértékben, és elindult Istóczy Győző és mások által, s a különböző kiadványok révén is a zsidóság üldözésének kezdetének tekinthető – fellépett a zsidók védelmében. Azzal a perrel, amit megnyert, nagyon sokat használt és példát mutatott nemcsak Magyarországon, a kultúrához, az emberséghez ragaszkodók körében, hanem világméretekben is.

Ez a korszak az, amikor a magyarországi zsidóság emancipációja folytán az asszimilációja felgyorsult, és megnyílott az út ahhoz, hogy a gazdasági élet különböző területein alkotni tudjanak. Ez a korszak az, amikor megjelent a magyar gazdasági életben is a Weiss-család.
A Weiss-család családfája elég bonyolult. A Weiss-család alapjait képező négy család közül mindegyik északnyugatról, Cseh-Morvaország felől érkezett Magyarországra. Először a pipakészítő Baruch Weiss érkezett, akiről a család sem tud túl sokat.

Viszont a fia, Adolf (aki 1807-ben született) már betört a gazdasági életbe, s feleségül vette Kránitz Évát. Ő pesti lakos volt, a Kránitzok pedig óbudaiak. (Óbudán nagyon erős zsidó közösség létezett, egészen 1944-ig, de különösen a XIX. században.) Miután összeházasodtak, Adolf a gazdasági életben ért el sikereket, s a családban is sikeres volt: hat gyermeke született, négy lánya és két fia. Négy lánya közül Judith volt, aki legjobban kötődött szülőhelyéhez, vagyis maradt Magyarországon. Adolf nagyon jól állt, mert hozományként 80-100 ezer korona hozományt tudott adni mindegyik lányának. Ez a XIX. század közepén nagyon komoly, nagy összeg volt. Így aztán a lányok jó házasságokat tudtak kötni.

Közülük – mint már említettem – Judith volt, aki Magyarországhoz kötődött Maszlup Mundinak lett a felesége. Ez a név nekünk már nem sokat mond, de a Flóra szappan neve ma is ismert (1896-ban alapították a délpesti iparvidéken a Flóra Első Magyar Stearingyertya és Szappangyár Rt.-t).
Maszlup bőrgyáros volt, üzeme a Lónyay utca és a Boráros tér között helyezkedett el. A bőrgyártás után a szappan- és vegyi-anyag gyártásra s áttért, s akkor már lejjebb költözött, a vasúti összekötő híd környékére. Maszlup Mundi nagyon jó viszonyban volt sógorával, Weiss Manfréddel (később segítette is anyagilag a felemelkedésben). Az ő lánya volt Flóra, innen ered, s maradt meg a mai napig a Flóra szappan neve. A gyárnak és a bőrgyárnak ma már nyoma sincs, de a szappan még mindig létezik.

A másik három Weiss lány Bécsbe házasodott, s főként ott éltek. Van ebben is kivétel, mert a Holokauszt idején ide mentette ki Weiss Alfonz az egyik családot. De Weiss Manfréd nagyon sűrűn járt Bécsbe, és élő kapcsolatot ápolt a családtagokkal. A zsidó családokban nagyon mély volt már akkor is a családi érzés, az összetartás. Weiss Manfréd nemcsak tiszteletből járt hozzájuk, hanem szeretetből, családi vonzalomból is. Közös programokat csináltak, s különösen a század vége felé havonta többször is megfordult Bécsben, s miután elintézte a Hadügyminisztériumban ügyeit, közös színházlátogatásokra mentek.

Ebben a családban született Weiss Manfréd, utolsó gyerekként – mint a népmesékben, itt is a utolsó gyerek futotta be a legnagyobb karriert. Weiss Manfréd 1857. április 11-én született, abban az időszakban, amikor már a pest-budai zsidóság már annyira megerősödött, hogy olyan zsinagógát építtetett, mint a Dohány utcai! A Dohány utcai zsinagóga 1859-re készült el.
Weiss Manfréd pesti tanulmányai után Hamburgba került ki, s kiérkezése után 20-21 éves korában, 1877-78-ban tért vissza. Addigra már az édesapja meghalt, de a család már elég gazdag volt. Az utóbbi időben három-négy könyv is megjelent a Weiss-Chorin-Kornfeld-Mauthner családról (ezekben találunk ellentmondásokat is, bőven), de azt elfogadhatjuk, hogy nagyon gazdagok voltak. Például a Budai Gőzmalom, amely valahol itt volt a mai XI. kerület területén, az ő tulajdonukban volt. Weiss Berthold, Manfréd bátyja, aki 12 évvel volt idősebb öccsénél, már komoly üzletembernek számított és vitte tovább édesapja üzletét. Többek között lekvárral is kereskedett, lekvárfőző üzeme is volt.

Ebben az időszakban játszódott le a boszniai okkupáció (1878. július 29.). Idén az első világháború 100 éves évfordulójára is emlékezünk, s a háború apropója a (boszniai) szarajevói merénylet volt. A boszniai okkupáció idején a Weiss üzemek már részt vettek a hadi-szállításban, részt vettek a vasútvonal üzemeltetésében és kiépítésében. Tehát már akkor a hadsereg vonzásába került a család, s ez a kötelék 1944-ig meg is maradt.

Amikor Weiss Manfréd Hamburgból visszatért Pestre, rövidesen bekapcsolódott az üzleti életbe, s kiderült, hogy Manfréd tehetségesebb üzletember, mint érdekes természetű Berthold bátyja. Bár Berthold közgazdaságilag is képzett volt, és több közgadasági tárgyú tanulmányt és cikket is írt, egyre jobban eltávolodott a gazdaságtól. De előtte még fiatal öccsét bevezette a gazdasági életbe.

Weiss Berthold és Manfréd együtt alapították Weiss Manfréd és Berthold Konzerv- és Fémáru Gyárát. Először a Lövölde téren indult az üzem, aztán leköltöztek a déli összekötő vasúti híd környékére. Pályázaton nyerték el a helyet, s nem akárkivel versenyeztek: a Herz céggel. Mintadarabot kellett készíteni a konzervből, és Globus húskonzerv gyártásra vállalkoztak, melynek megrendelője az osztrák-magyar hadsereg és a magyar honvédség volt. A konzervgyártásra azért tértek rá, mert a boszniai okkupációnál kiderült, hogy ott a szárított hús a szállítás során megromlott, s a katonák majdnem éhen haltak. A konzervvel megoldhatóvá vált ellátásuk, hiszen akkor már százezres nagyságú hadsereg működött, mozgott a területen, s ennek ellátása elkerülhetetlen volt. A konzervgyártás nagyon eredményes volt, de mivel a konzervgyártás idény-iparág (főként télen művelhették), ezért a nyári időszakban a fémnyomó gépeken lőszertartót is elkezdtek gyártani ebben az üzemben. Az is sikeresnek bizonyult, de éleslőszer-gyártásra nem kaptak engedélyt, ezért a testvérek a város környékén kerestek helyet – így jutottak Csepelre.

Csepel akkoriban egy kis, kétezer fős, elszigetelt nemzetiségi település volt. Ott kerestek helyet az új üzemnek. Közben pesti életük is sokat változott. A család az erzsébetvárosi zsidó környezetből indult el, s valószínűleg az ősök az Orczy-házban működtek (A mai Madách téren, akkoriban a pesti városfalon kívüli legnagyobb háztömb volt, s a XVIII. század végén már az óbudai zsidó kereskedők céh-háza volt, nyersbőr vásárokat is tartottak itt és a gabonakereskedők is itt működtek, 1936-ban lebontották a sugárút tervezett megépítése matt, amely azóta sem készült el.) Az épület a pest-budai zsidóság találkozóhelye volt (sokáig nem jöhettek be Pestre), ők bérelték ki, kávéház, raktárak működtek ott és lakások is voltak az épületben.

Akkoriban a Weiss-család a mai Nádor utcában lakott, melyet Palatinus utcának neveztek németesen, hiszen német műveltségű volt a város és a család is természetesen németül beszélt. Fia azt jegyezte fel Weiss Manfrédról, hogy ha számolt, azt mindig németül tette, fennhangon, idősebb korában is. Amint anyagi helyzetük javult, a Palatinus utcából átköltöztek a Váci körútra, a Bazilikától kissé följebb, a Dessewfy út sarkára.

Azt gondolná az ember, jól ment nekik, luxus körülmények között éltek. Nem így volt. Milliomosok voltak, de a házban nem volt folyóvíz, nem volt központi fűtés sem: egyszerű, primitív körülmények között éltek. Vaskádban fürödtek és úgy öntötték nyakukba a vizet – de, hát Ferenc Józsefnek sem volt a Burgban fürdőszobája, mint tudjuk.

Több, kisebb-nagyobb vállalkozásban vettek részt a Weiss-család tagjai. Irodát alapítottak a Deák ferenc utca 3. szám alatt, később pedig a mai Apáczai-Csere János utcában, ahol egészen 1945-ig működött a Weiss Manfréd cég központi irodája.

A család 1896-ban költözött át a Váci körútról az Andrássy útra, ezen a környéken alakult ki a négy család lakóhelye. Weiss Manfréd 1896-ban vette meg az akkor kialakuló villanegyedben egy Bródy nevű szerkesztő-újságírótól a villát, amelyet tovább alakított saját ízlése szerint. Ott is takarékosan éltek: csak a földszinten volt villanyvilágítás, az emeleten gázzal világítottak. A gyerekeket pedig állandóan arra intették, hogy kapcsolják le a villanyt. Tehát nem szórták a pénzt, akármilyen gazdagok voltak és akármilyen sokat költöttek erre az épületre. Ma is áll a 116. szám alatti palota, s mellette a hajdani Chorin villa, a 114. (két-három éve még a kormány vendégháza volt). E villában alakult ki úribb életmódjuk, s akkor már a városnak ez a része is nagy változásokat élt meg: folytak a Millennium előkészületei. A Weiss-gyerekeknek nagy élményt és lehetőséget adott Millennium.

Weiss Manfréd 1884-ben vette feleségül Wahl Alice-t.
Albert Wahl, Alice édesapja a francia-német határ környékéről származott el Bécsbe, de karrierjét magyar földön érte el. Az 1879-es szegedi árvíz idején hatalmas szolgálatot tett Magyarországnak, s ezért osztrák nemességet kapott, a „von” előnév használatának jogával. Ezen kívül az alföldi vasúttársaság igazgatója volt, s csak akkor került ki a vasúttól, amikor Baross Gábor kötelezővé tette, hogy minden vasúti tisztviselő tanuljon meg magyarul, s akkor albert nem volt hajlandó megtanulni magyarul. Ennek ellenére nagyon szép nyugdíjat kapott és mindig unokájával együtt ment az Andrássy úti MÁV-székházba, (amit most a közelmúltban adtak el) a Körmöci-aranyakért, ami járt neki minden hónapban.

Weiss Manfréd nem gyakorolta a zsidó vallást. Felesége Wahl Alice nagyon kedves teremtés volt, és sok gyermekkel ajándékozta meg férjét: hat gyermekük született. Rendkívül boldog házasság volt. Első gyermekük, Elza 1885-ben született, Jenő (akit a családban Eugénnak hívtak) 1887-ben, majd Mariann 1888-ban, Alfonz 1890-ben, Daisy 1895-ben, és Edith 1902-ben. Négy lány és két fiú alkotta a családot.
A család berendezkedett az Andrássy úton, és rendkívül gazdag társadalmi és kulturális életet éltek. Minden gyereket gondosan taníttattak, a zenei tanulmányok és a nyelvek ismerete kötelező volt a családtagoknak. A nagymama csak franciául tudott, Alice csak németül beszélt (Alfonz emlékirataiban azt írja, hogy ő német anyanyelvű, de természetesen rendesen beszélt magyarul).

A gazdasági karrierhez nem elegendő a hihetetlenül nagy tudás és ambíció, amivel Weiss Manfréd rendelkezett, kellett hozzá szerencse is! A hadsereg 1888 körül áttért egy újfajta lőszerfajtára a Werndl-ről a Mannlincherrre. Ez új lendületet adott a fegyvergyártásnak. Akkor már kialakulóban volt a hármas szövetség, amely végül az első világháborúhoz vezetett. Ebben kapott szerepet a cég.
A másik pedig, hogy az emancipáció eredményeképpen erősen követelték a parlamentben, hogy a magyar beszállítók részt kapjanak az állami megrendelésekből, amelyek jól fizettek és biztonságos megbízást jelentettek.Így érték el, hogy a hadi szállítások 36 százalékát megkapták a magyar ipari szállítók és ebben Weiss Manfrédék is kaptak nagy lehetőséget, a Mannlincher lőszer gyártására.

A konzervgyári telephelyen nem engedélyezték a régi, elavult lőszerek szétszerelését, sem az éleslőszer gyártását, ezért jelentek meg Csepelen, s adták be a Nagy Duna menti területre (ahol Nepomuki szent János szobra állt, a János legelőre) 1892-ben az iparűzési kérelmet. 1893-ban megindult a lőszer-szétszerelés a csepeli telephelyen, a falutól távolabb, mert robbanásveszélyes volt. A műhelyeket sváb építőmunkások emelték faszerkezettel, s ahogy a gyár tovább fejlődött, egyre nagyobb épületek létesültek, és nőtt a termelés.

Weiss Manfréd olyan rangot és elismerést ért el a milleniumi ünnepségek idejére, országos hír nevet szerzett (addigra már Berthold – aki egyébként a zsidó egyházközségben készült karrierre: az egyházközség elnöke szeretett volna lenni, de leszavazták – kilépett a cégből) . Amikor a legnagyobb Weiss-lány összeházasodott a zsidó vallást elhagyó Mauthner-gyerekkel, Berthold helyeselte, Manfréd azonban nem örült e házasságnak.

Weiss Manfréd 1886-ban nemesi címet kapott – térítésmentesen – a királytól. Weiss Manfréd munkamániás volt, s ez nemesi címerében is megjelent. A jelmondat: Labor omnia vincit – A munka mindent legyőz. A címer, melyet valószínűleg önmaga tervezett meg, tükrözi felfogását a világról, s kötődését Csepelhez. Megtalálható benne Csepel ősi címere is, Az alja a Dunát ábrázolja, a gépipart a fogaskerék jelképezi, a dühödt (piros nyelvű) oroszlán kezében egy robbanásra készülő bombát tart kezében – ez pedig a lőszeriparra utal. Weiss Manfrédék hithű, vallásos emberek voltak, tartották a vallást, igaz étkezésben a kosher koszthoz nem ragaszkodtak, de disznóhúst nem ettek soha az Andrássy út 116-ban. A címerben viszont Weiss Manfréd elhelyezte a Dávid-csillagot (amely a kibontakozó cionizmus idején került előtérbe), sőt kettőt is tett a címerbe, ezzel jelezte zsidóságát, amelyre büszke volt.

A Weiss-család rendszeresen járt templomba, a korábban említett Dohány utcai zsinagógába, ahol fontos helye volt az akkor már rangosabb Weiss Manfrédnak 1898-ban, sokkal előrébb, mint Bertholdnak, aki hátrébb került, miután megbukott a szavazáson (a hölgyek a karzaton foglaltak helyet). Manfréd vitte nagyobbik fiát, Jenőt is, ott volt a Bar micva ünnepsége, a felnőtté avatása, amikor a Tórából kellett felolvasnia. Az esemény úgy zajlott, hogy kihívták a rangosabb híveket, s a rabbi ezüstpálcával mutatta, melyik részt olvashatják fel a Tórából, s ekkor tehettek jótékonysági felajánlásokat, gyermekotthonokra, nyugdíjasházakra, amelyeket a rabbi hangosan be is mondott. Weiss Manfréd ez ellen tiltakozott, és nem hagyta, hogy bemondják hangosan az összeget.

Közben a csepeli WM gyár súlya, jelentősége egyre növekedett., s egyre nagyobb szerepet töltött be a magyar iparban. Weiss Manfrédnak a gazdasági mellett a politikai súlya is egyre nőtt. Ez oda vezetett, hogy 1915-re már felsőházi tagnak jelölték, s tagja is lett a felsőháznak. Egyenes úton haladt a főnemesség felé.

A csepeli gyár terjeszkedett, méretei hatamasak voltak. Az erőmű, amely 1893-ban egy négylóerős gőzgéppel indult, később többezer lóerős gőzgépeket állított üzembe, az üzemek pedig elektromos meghajtású gépekkel működtek.
Weiss Manfréd szívesen fogadott vendégeket a gyárban, üzleti célból katonákat hívott meg, akiknek a lőszergyártás mellett többek között a saját szabadalmú gulyáságyút és a sütőkemencét is bemutatta. Alexander von Krobatin, a későbbi közös hadügyminiszter is járt a gyárban. A magyar főurak közül is sokan megfordultak a gyárban, hercegként, trónörökösként még IV. Károly is járt Csepelen. Hazai Samu, a család barátja, aki báró lett és hadügyminiszter is (1913-1916 között), többször járt Csepelen. A gyárlátogatásokat alaposan megszervezték: az erőműből indultak, majd a kohászati üzemeket járták végig, s „véletlenül” pont akkor volt csapolás, vagy látványos öntés is.

Weiss Manfrédet nem érte váratlanul az első világháború, már korábban számolt azzal, hogy a háború idején sokkal több hadianyagra lesz szükség, ezért idejében fejlesztette a gyárat, s 1896 környékén létrehozta a színesfémkohászatot is. Az 1910-es évek elején pedig kiépítette a vaskohászatot is – így a gyár teljesen ráépült a községre, hatalmas Martin-üzem, hengermű és egyéb üzemek jöttek létre.

Közben volt egy szomorú esemény is: Weiss Manfréd fiatal, alig negyven éves felesége korai halála következett be. A legkisebb lány, Edith ott maradt árván. Ez a tragédia az egész család életére rányomta bélyegét.

A lányok növekedtek és Elza lassan eladósorba került. Akkor kérte meg – nagy szerelem után – kezét az első vő, Mauthner Ödön fia, Alfréd, aki nagyon vehemensen udvarolt.
(A Mauthnerek a magtermelés atyjai voltak, Ödön amerikai tanulmányutjain is szerzett olyan ismereteket, melyekkel hosszú időre megalapozta a magyar vetőmagtermelést. Azok a kis zacskók, amelyekben ma is árulják a vetőmagot, az ő mintájára készültek. Bolthálózata még a monarchián belül is virágzott. Kitűnő vetőmagokat árultak. Komoly üzemük volt, és Budakeszin később szerepe lett a villájuknak a szomorú korszakban. A Rottenbiller utcában működött a műhelyük, és mintaboltjuk az Operaház mellett is volt, ahol hatalmas méretű sütőtököket állítottak ki. A város akkor azt mondta, hogy ezek a tulajdonos tökei…)
A családi emlékezések szerint sokszor az egész délutánt és estét is együtt töltötték a villa halljában, és ott csókolóztak. Tehát az erkölcsök nem voltak olyan merevek, mint ahogy azt elképzelnénk most utólag. Ezt a házasságot Weiss Manfréd nem helyeselte, mert a Mauthner család kilépett a zsidó vallásból. Később olyan megállapodás született, hogy a fiúk zsidó vallásúak lesznek, a lányok pedig keresztények. Lett gyerek bőven: hét gyerek született ebből a házasságból. Azután ez a megállapodás eléggé háttérbe került. De illett elmenni a zsidó rabbihoz, hogy az egyházközség is hozzájáruljon a házassághoz. Kohn rabbi csak ült a hintaszékben és ezt kiabálta végig: Weiss Manfréd lánya! Weiss Manfréd lánya! Ezt kiabálta az öreg, kissé szenilis rabbi, annyira bántotta, hogy kilépett a vallásból. Majd elmentek Bertholdhoz is, aki pedig helyeselte a házasságot, mondván: ilyenek a zsidók – tehát ki lehet lépni (miközben ő maradt a valláson belül).
Tehát a valláshoz való viszony is változott az emancipáció, illetve az asszimiláció következményeként.

Aztán következett a másik változás és a másik házasság. Miközben Weiss Manfréd gyára és vezetése erősen növekedett. A gyár vezetői a fejlesztésben nagy szerepet töltöttek be. Érdekes módon, a gyárban nagyon kevés mérnök működött, miközben ekkor már öt-hatezer ember dolgozott a gyártelepen. A gyár fő tervezője és szervezője Stern Richárd mérnök volt. Először úgy terveztek, hogy Weiss Manfréddal közösen kimentek a telekre és kilépték az üzem helyét. Aztán később, a századforduló után már sokkal komolyabban vették, s neves építészekkel építtették meg a csarnokokat, amelyek (megúszták a bombázást) ma is állnak és műemlék-számba mennek, mint a magyar ipari építészet rendkívül értékes emlékei. Bőven alkalmazták a vasbetont az épületeknél.

A következő házasság 1913-ban jött, a Kornfeld-családdal. A Kornfeld-család sokkal tekintélyesebb volt még a Mauthner-családnál is. Kornfeld Zsigmond a magyar tőzsde megalapítója volt, s szinte csak halálos ágyán fogadta el a báróságot, amit már korábban is, 1909-ben is felajánlottak neki. Fia, Kornfeld Móric bátor, keménykötésű ember volt. Amikor az egyetemen antiszemiták sértegették, akkor többször is párbajozott, s ki volt a párbaj-segédje? A következő vej, Chorin Ferenc! Jogi végzettséggel rendelkezett, de ő is inkább gazdasági, közgazdasági szakemberként a Ganz Mávag vezérigazgatója volt. Hatalmas vagyonnal és gazdasági befolyással rendelkezett, és később ő is főrendi házi tag lett, az 1920-as években.

Weiss Manfréd 1916-17-ben kapott Főrendi Ház tagságot, s a háborúban teljesített szolgálataiért elnyerte a báróságot. Az utolsó bárók egyike volt: 1918 szeptemberében kapta meg a bárói rangot.
Most zsinagógában vagyunk, ezért elmondom, hogy csaknem 30 magyar zsidó ember nyerte el a bárói rangot a Kiegyezés és az első világháború vége között. (Horthynak már nem volt bárói rang adományozási joga.) A harminc közül kettő, ebben a családban volt. Chorin édesapja is megkaphatta volna a báróságot, de ő nem igényelte…

A báróságot egyébként nem lehetett megvásárolni, csakis a király személye körüli miniszter javaslatára lehetett megkapni: díjazás nélkül vagy díjazással.
Az elithez való tartozás másik rangja a nemesség volt. Körülbelül 300 magyar zsidó érte el a nemesi rangot. Mauthner Ödön is nemes volt, azaz a K. und K. Magyarországon rangos ember volt.

A háború idején Bródy Sándor készített interjút Weiss Manfréddal. Amikor azt a kérdést tette fel Weiss Manfrédnak, hogy milyen komor ez az iparág, amit űz, Weiss Manfréd azt válaszolta, hogy ő kötelességének érzi ezt, ez az ő hivatása, amit katonaként lát el, s nem a haszonért teszi.
Pedig hihetetlenül nagy haszonnal dolgozott: 1916-ban több mint 14 millió korona haszna volt. Akkor vásárolták a birtokot. Igen jó anyagi körülmények között éltek – a lányának ajándékul iregi birtokot (4-5 ezer holdas birtok, kastéllyal) vett a báró Viczyaiaktól. Ez a kastély végig családi használatban volt, a család minden tagja látogatta.

Weiss Manfréd nem szívesen fektetett be pénzt földekbe, de aztán rávették, s akkor megvette a másik kastélyt Derekegyházán, kb. annyi pénzből, mint az évi tiszta haszna volt. Ez már több mint 10 ezer holdas birtok volt: ez egyik gyermeké sem lett, inkább családi találkozóhely volt, s vendégeket is gyakran hívtak.

Maradunk még a 10-es éveknél. Az első világháborúról el kell mondani, hogy mekkora áldozatokkal és gondokkal járt. Romlottak a gazdasági és egyéb viszonyok, s egyre nagyobb lett az éhség az országban, s akkor meg szokott erősödni a baloldal. Létrejöttek és megerősödtek a pártok, nagyon erőssé vált a szakszervezeti mozgalom is, megszaporodtak a sztrájkok, akadozott a termelés. 1918-ra már nagy anyaghiánnyal küzdött a csepeli WM gyár is, s ez rettentő nagy elbocsátásokkal járt együtt…

Ebben az időben Csepel község lakossága már felduzzadt 16 ezer főre, s a gyárban 28 ezren dolgoztak! 28 ezer ember dolgozott a gyárban, nagyon nehéz körülmények között. Weiss Manfréd ezért is létesített kórházat, mert nagyon sok volt a baleset. Az akkori termelési körülmények világviszonylatban is sokkal veszélyesebbek voltak, mint 30-50 évvel ezelőtt, vagy akár ma.

1918 végén eljöttek a forradalmak, amelyek a Weiss családot is nagyon erősen megviselték. Weiss Manfréd öngyilkosságot kísérelt meg azt követően, hogy állami kezelésbe vették gyárát. Egy volt dolgozója, Berend Géza ment be hozzá, egy másik személlyel, akinek nem tudjuk a nevét, és kérték el a kulcsokat. Ám Weiss Manfréd nem emiatt lett öngyilkos, hanem azért, mert féltette a családját. Abból a megfontolásból szedte be a gyógyszereket, hogy, ha ő meghal, a családját nem fogják bántani.

Érdekes a család viszonya a kommün alatt. Abba a konzervgyárban, amelyben az első világháború idején, mikor teljes kapacitással működött, ezer szarvasmarhát dolgozott fel, ötezer dolgozóval, oda a kommün alatt bejárt Weiss Alfonz. Volt szabadideje, valamivel több, mert a csepeli gyárral már nem kellett törődnie (közben az apja már bevonta a gyár működtetésébe), s közben Kacsoh Pongráchoz járt zeneszerzést tanulni: muzikális ember volt, részt vett a gyár dalárdájában is, ahol ő is énekelte, együtt a többiekkel, hogy világ proletárjai, egyesüljetek! Sőt, tőle tudjuk, hogy találkozott Kun Bélával is, amikor Kun Béla meglátogatta a gyárat, s javasolta Kun Bélának, hogy a holt-szezonban térjenek át paradicsom-feldolgozásra és egyébre. Kun Béla várta őt a központban, s Weiss Alfonz meg is látogatta, s eléggé jó véleménnyel volt róla, miközben a többiekről egyáltalán nem.

Weiss Manfréd túlélte az öngyilkosságot: éppen akkor volt súlyos állapotban, amikor a monitor-lázadás zajlott Pesten. Azt követően kimenekültek Ausztriába. Természetesen lakásukba proletár családokat is beköltöztettek, bár Edit bárónő a kommün alatt is ott lakott a lakásban.

Amikor visszajöttek, visszavették a gyárat is, s a megváltozott viszonyokhoz igazodva – Weiss Manfréd életének két utolsó évében – a gyár új korszakba lépett: átálltak a békés termelésre. Erre már korábban, a háború alatt készült, mert tudta, hogy békében a háborúra, háborúban a békére kell készülni. Úgy állította át a gyárat a békés termelésre, hogy közben végig megmaradt a háborús profilja is. Egy ügyes intézkedéssel a gyárnak azon részét, ahol lőszergyártás folyt, állami tulajdonnak minősítették.

1921-ben – hosszú udvarlás után – Chorin Ferenc feleségül vette Weiss Daisyt (akkor még élt Weiss Manfréd). Addigra már a másik két házasság is létrejött: Jenő egy prágai származású, keresztény hölgyet vett el. Alfonz pedig Herczogh Mór lányát, Erzsébetet vette feleségül, aki akkor orvostan-hallgató volt. Herczogh Mórról most sokat hallunk egy per kapcsán – Herczogh Mór volt az egyik legnagyobb, festményeket vásárló magángyűjtő, akinek lánya, Márta (a család Ducinak becézte) most folytat pert a Magyar Állam ellen, több milliárd forint értékben. Herczogh Mór El Greco festményeket vásárolt erről pereskednek.

Ennek a házasságnak sem örült Weiss Manfréd, mert egy házban laktak, s állítólag Herzogh Mór verte a feleségét (de akkor még nem volt báró). Aztán az Andrássy út 93-ba költöztek. A családi kapcsolat nem volt erős. Herczogh Mór felesége hatvani Deutch-lány volt. A gazdasági kapcsolat nagyon laza volt, mindegyik család maga gazdálkodott, még a vejek is.

Weiss Manfréd 1922. december 25-én meghalt. (Síremléke a Kerepesi temető izraelita részében található – egyesületünk minden évben meglátogatja.) A család kegyelettel emlékezett rá, még szobrot is állítottak neki Csepelen – nem kisebb művész, mint Strobl Alajos készítette –, amelyet később ledöntöttek. (Egy nyilas 1946-ban bevallotta, ő döntötte le a szobrot. A kommunistáknak nem volt a szoborral dolguk 1945 után, mert akkor az már nem volt meg.)
Hatalmas vagyona a családra maradt, de már előbb hagyott nagy örökséget mindenkire, nagyon átgondoltan. Az összes bevétel 10-10 százalékát pluszba adta a két fiúnak és a 80 százalék osztódott hatfelé. Az iregi birtok lánya tulajdona lett, de a több gyereknek is kb. akkora értékben adott örökséget. Az egyik lánya például a fegyvergyári részvényeket kapta, melynek értéke megfelelt a derekegyházi birtok értékének. S a többiek is ilyen értékű külföldi és magyar részvényeket kaptak.

Tulajdonképpen 1921-ben jött létre a Mauthner-Weiss-Chorin-Kornfeld családi közösség, amely szépen szaporodott a két háború között. több családtag is azt írja visszaemlékezéseiben, hogy Chorin Ferenc volt a leghatározottabb egyéniség, és a legokosabb a családban. Annyira okos volt, hogy a trianoni tárgyalásra gróf Apponyi elvitte magával Párizsba, szakértőként a béketárgyalásokra. Azt követően ő is felsőházi tag lett, s követte édesapját, aki a 20-as évek elején meghalt, a GyOSz elnökeként, s ebben a tisztségben dolgozott és tevékenykedett mindaddig, míg a zsidótörvények ezt lehetetlenné nem tették.

A két háború közötti korszak rendkívül összetett volt. A vejek közül ketten nagy politikai szerepet töltöttek be: Chorin és Kornfeld. Horthy nagyra becsülte őket, de azért tapasztalhatták a Horthy-rendszerben elburjánzó antiszemitizmust.
A csepeli gyár termelésének jelentős részét békés termelésbe vitték át, s a legkülönbözőbb termékeket állították elő: permetezőgép, varrógép, kerékpár, edények (a lőszerhüvely préseken gyártották a lábasokat és a fazekakat).
Belekezdtek a repülőgépgyártásba is, és külön repülőteret létesítettek. Licenceket vásároltak, s azokat továbbfejlesztve állították gyártásba a terméket. A Fokker gépek motorjait is több tíz tonna tolóerővel nagyobbra tervezték, s nem csak szolgai módon másolták. Ekkor már kiváló mérnököket alkalmaztak. Különböző okok miatt még a harckocsi-gyártásba is belevágtak.

Amikor a németek rendkívül sok veszteséget szenvedtek, főleg az angliai légi csatákban, és lecsökkent légierejük létszáma, és a magyar légierőnek is kellettek volna modernebb gépek, akkor előkészítettek egy német-magyar államközi szerződést, amelybe bekapcsolták a Weiss Manfréd céget is. 1941-ben Gőringnél látogatást tett Weiss Alfonz (két munkatársával) és megkötötték azt a megállapodást, amelynek következtében létrejött a Dunai Repülőgépgyár, s Csepelen nagy erővel megkezdődött a Messerschmidt repülőgép sárkánytestekbe a Daimler-Benz motorok gyártása. Így jött létre az a gyár, amelyet Csepel Autógyár néven ismerhettünk meg később, s amely ma már nem működik, helyén pari park létesült. Szigetszentmiklós területére esett a repülőgépgyár, és Tököl területére a repülőtér. A repülőgépgyártást két év alatt kialakították, s mielőtt megindulhatott volna a nagy szériában való termelés a Dunai Repülőgépgyárban, bekövetkezett Magyarország német megszállása, a Weiss család üldözése és Magyarország bombázása.

Az első bombatámadás, amelyik Magyarországot érte, 1944. április 3-án délelőtt következett be. Ekkor a Ferencvárosi Rendező-pályaudvar volt a cél, de a bombák eltévedtek és körbeszórták a környéket. A másik fontos célpont pedig a Dunai Repülőgépgyár volt, amelyet úgy megbombáztak, hogy tulajdonképpen a következő bombázás után a termelését le kellett állítani.
A Weiss-családot üldözőbe vették, és – hogy változik a kor – ez a Weiss Alfonz március 15-én még ott ült az elnökségben a nagy összevont csepeli március 15-ei ünnepségen, 19-én reggel pedig felesége betelefonált a pesti vállalati központba, hogy a németek már keresik, itt a budai, Gellért-hegyi villájukban. Akkor kezdődött meg a család üldözése: Kornfeld Móricot és Chorin Ferencet Ausztriába szállították, aztán Kurt Becker visszahozta Chorin Ferencet, aki felajánlotta (miután pénzt akartak tőle kérni a németek, autóvásárlásra) a csepeli gyárat, majd a család egész vagyonát, hogy ennek fejében kiengedjék őket Portugáliába, illetve Svájcba. Érdekes módon Hitler maga személyesen ragaszkodott ahhoz, hogy öt személy ott maradjon Bécsben, s ők meg is úszták, s viszonylag szabadon mozogtak – de erre már nem térek ki, mert lejárt az időnk.

A családdal egyébként most is szoros kapcsolatban vagyunk, s volt szerencsém találkozni mindegyik unokával, s két éve a család negyven tagjával, nemrégiben pedig hetven tagjával, akik meglátogatták Csepelt, s együtt vezettük végig őket a városon, a temetőben és Csepelen is. A dédunoka, Chorin Daisy legutóbb áprilisban járt Csepelen.

Talán még összefoglalóul egy mondat: a család mély nyomokat hagyott a magyar történelemben és a magyar gazdaságban. Nyoma és hatása a mai napig él, nélkülük szegényebb lett volna Magyarország.