A Királyerdő egykor és ma

A Zöld Forgatag (a Föld Napja alkalmából szervezett) eseményén, – melyet 2015. április 25-én rendezett a Zöld Terasz Csepel Egyesület a Királyerdei Művelődési Házban – hangzott el dr. Bolla Dezső, a Csepeli Helytörténeti és Városszépítő Egyesület elnökének előadása Királyerdőről.

Csepelen belül a Királyerdő a település délkeleti részét foglalja el. A 25 négyzetkilométer területű Csepelnek körülbelül egyötödét adja, 4,7 négyzetkilométer. E területen 5200 lakás található és 16 ezer ember él itt.
Északról a Kertváros határolja, kelet felől és északkelet felől végig a Királymajor, aztán nagyon hosszan a legizgalmasabb partszakasza a Soroksári Duna-ág csepeli részének: a 9 kilométeres szakaszból 3,5 kilométer esik Királyerdőre. Dél felől természetes határa van, a pleisztocén terasz, amelyre később rárakódott a homoktakaró – ez határolja. Ha valaki eljön a Horgásztanyához, akkor személyesen is láthatja a szintkülönbséget. Ez a megyei jogú város, a főváros határa is, annak legdélibb pontja. Aztán pedig Csepel többi részei következnek Szigetszentmiklós után: Erdősor, Csillagtelep északra nyúló része, és az Erdőalja, a Csepel pályával.

A terület geográfiája: a jégkorszakban keletkezett kavicstakaróra hordta rá a szél a homokot a Duna árteréből, s rakta le ezen a környéken. Először vízszintesen helyezkedett el a homok, majd egy szárazabb fázisban a szél megbontotta a felületét, szélbarázdákat alakított ki, s a buckákat vándoroltatta, magasra emelte, s a szélbarázdák mögött kisebb halmok is keletkeztek. A vándorló homokvidék alkotta a Királyerdő zömét, amely felnyúlt egészen a mai Szabadkikötő területéig, a régi község határáig. Ott is megvoltak a homokdombok. Olvashattuk, hogy az 1838-as árvízkor még a homokdombra vitték föl az állataikat a lakosok. Ha esetleg a MOL-kútnál tankolnak, mellette egy homokbuckára épített ház van.
A táj másik alkotó része, a vízpart, holocén ártér ez a három és fél kilométer, amely különleges partot eredményez – ez az ártér rendkívül keskeny, a Dunának egy kisebb ága élt itt, s nem volt akkora az erózió. Ezt nevezzük mi itt helyben a csepeli riviérának, ahol a dombvidék találkozik a vízzel, ettől olyan egyedülállóan szép ez a táj.

Ha a geológiai viszonyokat vizsgáljuk, érdekes az terjedt el, hogy a Csepel-sziget úgy keletkezett, hogy a Gellérthegy lába fölnyúlott, és az eltérítette a folyót. Ez egy nagy tévedés!
A sziget középső része alatt a budafoki piocén mészkő helyezkedik el, s arra rakódtak rá a különböző korszakokban keletkezett üledékek. A Királyerdőnél 25 méter vastag kavicsréteg van – ezért keletkezhettek a kavicsbányászat kapcsán a különböző tavak.
A strand drága jó termálvize 1100 méter mélyről érkezett, tört föl 47 fokosan, egy márgás kőzetből, tehát nem miocén mészkőből.

A magyar tudomány már nagyon régóta foglalkozik a Csepel-szigettel. Már a középkor végén írt róla Oláh Miklós: a Csepel-sziget a királyi uralkodók vadászterülete. Ez így is volt: a magyar uralkodók közül III. Bélától II. Lajosig majd mindegyik megfordult a szigeten, és az ő tulajdonuk is volt.
A sziget növény- és állatvilága rendkívül gazdag volt, s ezért vadászatra is meglehetősen alkalmas volt. Ez az érték a századok folyamán azért eléggé megkopott.
Ennek több oka is volt, többek között az, hogy a királyi uradalmat elfoglalta a török. Azt követően pedig a királyi uradalom Savoyai Jenő birtokába került, tőle pedig a királyi családra szállt, s oda tartozott egészen 1945-ig. A királyi család tagjai az utolsó időszakban már nemigen törődtek a Csepel-szigettel, s ezen kívül az árvizek is megtizedelték az állat-állományt.

Bodnár József 1843-ban kiadott tanulmányában már azt írja, hogy már nagyon kevés az állatállomány és már nem annyira vadászható terület Csepel.

Pápay Károly 1890 körül jelentetett meg tanulmányt a Csepel sziget viszonyairól. Ebben írt a királyerdei puszta vidékről is. Leírta, hogy itt bizony a helyi lakosok is könnyen eltévedtek, annyira bonyolult volt a felszín erdőkkel borított szerkezete.

Később a természeti értékeire Kaán Károly (erdőmérnök, gazdaságpolitikus, az MTA levelező tagja, az országos erdőgazdálkodás újraszervezője, a korszerű állami természetvédelem kezdeményezője) hívta fel a figyelmet. A Föld Világnapja alkalmából érdemes róla néhány gondolatot elmondani. 1931-ben írt könyvében azt írja, hogy a királyi uradalomnak a Soroksárral szemben lévő buckaerdei része olyan értékes, hogy megőrzésre, védelemre hivatott.

A buckák vidékét, természetét egy kitűnő földrajztudós is tanulmányozta és dolgozta fel később. Róla még szólok a továbbiakban.

A legrészletesebb, a természetes, vagy természet-közeli állapotot rögzítő leírás Perényi Józseftől származik, akinek 1934-ben jelent meg a könyve. Ebben leírja a Királyerdőt is, azt a Királyerdőt, amelynek buckavidékéből 330 hold tartozott Csepel községhez (a többi, a déli része Királyerdőnek még a királyi uradalomhoz tartozott és Szigetszentmiklósnak számított.
Perényi szerint ebben a buckaerdőben nagyon gazdag a növény- és az állat-állomány, főként madarak (varjaktól a feketerigóig, sőt még sas is előfordult), és a vízi, vízparti növény- és állat-állomány volt gazdag.
Az erdőt 1934-ben egy magyar fűúr bérelte, s rendszeresen tartott itt vadászatokat. Tudunk arról is, hogy a Weiss család is bérelte hosszú időn keresztül, s ők is vadásztak itt, főként fácánra. Ekkoriban még 1000-1200 fácán élt ebben az erdős részben, és mintegy 60-70 őz is előfordult.

Az 1870-es évek állapotát egy térképen is rögzítették. Ekkor Csepel község csak belső magjában létezett, nagyon kicsi volt: a mai Ady Endre út és a mostani sétáló utca között terült el, s a buckaerdő messze kiesett a községtől, s az erdő nagy része nem is tartozott hozzá. 1872-ig a vízen még hajómalmok is működtek, ekkor azonban zsilippel elzárták a Duna-ágat, s megszűntek az áramlási viszonyok, ahómalomhoz pedig kellett volna a vízmozgás.

Az 1880-as évekből is maradt fenn egy térkép: itt látható, hogy az erdőtől északra legelő volt, s ott helyezkedett el az uradalmi birtok, közepén a Királymajorral, amelyik mai elnevezésében is lenyúlik a Királyerdőig.

Egy nem túl jó minőségű térképen a királyi uradalom vadászati térképét láthatjuk, amelyről kiderül, hogy a buckaerdőt körzetekre osztották. A szigetnek és a királyi uradalomnak 1945-ig volt fővadásza.

Az 1910-es évekhez fűződő térképen már a déli irányban növekvő Csepelt láthatjuk, ekkorra már kialakult a Csillagtelep és a Gyártelep is, de a buckaerdő még mindig háborítatlanul állt.

A magyar tudósok közül sokan érdeklődtek a Csepel-sziget iránt, már csak azért is, mert rendkívül közel volt a fővároshoz, jól megközelíthető volt. A vizek és az erdők vidéke jó helyszíne volt a tudományos megfigyeléseknek, kutatásoknak.
Az 1880-as évek valamelyikében készült, nem túl jó minőségű képen (Lóczy Lajos fotózta, aki a magyar geográfia megalapítója, legnagyobb tudósa volt) egy vízparti tájat láthatunk, s jó hangulatát adja a szigeti környezetnek. A duna-ági vízparton nádasok voltak, úszólápok, gazdag növényzet (bár néhány ponton a szabadon mozgó homok is elérte a Kis-Duna partját), s számos kisebb-nagyobb sziget is elhelyezkedett.

A következő felvételek még a parcellázás előtti állapotot ábrázolják: nyírfaerdőt, akácfást, homoki fenyőket láthatunk (a még ma is fellelhető feketefenyők még tájidegenebbek, mint a tűlevelűek, a homoki fenyő, vagy a lucfenyő – ezek sem őshonosak, mint ahogy a nyírfa sem az). Az őshonos fák közé főként a tölgyfélék tartoztak, mag a szürkenyár és a bibés boróka (népies nevén borovicskafenyő, vagy gyalogfenyő). Az erdők jelentős része lombos volt, s ezek emlékét mai utcanevek is őrzik a Királyerdőben. A homoki erdőkben nincs buja, magasra növő bokros aljnövényzet, helyette gazdag, pusztai aljnövényzet tenyészik, s általában száraz területnek számít, hiszen a homok hamar elnyeli és elengedi a vizet.

A parcellázás előfeltétele utak nyitása volt, ahol az irtásokon már jól látszott a sívó homok.

Kerek évfordulókat ünnepelhetünk idén Csepelen, idén 90 éves a Kertváros, és a Királyerdő pedig 80 éves. A Királyerdei Művelődési ház pedig 40 éves – ezt itt meg kell említenem.

A Királyerdő egy része királyi uradalom volt, s azt parcellázták, a másik fele a község legelője volt. Tehát jó üzlet volt a királyi uradalomnak az eladás.

Egészen 1933-tól kezdtek el tárgyalni a Hollandi Bankkkal, hogy kiárusítják ezt a területet – a jó kapcsolatok megvoltak, annak ellenére, hogy Magyarország csak kormányzós királyság volt.
A Királyerdőnek ezt a déli részét, amelynek a határa körülbelül a strand kapujánál volt, hozzácsatolták Csepelhez és azt is parcellázták. Akkor 4308 telket jelöltek ki a Királyerdőben. Az utolsó telek a Badacsonyi utcánál van, 4308-as számmal, s az 1-es számú telek pedig a Csepeli Mátyás utcánál volt.

A parcellázó kitűnő mérnök volt: Dégen Imre, aki később nagyra vitte: az OVH elnökeként fejezte be aktív pályafutását. Gondos tervezés alapján alakította ki a Királyerdő utcarendszerét, amely az északnyugat-délkeleti szél következtében létrejövő buckavidék morfológiai, földfelszíni lehetőségeit hasznosította. Így az útvonalak is a régi buckák közötti völgyekben, szélbarázdákban vezettek, itt jelölték ki az útvonalakat, s találták meg a főútvonalakat. Ezek közül főútvonal lett a Szent István út, s a két mellékútvonal pedig az akkori Erzsébet Királyné út (Csepelen annyira szerették őt, hogy Erzsébet utca volt a Kossuth Lajos utca régi neve), a másik pedig a Mária Királyné út. A területet a ma is burkolatlan Királyerdő út határolta az erdő szélén. Öt területet jelöltek ki közösségi fejlesztési területként.

Nagyon érdekesek az utcaelnevezések. A nyugati felső részeken főként állatnevekről neveztek el utcákat, az északkeletre esőket pedig növényekről. A vízparti utcanevek a vízzel függtek össze. Bizonyára megizzadtak az utcanév keresgetésben, hiszen több száz utcanevet kellett kitalálni. Így aztán – nagyon helyesen – kegyeleti alapon, Csepel középkori ispánjairól is neveztek el utcákat (a 16-ból 12-ről neveztek el utcát). Érdekes, hogy a Gálispán útja Martinász utca lett, s az is maradt máig.
1945 után nem tudták, hogy ezek az ispánok nem afféle botos ispánok voltak, akik a parasztokat hajtották, a cselédeket verték, s ezért eltörölték a Gálispán nevet, mert a többi ispánról elevezett utcánál nem szerepel az ispán szó, csak a név.
A délnyugati oldalon egészen szabályosak, nem kanyargósak az utcák: ott pedig – nagyon érdekes módon – főként elcsatolt területekről nevezték el az utcákat.

A Hollandi Bank a parcellázásról kiadványt jelentetett meg. Az elképzelésekben az szerepelt, hogy a Királyerdő egy üdülőterület lesz, ahol a fák között, szép erdei környezetben vásárolnak az emberek nyaralókat, s ide kijönnek üdülni, pihenni, szórakozni. Ez az elképzelés nem vált valóra.
A parcellázás során kiderült, hogy a megbontott homokfelszín nagyon erősen megindul, s ez nagyon sok gondot okoz. A másik pedig, hogy erdőben nem jó lakni, mert a magas fenyőerdőben hűvös a klíma, s gyenge az aljnövényzet. Ezeket a lehetőségeket főként a gazdagabbak választották. A telkeket viszont olyan olcsón adták (s a lakbér olyan magas volt), hogy havi 3-5 pengős törlesztéssel öt év alatt ki lehetett fizetni a telek árát. Erre hamar rájöttek az emberek, s 1935-ben – amikor fellendült az ipari termelés, beindult a Weiss Mannféd Művek – elszaporodtak a kisebb-nagyobb kertes házak a területen, ahol életvitelszerűen éltek.

A munkálatok erdőirtással, fakitermeléssel kezdődtek, majd útépítésbe fogtak (nem sok sikerrel). Homokra házat építeni nagyon nehéz, utat pedig még nehezebb. A Szent István út évtizedeken át szinte alkalmatlan volt a közlekedésre, megsüllyedt alatta a homok, alámosta az eső (miközben a reklámban egyenes, vízszintes utcákat ígértek). Nem sikerült vízszintes utcákat alkotni, mert a völgyhajlatokban – még ma is – zivatarosabb időkben összegyűlik a víz… Ez pedig évtizedeken át megnehezítette az itt élők életét.

A telek mellé biztosítást is adta, kedvező feltételekkel. Az emberek pedig építkeztek, de nagyon nehéz feltételek között. A homokban könnyű kiásni az alapot, de percek alatt bedől. A dombos telkeken erős támfalakat kellett építeni, hogy ne folyjék szét a homok.

Egykori épületekről készült képeken még látható a Hollandi Csárda épülete (a 90-es években lebontották), a Schmidt Panzió (később lazarista missziósház, óvoda, Bagi Ilona Művelődési Ház, majd idősek otthona lett, ma református templom), melyet még ma is 30-40 fekete fenyő vesz körbe. Egyesületünk tagja 670 fekete fenyőt számolt össze Csepelen, a Királyerdőben – ezelőtt tíz évvel.
A Királyerdő növekvő lakosságának igényei kielégítésére a lazaristák egy nagy székesegyházat akartak építeni a Királyerdőben. Az öt közösségi fejlesztési terület egyikére tervezték e templomot, amelynek alapjait le is rakták (amelyet 1945 után széthordtak a lakosok), de közbeszólt a második világháború, s a templom végül is csak a tervrajzokon maradt fenn. A korszak egyik leghíresebb építésze, Weidinger Károly tervezte (az ő alkotása a Pálos kolostor a Gellérthegy oldalán, s később ő építette a csepeli pártbizottság épületét is – amely ma üresen áll - a sors különös fintoraként).

Királyerdőbe nemcsak a módosabbak költöztek tehát, hanem a szegényebbek is, akik a legkülönbözőbb anyagokból eszkábált kunyhókban, föld alá épített pincelakásokban húzták meg magukat (erről Osztovics tanár úr visszaemlékezéseiben is olvashatunk). Királyerdő a vegyes lakossága miatt eléggé hírhedt környékké vált. Annak ellenére, hogy a Duna part részein szép fejlesztések voltak, a közállapotok nem voltak jónak mondhatóak.

A háborús fellendülés hatására a község is szépen fejlődött, hiszen a háborús helyzet Csepelt csak 1944-től érintette. Az ipar fejlődése munkahelyeket teremtett, a háború közelsége pedig érdekes módon a Tamariska domb megmaradását hozta magával: ez alá építették meg a községi óvóhely bunkerjét. Így ez a közösségi fejlesztési terület megmaradt, a másik négy beépült. Az egyiken a Szárcsa iskola épülete áll, a másikra a kilencvenes években lakóparkot építettek.

A Weiss család nagyon bánta, hogy nem vett területet Csepelen – állítólag nem szeretett földet venni (azért vett tízezer holdat mind a két lányának, külön-külön). Királyerdőt nem vette meg, illetve csak a belső részen, a Csepel pályáig terjedő részt vásárolta meg. Ez Weiss tulajdon volt, azért épült rá a pálya, de amikor a Királyerdő benépesült, a pályáról még szó sem volt. Ezen kívül még a Duna parton vettek csónakháznak és üdülőterületnek telket.

Akkoriban a Kis Duna tiszta vizében nagyon jól lehetett fürdeni, hiszen – Sára Ernőné tanárnő leírása szerint – napos időben az ott úszkáló halak is jól látszottak.
1941-ben azonban (ugyanúgy, mint 1956-ban) délről betört a Kis Duna vize Csepelre, s elöntötte a Hollandi utat. Ezt egy fotó is megörökítette.

Erre az időre kialakult a királyerdei utcahálózat, s közel tízezer ember költözött a területre, s 1943-ra a Királyerdő szerves része lett Csepelnek.
Egy korabeli térképen látható, hogy a telepek távolabb épültek meg a községtől, s csak a későbbiekben, a két háború között épültek össze a településsel.

Királyerdő technikai színvonala és viszonyai eléggé szerények voltak. A 60-as években még nem volt teljes a vízhálózat. Amikor bejöttek a televíziók, a villanyhálózat gyengesége miatt nem működtek rendesen a készülékek. Egy óvodát nem sikerült megnyitni egy évig a 80-as évek elején, mert nem kapott vonalas telefont. A csatornázás pedig 2014-ben készült el(!). sőt, mára már az útburkolatok nagy része is elkészült. (A Hollandi út burkolása a strandépítés kapcsán indult meg, 1960-ban, de akkor csak egy szakasza készült el.)

Abból a természetesnek tekinthető állapotból, amely a parcellázás előtt fennállt, csak nagyon kevés maradt meg a Királyerdőben az utókor számára. A 80-as évek elején azonban úgy láttam, komoly tudósokkal karöltve érdemes lenne megvizsgálni a Tamariska dombot, hogy alkalmas-e a természetvédelemre.
A Tamariska domb előhírnöke a Duna-Tisza közi homokhátságnak, amely itt kezdődik tulajdonképpen. Ilyen növényeket, amelyek itt előfordulnak, csak 50-60 kilométerrel távolabb lehet találni, ha lehet egyáltalán. Fülöpházán van ma a legérdekesebb része ennek a homokpusztai vidéknek, amely megtekinthető.

Ez a próbálkozásunk minden várakozást felülmúlt: Felkérésemre megjelent itt két nagy geográfus, és azt mondták, a Tamariska dombot védeni kell mindenképpen, morfológiai alapon! A növényzet szempontjából pedig javasolták meghívni Simon Tibor professzort, aki annak idején az ELTE növényrendszertani tanszékének vezetője volt és a Botanikus-kert igazgatója. Tibor barátunk megjelent itt, és kapásból 50 homokpusztai növényt írt össze, köztük a Magyar Csenkeszt, a legmagyarabb gazfélét, a szürkenyárt, a birkapirosítót, a májusi árvalányhajat. Azt hiszem már egyikük sem él. Tiborral megszakadt a kapcsolatom 8valószínűleg ő sem él, idén 90 éves lenne), Szilárd Jenő csepeli volt (fia is geográfus, kitűnő tanár), Marosi Sándor akadémikusként halt meg 2009-ben.

E kezdeményezés eredménye lett később a Tamariska domb védetté nyilvánítása – úgy tűnik, most jó kezekben van, bekerítették, tanösvényt alakítottak ki. Hosszú küzdelmek után jutott el a mai – országosan védett – állapotba.

A másik védelemre érdemes területet Balogh Márton kandidátus barátommal találtuk: ez az úszóláp maradvánnyal rendelkező Kis-Duna öböl volt, amelynek védetté nyilvánítását 1990-ben kezdeményeztük, tehát elég későn. 1983-ban már megszületett a javaslat a Tamariska dombra, s 1990-ben a Kis-Duna öbölre. Érdekes eredményt hozott az idő: mindenki tudja, ma hogy néz ki. Volna erről mit beszélni, hogy nyúltak hozzá, hogyan markolták ki azokat a részeket, amelyeket bűn volt felszámolni. E próbálkozásunk egyik tragédiája, hogy kezdeményezésünk nyomán valami elindult, s a folyamatban már senki nem vette figyelembe véleményünket. Azért ilyen viszonylag sivár a partja, mert kimarkolták az úszólápot. Bár javaslatomra elkészült és fel is avattuk az öböl felett átívelő fahidat, s így a vidék alkalmassá vált a sétára.

A Kis-Duna partjának azonban van még sok szép szakasza. Az utóbbi években rendezték az alsó szakaszt. A közben megépült Csepeli Strandról, vagy az Ifjúsági Táborról nem beszélek, amelyek annak idején nagy eredménynek számítottak. Most pedig a sétányon is villanyt szerelnek. Tehát van eredmény.
A Csepeli Strand jelentőségéről csak annyit, hogy évente 100-200 ezer ember látogat el ide pihenni, felfrissülni (Hévízen ez a szám 1 millió!). Ennek a partszakasznak van idegenforgalmi jelentősége is. Már a két háború között is volt strand, fürdőházzal a Kis-Dunán. A mai strandot Erős Jóska bácsi csinálta, ő kezdeményezte a strand építését, s a beruházást is ő hajtotta végre, de előtte ő már a Weiss Manfréd Művek alkalmazottja volt. Nevét megörökítettük a - kezdeményezésünk nyomán – önkormányzattal közösen kihelyezett emléktáblán is. Nemcsak a harmincas években, hanem1945 után is nagyon népszerű volt, május elsején majálisokat rendeztek ott, s a Kis-Duna vizében lehetett fürdeni, s egy vasráccsal akadályozták meg, hogy a mélyebb részre tévedjenek a fürdőzők. Tehát lehetett tömegesen fürdeni, csak hát az Isten háta mögött volt, s a busz végállomása elég távol volt tőle.

A távolság elég nagy gondot jelentett: gondolják el, innen bejárni, dolgozni. A gyár 4-6 kilométerre van Királyerdőtől. Gyaloglásra kényszerültek az emberek, akinek pedig tellett kerékpárra, annak a homokkal, meg az erős szembeszéllel kellett megküzdenie.

A Királyerdő nemcsak azért fontos, mert szép, érdekes táj, sok zöld kerttel, melyet az ott lakók tettek kulturálttá, hanem azért is érdekes, mert sok ezer ember kötődik ide, s Csepelnek szüksége van rá.

Dr. Bolla Dezső megköszönte a figyelmet előadása végén.

Lejegyezte: Bárány Tibor