A csepeli kórház egy évszázada

Dr. Bolla Dezső, a CSHVE elnöke tartott vetített képes előadást a sétáló utcai könyvtárban, február 16-án, kedden délután öt órakor, a Csepeli Helytörténeti és Városszépítő egyesület és a Fővárosi Szabó Ervin Könyvtár sétáló utcai könyvtárának rendezvényén.
A témához kapcsolódó vendégelőadó dr. Sági Mária, a pszichológia kandidátusa volt.
Az előadás díszvendége a 104 éves Sági Istvánné, aki hajdan ebben a kórházban dolgozott nővérként.

A kórház régi orvosai közül is sokan jelezték előzetesen részvételüket az előadáson, s hárman be is tartották szavukat, s eljöttek: dr. Molnár Lajos az orvostudományok kandidátusa, aki negyedszázadon át volt igazgató főorvosa és sebésze a kórháznak; dr. Balla Károly nőgyógyász, aki több mint ötven évig gyakorolta Csepelen hivatását, és több mint ötezer gyermek születésénél segédkezett. Dr. Kreisz Károly sebész főorvos, aki évtizedeken át dolgozott, sajnos már nem él. Eljött viszont dr. Götz Henrik, akinek munkássága szintén a csepeli kórházhoz kötődik.

Miért is áll közel szívünkhöz a csepeli kórház? – tette fel a kérdést dr. Bolla Dezső, s mindjárt a választ is megadta a kérdésre.
Azért kötődünk hozzá, mert ez volt az első gyógyintézménye volt Csepel községnek abban az időben, amikor nagyon szerény viszonyok között éltek itt az emberek. Majdnem mindegyik csepeli családnak volt valami érintettsége valamelyik családtagja révén, akit itt gyógyítottak, vagy itt mentették meg az életét (mint nekem is például Molnár doktor, kétszer is), vagy itt kezelték őket, esetleg itt fejezték be életüket a kórházban – s nem az orvsok hibája miatt, hanem a sors miatt.

Az első légi felvételen az látható, milyen nagy helyet foglal el az a tömb, amely a kórházat is tartalmazza.

Néhány szó a csepeli egészségügyi viszonyokról:
Az első orvos 1893-ban került Csepelre, amikor a községnek már 2500 lakosa volt, s már a gyár is megindult. Ez jelzi azt, milyen volt az egészségügyi ellátás: ez az egy orvos maradt sokáig, egészen a kórház megnyitásáig, illetve az első világháború harmadik évéig.

1916-ban kezdődött a kórház alapítása – ekkor már harmadik éve dülöngött a világban a nagy háború, s ez az év nem hozott jót sem a monarchiának, sem a magyar népnek.
A nyugati fronton, ahol nem voltak magyar csapatok, állóháború alakult ki. Itt volt a legkeményebb harc Verdun környékén. A keleti fronton az oroszok utolsó nagy sikerüket érték el. A nyár folyamán játszódott le a Bruszilov-offenzíva, a románok kiugrottak a szövetségből és rátörtek Erdély népére. A szerbiai frontos sikereket ért el a monarchia osztrák-magyar hadserege, az olasz fronton viszont súlyos csapásokat szenvedett el a monarchia.

Mindez borzasztóan sok lőszert igényelt, és nagyos vért és szenvedést okozott, a csepeliek számára is, akik közül 160-an veszítették életüket az első világháborúban.
A csepeli gyár a monarchia legnagyobb hadiüzemévé fejlődött, s Weiss Manfréd gyára szállította a lőszert a különböző frontokra, amíg csak tudta.
Csepel akkoriban viszonylag kis település volt. Lakóinak száma addigra már elérte a 15 ezret, amely első sorban a gyárnak volt köszönhető – meg annak, hogy Budapest szomszédságában helyezkedett el, és sokan jöttek ide ki lakni.
A gyárban foglalkoztatottak száma 1916-ra 22 ezer főre növekedett (a háború kezdetekor, 1914-ben csak 5 ezer fő volt). Ez egyúttal jelzi a gyáron belüli termelés növekedését is.
A WM-gyár erre az időszakra igazi kombináttá alakult: az alapanyag-gyártástól a lőszergyártásig és a hadfelszerelésig sok mindent előállítottak itt.
Fegyvereket nem gyártottak a csepeli gyárban, de lőszert borzasztó nagy mennyiségben.
1916-ban már 2 millió gyalogsági lőszert állítottak elő naponta, és 10 ezer tüzérségi lőszert. Ez a szám még tovább növekedett a háború folyamán, egészen 1918-ig, amikor is anyaghiány állt elő.

Az egészségügyi helyzet rendkívül szerény volt. Az akkori viszonyok talán egy mai fejlődő afrikai állam körülményeivel hasonlíthatók össze. 15 ezer emberre jutott 2-3 orvos összesen.
Valamit enyhített a helyzeten a Budapesthez való közelség – a főváros akkoriban is jól ellátott volt orvosilag, csak nem mindenkinek jutott erre a jövedelméből.
Igaz, hogy 1912-ig Budapest – Csepelről – nehezen volt megközelíthető, hiszen addig nem volt villamos-összeköttetés sem a község és a város között.

Szerény volt a városkép, s nagyon nehezek voltak a viszonyok.
Mielőtt a Weiss Manfréd gyár idekerült, a község egy virágzó sváb település volt, rendezett utcákkal. Kulturált állapota révén a sziget egyik legszebb településének írták le a korabeli feljegyzésekben.
A WM-gyár beindulása után megbomlott ez az állapot, s egy proletárközséggé alakult át a település.
A 15 ezer fős lakosság is valószínűleg alábecsült volt, mert nagyon sok albérlő is lakott a községben, és szegények lepték el a területet.
A műszaki-technikai színvonal és az egészségi állapot is borzasztó rossz volt.
Például egyetlen méter csatorna sem volt a községben. A vízvezeték Csepelről ment át Kispestre, de itt a községben csak 1930-tól lett folyóvíz.
1917-ben, amikor kitört egy vérhas-járvány, akkor voltak kegyesek két csapot megnyitni.
Ilyen viszonyok között éltek az emberek akkor. Ez a háború alatt évről-évre, hónapról-hónapra romlott, a forradalmak idején folyatódott a romlás.

A Weiss Manfréd család hatalmas jövedelemmel rendelkezett. A háború alatt jövedelmük olyan nagy mértékben nőtt, hogy meg tudták vásárolni a Károlyi-birtokot az Alföldön (10 ezer holdat) – Csepel ekkor 3500 hold kiterjedésű volt.
Ekkor született meg a gondolat, hogy Csepelen is létesítenek egy kórházat.
Az alapítás nem ekkor történt, de ekkor határozta el Weiss Manfréd, hogy kórházat alapít. Létrehozott egy ideiglenes gyógyintézetet, egy ambulanciát, ahol már fekvőbetegeket is fogadtak, de az épület nem volt meg.

Meg tudom mutatni a tervrajzot. Mára a régi épületből csak az ívek maradtak meg. A tervező Diebold Herman volt – ugyanaz a kitűnő építész, aki a munkásotthont is emelte, sőt a második világháborúban elpusztult kultúrház építése is az ő nevéhez fűződik, továbbá a gyár vezérigazgatóságának épületét is ő tervezte.
Testvérének fűszerüzlete pont itt volt, ahol ma a könyvtár épülete áll, s ahol előadásunk zajlik.
A testvér sírja a csepeli temetőben, pont a mindenki keresztje (a nagy kereszt, amit egyesületünk állított) mellett található. Diebold Herman viszont nem Csepelen lett eltemetve, hanem Budán.

Az első kórházépület földszintes volt, s megmaradt egy része, ahol ma a Weiss Manfréd emléktábla van a falon, szigetelőanyaggal körberagasztva.
A terv 1917. márciusában készült el – ezt rögzítették a tervrajzon.
Hogy a kórház mikor épült fel, nem tudom megmondani. Erről nem áll rendelkezésünkre adat.
Egy biztos, hogy a kórház a háború legvégére, vagy a befejezés után nem sokkal már állt.
Mert arról már van feljegyzés, hogy Weiss Manfréd megfordult a kórházban, s – nagy vendéglátó lévén – vendégeit szívesen hozta ide. Üzleti vendégeket hívott, katonákat, tiszteket, tábornokokat, honvédelmi és hadügyminisztereket hívott meg Csepelre.
Vendégeit mindig bevitte a kórházba is, ahol kinyittatta a kórtermek ajtaját, hogy látni lehessen, milyen szép rend van, milyen gondosan ápolják a betegeket.

Gyakran járt a kórházba, s amikor a háború után létre jött a Csepeli Posztógyár az út túloldalán, saját kiskapuján át közelítette meg a fejlesztési területet, s ellenőrizte, hogy halad az építkezés.

A következő évben hozták létre a kórház mai területén a Csecsemőotthont, melynek elméleti-működési tervét ugyanúgy Rév (Rózenberg) Miklós készítette. A leírások szerint ez volt az első magyarországi csecsemőotthon. Azt tudjuk, hogy az óvoda a Brunszvik családtól származik.
A csecsemőotthon lehetőséget nyújtott arra, hogy a fiatal anyák a gyárban munkát vállaljanak, s ide kijárhassanak megszoptatni csecsemőiket.
Weiss Manfréd ezt is örömmel mutogatta vendégeinek. 1922-re már ez is működött.
Mert 1922. decemberében halt meg Weiss Manfréd.

A kórháznak nem a legszerencsésebb az elhelyezése, a gyár tövében legalább annyira volt békés, mintha a működő Etna kráterének oldalában építették volna fel.
Pontosabban a gyár területén épült fel, annak a gyárnak a területén, amelyben Közép-Európa legnagyobb lőszergyára működött.
A kórház egyik oldalán gyártották a gyalogsági lőszereket, s ott készítették a lövedékek gyújtóberendezését is. A robbanásveszély fokozottan fennállt.
A lőszergyártó részlegben sok nő dolgozott, s volt ott egy otthon a vak katonák részére is, ahol őket is foglalkoztatták.
Nem messze a kórháztól óriási lőszerraktár volt.
A kohászati üzemek addigra kifejlődtek, s a Martin üzem és az Öntöde a kórház szomszédságában működve árasztotta a bűzt, a port és a füstöt.
Az idők előre haladtával a kórház szomszédságában jött létre a gépgyártás és a repülőgép gyártás.
A második világháborúban az amerikai légierő kiemelt célpontjai között a repülőgépgyárak voltak. Úgyhogy ez a környék kapott bombákat is…

A kórház ebben az időben csak a WM-gyár dolgozóinak ellátását szolgálta. Főként a balesetet szenvedett dolgozók életének megmentésére létesült. Akkoriban a munkakörülmények – világszerte, nemcsak Csepelen – borzasztó nehezek voltak. A kohászati üzemekben szinte naponta sérültek meg súlyosan emberek, s nem volt ritka a halálos baleset sem. A gépgyártó üzemekben a transzmissziós szíjak okozhattak balesetet. A kórház dolgozói sok ember életét mentették meg.
Eddigre már 40 ággyal működött a kórház, de még mindig földszintes volt.

Ez a helyzet 1924-re változott meg, amikor nyilvános kórházzá minősítették, s már a gyáron kívüli, különböző egészségbiztosítással rendelkező betegeket is fogadták. Ehhez emeletet húztak a földszintes épületre.
A fejlődés nemcsak az ágyak számának emelkedésében, hanem az állandóan alkalmazott orvosok számának növekedésében is jelentkezett, s jöttek neves vendégorvosok is.

A 30-as években újabb fejlesztés indult a kórházban, amikor Borbély Ferenc lett a kórház főorvosa, aki benősült a Weiss-Chorin-Mauthner családba. Mauthner Alfréd lányát, Máriát vette feleségül, de a kórház főorvosi posztját szakértelme és tudása révén nyerte el.
Ekkor a kórház már kétemeletesre bővült – jól megépítették, hisz még ma is az egészségügyet szolgálja.

Ebben az időszakban a legfiatalabb Weiss Manfréd lány, a felnőtté vált Edit bárónő vette kézbe családon belül az egészségügyet és a szociális ügyeket. Műtőasszisztensi végzettsége révén műtéteknél is segédkezett. Azt írja Benedek István, aki itt volt orvos, s nagyszerű leírást adott a kórházról, hogy amikor Edit bárónő megjelent, akkor mindenki nagyon feszélyezett volt: nem mindennapos dolog volt egy bárónő társaságában (aki ráadásul tulajdonos is) operálni…

A kórház a második világháború idejére tovább fejlődött, s vele párhuzamosan a gyár is hatalmas termelő kapacitást ért el. A következő idézet ezt a kort jellemzi:

„Dübörgött és dohogott a gyár, amint a hármas kapuhoz közeledtem. Azt mondják, meg lehet szokni, de nekem öt év alatt nem sikerült. Még mindig összerándulok, amikor a vaskalapács rákezdi dobbanásait.
Néha sivít is a gyár, mintha nyúznák, este pedig sértetten szórja szikráit az égbe.
Por, füst és korom telepszik a tájra. Kiaszott fák igazságért kiáltanak, de a kórház udvarán egyetlen rózsatő oly gőgösen vöröslik, mintha park közepén állana.
Az udvar felől volt a bejárat, nem úgy, mint ma. Az épület még csak egyemeletes volt.
Azóta nemcsak egy emeletet húztak rá, hanem L-alakban, sőt, U-alakban megtoldották, fölöslegessé téve azokat a melléképületeket, amelyekben akkor laktunk és dolgoztunk. S amelyeknek lebontásával fáradni sem kellett – elintézték az amerikai bombázók.”

Szerencsére a második világháború légitámadásai nem érték váratlanul Magyarországot. Nagyon jól előkészítették a légoltalmat: az óriási légitámadásoknak sokkal több áldozata lett volna, ha nem gondoskodnak jó előre megfelelő óvóhelyekről. Elkészült a bunker a kórház mellett, amely ma is áll, ahova a betegeket menekíthették légi riadó idején. Akkoriban még műtő is működhetett benne.

Van egy képünk a csepeli gyár bombázásáról is, egy légifelvétel.

Négy hatalmas bombázás érte a gyárat, s ekkor a kórház is sokat szenvedett. A két háború között az orvosok fele zsidó származású volt – őket a német megszállás után elvitték, sokan közülük nem tértek vissza. Kanczler Ede - Molnár doktor elődje – is megjárta Auschwitzot, de szerencsére visszatért.

1944. tavaszán a Weiss családot is letartóztatták, s kényszerszerződéssel a gyár felét a németekre íratták (egy részét Borbély nevére íratták, mert ő örmény volt – később játszották át az SS részére az egész gyárat).
A Weiss család több mint 30 tagja kimenekült Magyarországról. Egy részük Svájcba, ötüket Bécsben – Hitler személyes parancsára - túszként tartották őrizetben (bár szállodai szinten éltek ott, de bizonytalanságban jövőjük felől), a többiek pedig Portugáliába távoztak. Borbély főorvos is Svájcba került, s ott hunyt el húsz évvel később.

A kórház korábbi életéről ismerkedjünk meg egy idézettel:

„Az irodán és a főorvosi szobán kívül az egész földszintet a sebészet foglalta el. A folyosó egyik oldalán két hatalmas kórterem (összesen talán 40 ággyal), másik oldalon az elsősegély szoba, az előkészítő és két - jól felszerelt – műtő: a szeptikus és az aszeptikus műtétek számára.
Az osztály tulajdonképpeni vezetője, Sisa Leopold, kiváló sebész, Winternistz-tanítvány (de ő nem lakott Csepelen, csak másodnaponként járt ki a komplikáltabb műtétek végzésére). Ilyenkor Winternist Saki asszisztált, s közülünk egy, vagy két segédorvos, a harmadik az altató volt. Az altatógép akkor még nem volt divatban. Klór-etillel végeztük a bealtatást, aztán áttértünk az éter csöpögtetésére. Ma ezt elavult módszernek tekintik, külön aneszteziológusok altatnak, bonyolult masinákkal, intubációval, kéjgázzal, intravénás narkotikumokkal, és még sokféleképpen.
Az újítás bizonyára előnyös., de meg kell mondanom, hogy az egyszerű éternarkózissal öt év alatt egyetlen komplikáció, vagy altatási baleset nem fordult elő.
Sisa elsőrangú sebész. A legnehezebb feladatokat is bravúrosan oldotta meg. Műtét közben halkan röfögő hangon adta utasításait, csillapította saki izgatottságát. Bennünket főként arra bíztatott – kissé pajzán szavakkal -, hogy ujjunk hegyével olyan finoman tapogassunk, mintha… (de nem, ezt mégsem írom le, mindenki képzelje hozzá a hasonlatot fantáziája és szerelmi tapasztalatai szerint).”

Wintersnitz Sándor volt a megbízott igazgató, utána egy Lelkes nevű igazgató következett. Majd az újjáépítés munkáitól (miután visszatért) Kanczler Ede lett a kórház igazgató főorvosa.
Az újjáépítés nagy feladatot jelentett országszerte és Csepelen is.
Aztán Lakatos Géza lett a kórház igazgatója, aztán Kanczler Ede – egészen 1970-ig.

Csepelen az egészségügyi helyzet 1945 után érdekes módon javult! Az első két-három évben az ország egészen jó irányban indult el, legalábbis fejlesztést és romeltakarítást illetően – politikailag ez már más volt.
Akkorra elkészült az új csepeli OTI-rendelő (még a felirat is ezt jelzi). Érdekességként mondom el, hogy – ezt is nem rég derítettük ki – ez az épület elkészülhetett 1948-ra egy romokban álló országban, az döbbenetesen nagy eredmény.
De minek volt ez köszönhető, és miért sikerült ez ilyen jól? Azért, mert Váraljai Sándor megtervezte 1942-ben! Csak elő kellett venni a tervet, a hely is ki volt jelölve, s ott elkészült.
Így osztódott a csepeli egészségügyi ellátás.

Ezt megelőzően is volt Csepelen OTI-rendelő, amely szintén összefüggött a gyárral, mert a gyár egykori igazgatójának a villájában volt – az Ady Endre úton ma is áll az a ház.

Az új OTI épület a rendszerváltás után átépült és modernizálódott.

A kórházi orvosok folyamatosan láttak el feladatot a községben is – mert Csepel község volt 1949 őszéig! Így az orvosok közszeretetnek örvendtek. De addigra az egészségügyi hálózat is sokat fejlődött (a 30-as években már körzeti orvosi rendelők voltak).
1947-re készült el a Szülőotthon. Mert a csepeli anyák csak háznál szültek, a kórházban nem volt szülési részleg. Amikor pedig a kórház tovább bővült Molnár Lajos igazgató irányítása idején, akkor a nőgyógyászat és a szülőotthon bekerült a kórház területére, s ott működött.
Korábbi helyén pedig Podmaniczki főorvos vezetésével hospice-ellátás zajlott, egészen addig, amíg iskola nem lett az épületből.

1945 után volt egy olyan elképzelés, hogy otthonosabbá teszik Csepelt és önellátásra állnak át: saját malmot terveztek a liszt őrlésére, saját orvosi ellátás lesz, s Csepel önálló várossá fejlődik. Az élet azonban más fejleményeket hozott.
A gyártól 1949-ben elvették a kórházat, Csepel átvette, s ez sok hátránnyal járt. Ezt követően pedig (Nagy-Budapest létrehozása érdekében) Budapesthez csatolták a kórházat, ugyanúgy, mint a kerületet is. A lakosság megkérdezése nélkül kapcsolták a fővároshoz Csepelt, s így let Budapest XXI. kerülete, a kórház pedig a főváros kórháza…
Ezt követően a gyár még két évtizedig támogatta a kórházat: ingyen adta az áramot és a vizet.

Aztán eljöttek a nehéz ötvenes évek. Itt egy 1956. november 1-én kiadott csepeli újság képét mutatom be. Csepelt nagyon erősen érintette az 1956-os forradalom. Ez a leírás csak november elsejéig szól, de addigra már nyolcvan embert kezeltek „háborús” sérüléssel, s 18-an haltak meg a kórházban. Ez a szám sajnos később tovább emelkedett: november 11-éig összesen 94-en haltak meg csepeliek (nem mind a csepeli kórházban). De a feljegyzések szerint a kórházban még sérült orosz katonákat is kezeltek.

1956 után a kórház tovább fejlődött, új osztályokkal bővült. Új pavilon létesült a laboratóriumnak, a belgyógyászatnak, s létrejött a traumatológiai osztály. Ez a sebészeti mellett a legsikeresebb osztályok közé tartozott. Sőt, még nemzetközi hírnévre is szert tett.
Ennek az osztálynak volt két évtizednél is hosszabb ideig vezetője a híres Somogyi Szilveszter – aki már sajnos nem él. Tanítványai tovább vitték a munkát. A másik híres osztály, a Molnár Lajos barátunk által vezetett osztály, amely 1972-ig volt itt. A képen munkatársai körében láthatjuk.
Kreisz Károly is neves sebész volt Csepelen, s Ruif doktor is híresen jó kezű sebész volt. Csepel népe minden kórházi sebész nevét ismerte! Szeretettel és tisztelettel beszéltek róluk.

A kórház életében szép fejlődés játszódott le. A korabeli viszonyokra jellemző dolgokról hallgassuk meg a jelen lévő dr. Molnár Lajost:

– Életem 25 évét itt töltöttem, mint munkatárs, tehát nem a kornak megfelelően aktív sebészként. Visszaemlékezéseimet könyvemben megírtam, a kórház ötven éves évfordulójára. Akkor engem „behívtak”, hogy én ezt komolyam gondolom? Ugyanis le kellett írnom konkrétan a tényeket: mi volt a Weiss Manfréd Kórház feladata, milyen volt az ellátás, hogyan voltak fizetve az egészségügyiek, az orvosok.
Ide minden orvos szívesen jött! 300-350 pengő volt a havi fizetésük, s ők mind egyetemi tanárok voltak! Őket Weiss Manfréd mind külön díjazta és külön hívta ide őket.
Az egészségügyi ellátás is azért volt olyan, amilyen, mert a gyárnak érdeke volt, hogy a dolgozók minél hamarabb meggyógyuljanak és visszaálljanak a termelő munkába.
Még néhány epizódot említek.
Sisa nagyon híres sebész volt: 1930 és 1935 között volt itt. Kinevezett volt, csak később nem volt itt. Olyan, hogy hálapénz, nem létezett nála. Egyszer kapott egy betegtől egy borítékot, s borzasztó nagy probléma lett belőle… ezt most nem részletezem, leírtam a könyvemben.
A másik érdekesség: Weiss Manfréd minden kórházi dolgozónak, ápolónőknek is, a férjhez menés kapcsán nászajándékot is adott. WM-gyártmányokat, háztartási felszereléseket.
Saját életemről röviden annyit: amikor kijöttem ide, akkor sebész voltam, s nekem igen-igen kellemes emlékeim vannak Csepelről! Az életem itt zajlott, haza csak aludni jártam. A környékkel, a gyárral, a Vasművel, a Posztógyárral, a Papíripari Vállalattal (akkor ez volt a divat) „szocialista szerződést” kötöttünk. Eljutottunk a Weiss Manfréd gyári kórházától egy olyan kórházig, amely rá volt kötve a Vasműre. Ők javíttatták ki a tetőt, a villanyvezetékeket. Igen előkelő helyzetben voltunk anyagiak tekintetében. Textillel a Posztógyár, papír-dolgokkal pedig a Papírgyár látott el bennünket.
Csepel ellátásától - akkor egészségügyi reform volt – a tervek szerint az egész Csepel-sziget egészségügyi ellátására törekedtünk volna. A csepeli kórházból tehát egy déli egészségügyi centrumot akartak létrehozni. Odáig sikerült eljutni a megvalósításban, hogy a 70-es évek végén Schulteisz Emil egészségügyi miniszter kijött látogatóba, s látogatásának emlékére egy új szárny építése kezdődött el a kórház mellett, melyet az emeleten egy összekötő folyosóval kapcsoltak a régi épülethez. Nagy bővítés indult el: először 120 ággyal, később 320-al, s a végén 450 ágy körül működött Csepel egészségügyi ellátása.
Nosztalgiával emlékezem ezekre az évtizedekre. Csepel említésekor mindig megdobban a szívem. Nagyon, de nagyon sajnálom – és soha nem értek vele egyet – ami a kórházzal történt. A csepeli emberek végtelenül egyszerűek, aranyosak voltak. 92 ezer lakosa volt Csepelnek, mikor idejöttem, s 25 ezren dolgoztak a környékbeli gyárakban. A lakás- és iskolaépítések révén felcseperedő, kissé normálisabb életviszonyok közé kerülő csepeliek mindig is nagyon ragaszkodtak lakóhelyükhöz.
Manapság pedig mindig az jut eszembe: szegény Csepel! Nem akarok politizálni, de sokat sajnálom!
A csepeli kórház később szakmailag is nagyon szépen fejlődött, sok fiatal orvosa volt, a kórházhoz kapcsolták a rendelőintézetet, s közös vezetés alatt működött a két intézmény. A kórház dolgozói között meghitt barátság alakult ki, amelyet én még a mai napig érzékelek. Köszönöm nekik. Köszönöm a csepeli embereknek az életem negyed századát, amit én a legboldogabban itt töltöttem!

Bolla Dezső – miután megköszönte dr. Molnár Lajos elhangzott gondolatait -, elmondta, a főorvos mindig ilyen széles látókörű, irodalmi műveltségű volt, s jó szóval is gyógyított, nemcsak a sebészkéssel.
Köszönöm mindazok nevében, akik még élünk, akiket gyógyított, operált, akiket vezetett, hogy itt munkálkodott Csepelen!

A kórház sokat változott, s akkoriban más volt a hangulata ennek a Déli utcának! Csönd nem volt, mert szemben, az út túloldalán működött a Posztógyár, több száz szövőgépével, több ezer vetélőjével. Mögötte kissé nyugodtabb volt a Gépgyár, de arrébb a kohászati üzemek működtek. Mindig tudtuk mikor ügyeletes a kórház és a traumatológia, mert akkor szinte percenként szirénázott egy-egy mentőautó. Különösen megnőtt a forgalma, amikor az M0 körgyűrű létrejött, s szinte naponta voltak balesetek.

A kórház életében nagy változások játszódtak le, voltak átszervezések, melyek rendszeresen követték egymást, mint ahogy a főigazgatók is. (Itt láthatjuk a neveiket.)

Visszavettük Weiss Manfréd nevét, s Csíkszentmihályi Róberttel alkottattuk meg az emléktáblát. Köszönjük, hogy megőrizték a hőszigetelés után is, és jól látható maradt az épület falán.
A névadás alkalmából nagy ünnepség volt: 16 Weiss-utód volt itt Csepelen. Együtt vacsoráztunk velük, s nagy örömükre szolgált Weiss Manfréd nevének megörökítése. Chorin Daisy is jelen volt a névadáson, ő ma is él, s pontosan annyi idős, mint Vitányi Iván barátunk.

Aztán megtört a lendület, s elterjedt a hír: el akarják venni Csepeltől a kórházat! Veszteségnek könyveltük el a kórház elcsatolási kísérletét mi csepeliek, mert úgy éreztük, hogy szegényebbek leszünk, s rosszabb lesz ellátásunk, s megszűnik az a kialakult, meghitt viszony a csepeli emberek és a kórház személyzete között.
Érdekes módon, az ezt megakadályozni hivatott tüntetéseken alig 500 ember vett részt!!! Ha annak idején 15 ezer ember vonult volna ki az Imre-térre, talán nem vitték volna el a kórházat, s nem zuhant volna Csepel színvonala ez által…
Nem feladatom, nem dolgom megítélni, de attól, hogy egy kórház ennyire messze esik az ellátott lakosságtól, s ilyen nehezen megközelíthető, romlott a csepeliek ellátása. Annak idején, ha a sógorommal nem ért volna be a mentő 5 perc alatt a kórházba, mikor infarktust kapott, már nem élne.

Az egészségügyi ellátás negatív változása után némi kárpótlást jelentett a csepeli SZTK felújítása. Annak idején Chorin Daisy – aki üdvözli önöket, meghívtam, de sajnos nem tudott eljönni – tiltakozó levelet írt a főváros vezetésének, de nem sikerült megakadályozni a csepeli kórház – amely kilenc osztállyal működött eredményesen - bezárását.

Ezt követően a Jáhn Ferenc dél-pesti Kórház csepeli Weiss Manfréd telephelye lett az intézmény hivatalos elnevezése. Annak idején volt telephelye a MÉH-nek, meg a TEFU-nak – de egy kórháznak ez az elnevezés talán nem a legmegfelelőbb, nem a legszerencsésebb!

A kórház funkciója megváltozott. Nem szórták be helyét sóval. Most a hajdani kilenc helyett négy osztály működik benne 304 ággyal.
Az intézményről jó a vélemény, különösen a rehabilitációs és a belgyógyászati osztályokról lehet jókat hallani a betegektől, akiket ott kezeltek

Az előadásunk előtt néhány héttel még így nézett ki a kórház épülete. Azóta felújították: aki arra jár, rá sem ismer. A repkénnyel futtatott falak most fehéren ragyognak a hőszigetelés után.
A kórház ma is él és létezik. Itt ragadom meg az alkalmat, hogy mindazokra tisztelettel emlékezzem, akik ma már nem élnek, s akik élnek, azokra szeretettel és köszönettel, hiszen ők gyógyítanak, s fognak gyógyítani a jövőben is.

Köszönöm szépen a figyelmet – zárta előadását dr. Bolla Dezső.

Az előadás egyik résztvevője, a Sági-családdal együtt érkezett Vitányi Iván (71), szociológus, politikus gondolataival egészítette ki az elhangzottakat:

– Tényleg, ideje van annak, hogy annak megfelelően értékeljük azt a munkát is, amit Weiss Manfrédék végeztek a magyar ipar fejlesztésében. Ez nem pusztán negatív volt, hanem nagyon sok pozitívummal járt végeredményben. Egy bizonyos európai polgári szellemet képviseltek, ám az ország később nem lett európai gondolkodású.
Érdekes dolgok ezek, melyekről jó tudni és jó számon tartani.
Sági István - lánya, Mária néni még nálam is idősebb néhány évvel – is részese volt ezen dolgoknak. Mária néni interjút adott gyerekeinek, s abból összeállt egy kép, amely egyszerűen zseniális. Pedig csak egyszerűen elmondja saját történetét – friss szemlélettel, amely még mindig a sajátja, s az igazságnak a szeretetével. Ez a könyv olyan szépen, reálisan mutatja be a korabeli társadalmi viszonyokat, a végén beleértve Weiss Edith munkásságát, aki mellett ő dolgozott. Ajánlom figyelmébe mindenkinek ezt a kiadványt.
Öröm az, hogy valaki száz éves korában ilyen alkotást tud létrehozni. Én még nem tartok itt, majd tíz év múlva szóljatok…
Érdekes és tanulságos volt végighallgatni így együtt ezeket az információkat.

Dr. Sági Mária kandidátus, a pszichoterápia és az információs gyógyítás szakértője (aki testvérével közösen több könyvet is megjelentetett már) frissen megjelent könyve kapcsán foglalta össze gondolatait.

Ez a kis könyvecske úgy készült, hogy édesanyám nagyon sokat mesélt nekünk, s úgy gondoltuk, érdemes volna e történeteket rögzíteni. Rendszeresen felvettem magnetofonra azt, amit mondott, s tovább kérdeztem. Később a szöveget a magnószalagról lejegyeztem, megszerkesztettem, s írtam belőle ezt a kis könyvecskét.

E kiadványban benne van édesanyám életének története – akit érdekel, olvassa el –, most csak annyi tartozik ide belőle, hogy ő 1940. július 1-én került ide Csepelre – mint Szegeden végzett okleveles gyermekgondozónő.

Annak idején, a szegedi klinikán (amely a nővérképzés korabeli kiemelkedő intézménye volt) két évig tartott a képzés, s egy „osztályban” 20 nővért képeztek. A gyermekgondozónők úgy tanulták meg ezt a szakmát, hogy délelőtt a beosztás szerinti helyeiken dolgoztak, délután pedig az oktatáson vettek részt.
A kétéves képzési időszakot lezáró táncos esten professzor Kalmár főorvos úr azt mondta: minden nővér megtáltosodott, s ő büszke minden nővérére.

Másnap minden nővér ment arra, amerre neki tetszett.
Édesanyám akkor azt mondta – mert előtte a Lőrinc professzor úrnál (aki akkor államtitkár volt) voltak gyakorlaton, s szerették volna, ha ő ott marad -, hogy ő szeretne inkább intézménybe kerülni. Csepelre kérte magát, mert úgy hírlett, hogy Csepelen a kórház és a gyermekotthon úttörő munkát végez.
Lőrinc professzor pedig segített neki, hogy Csepelre kerülhessen.

Annak idején minden gyermekgondozónő-jelöltnek egy hónapot kellett eltöltenie Lőrinc professzor mellett, a gyakorlati idő alatt. Édesanyám már ott is kitűnt szókimondóságával (bennünket is nagyon-nagyon szigorúan nevelt, s nagyon megvolt mindennek a helye, rendszere), katonás viselkedésével.
Ezzel kapcsolatban felidézek egy történetet. Egy alkalommal, amikor a szegedi klinikán ő éjszakai műszakra volt beosztva, s a másnap reggel hat órakor, műszakváltás után lefürdött, megreggelizett és lefeküdt pihenni, hogy délután részt tudjon venni az órákon. Alig aludt el, egy társa felköltötte: „Azonnal gyere, mert a professzor úr szeretne látni!” Ekkor ő fölkelt, felöltözött, felvette a nővér-egyenruhát, s ment a professzorhoz.
A professzor megkérdezte: „Ön volt éjszaka szolgálatban?” Igen, én – hangzott a válasz. „Mondja, miért nincs bejelölve, hogy a csecsemők megitták a teájukat?” Azért, professzor úr, mert nem itták meg! „Hogyhogy nem itták meg?” Azért nem, professzor úr, mert én egymagam nem tudtam 32 csecsemővel megitatni a teájukat, akkor, amikor még az ételüket se tudtam odaadni – mert a csecsemők fele tüdőgyulladásos volt, akiket ki kellett vinni a szabad levegőre, mert akkor még nem volt antibiotikum (akkoriban még a tüdőgyulladásosokat a friss levegővel gyógyították). Egyedül, egymagam ennyit tudtam elvégezni, s ami nem történt meg, azt nem írtam be a lázlapokra…
A vezető főnővér szeme szikrákat szórt, mert egyébként a megszeppen nővér-jelölt „gyerekek” közül senki sem mert így beszélni, vagy bárminek is ellent mondani!
Attól a naptól kezdve többé soha nem kellett nekik egyedül éjszakázni. Minden éjszakára jött az ügyeletes tanuló-nővér mellé egy zöldkeresztes nővér Szegedről, azért, hogy ne egyedül éjszakázzon, s el tudják végezni azt a munkát, amire egy nővér fizikailag képtelen 32 csecsemő mellett.

Édesanyám híres volt arról, hogy mindig pontosan elmondta az igazságot. Egy alkalommal, amikor közölték vele, hogy Lőrinc professzor mellé kell mennie gyakorlatra, ő azt válaszolta: Igazgató úr, nem szeretnék odamenni, mert mindenféle rosszat hallottam róla a társaimtól. Azt mondták, az egy szörnyű hely, ott csak rosszat hall az ember.
Az igazgató ekkor azt mondta: magának éppen azért kell odamennie, hogy helyrehozza a klinika tekintélyét! Meg kell mutatnunk, hogy ezen a klinikán olyan nővéreket is képzünk, akik tudják, hogy mit kell csinálni!
Így másnap reggel kénytelen volt vonatra ülni, Szegedről Budapestre utazni. Két-három hónapot töltött Lőrinc professzoréknál. Amikor az időszak végén a professzor felajánlotta, hogy maradjon náluk – akkor a kisfiuk volt egy éves, s szerették édesanyámat. Anyám sosem kérte el a kimenő-napját: mit csináljon ő, nem ismeri a fővárost, mit csináljon kint a városban négytől nyolcig? Egyébként is hét órára haza kell jönni, fürdetni a kisfiút, három óra csak egy kis sétára volna elegendő – köszönöm szépen, nem kérem a heti szabadnapot!
Ettől kezdve színház- és operajegyet kapott a professzortól, s nem kellett neki hét órára hazaérnie a szabd délutánján…

No, ez a Lőrinc professzor úr járt közben azért, hogy ő Csepelre kerülhessen!

Természetesen, itt sem viselkedett másként. Ellenállt.
Érkezése után a csepeli kórházban beosztották a férfiosztályra, éjszakai műszakra. Másnap reggel nyolc órakor jelentkezett Borbély főorvos úrnál, s elmondta, hogy ő frissen végzett gyermekgondozónő, most jött Szegedről, s nem szeretne sem a férfi-osztályon dolgozni, sem éjszakai műszakban dolgozni…
Akkor Borbély főorvos leküldte a csecsemőotthonba – menjen oda, hiszen ott a helye!

A csecsemőotthonban az volt a szokás, hogy a csecsemőket a mamáik egy ablakon beadják, a nővérek levetkőztetik őket, beteszik egy papírzsákba, majd megfürdették a babákat, intézeti ruhába öltöztették a csecsemőket, s így töltötték el a napot. Délután, mikor a napközben a gyárban dolgozó édesanyjaik jöttek a csecsemőkért, visszakapták a gyerekeket, s velük együtt cumisüvegben a délutáni tejadagjukat is.
Akkoriban a óriási dolog volt, hogy a fiatal anyák bejárhattak a kórházba szoptatni. Annak idején három hét volt a szülési szabadság, de tíz nap után már visszamentek dolgozni, s beadták a csecsemőotthonba a babákat, akiket szoptatni kellett.

Anyu érkezésekor azt látta, hogy ezekkel a babákkal nem szépen bánnak! Úgy teszik-veszik őket, s tartják a folyóvíz alá őket, amit ő nagyon kegyetlen bánásmódnak ítélt.
Úgy gondolta, hogy ezt ő, így nem vállalja.
Visszament Borbély főorvoshoz és azt mondta: „Igazgató úr kérem, én inkább keresek egy másik csecsemőotthont, én nem szeretnék itt dolgozni.”
Borbély megkérdezte, mégis hova menne? „Csak találok itt a fővárosban egy másik csecsemőotthont!” – válaszolta édesanyám.
Az igazgató azt válaszolta: maradjon itt, én segítek abban, hogy megtalálja a helyét.

Akkor azonnal kinevezték oda főnővérnek, s az lett a feladata, hogy megtanítsa az ottani nővéreknek, hogyan kell bánni egy csecsemővel! Erről szólt a szakképzettsége. Ez a folyamat jól haladt, bár a helyi nővérek nem nagyon szerették, hisz jött valaki, aki beleavatkozott az életükbe, és rendre tanította őket.

Három hónap elteltével a Borbély főorvos úgy döntött, édesanyám Weiss Edith bárónő közvetlen munkatársa lesz. Így lett édesanyám a bárónő titkárnője.

Annak idején a Kreizisch professzor úr járt i ide a kórházba, hetente két-három napot töltött itt. Anyu volt az asszisztense, mert a csecsemőotthonból oda küldték a beteg gyerekeket. A közbenső időszakokban pedig a bárónő előszobájában dolgozott.
Minden olyan karitatív és szociális munkát, amit a Weiss Edith bárónő szükségesnek látott, édesanyám segítségével végezte el. Anyu volt az, aki végrehajtotta a dolgokat, melyek ebben a témakörben előfordultak.

Sok apró élményt mesélt el nekünk ebből az időszakból. Mindig elkísérte a bárónőt különböző látogatásokra, akár beteget látogattak, akár a kórház valamelyik vendégének a hozzátartozóját látogatták meg. Ők ketten hátul ültek az autóban, vittek magukkal valamilyen ajándékot. Ő olyan asszisztens volt, akinek az volt a dolga, hogy végrehajtson.

De közben továbbra is felügyelte a csecsemőotthon tejkonyháját, ahol volt neki egy segítőtársa, egy munkaszolgálatos fiatalember, aki kiszámolta a dolgokat. S, ott volt a kedves Gizi néni is, aki megfőzte ezeket a tápszereket.
Annak idején a szegedi klinika arról volt híres, hogy 120 féle recept alapján készülő tápszert tudtak főzni a babáknak. S erre a tudományra minden egyes nővért is megtanítottak! S ezt a tudományt vitték magukkal munkahelyükre – így édesanyám is.

A bárónővel való barátság odáig tartott, hogy ha a Weiss bárói családban előfordult valamilyen betegség, vagy szülés (ez a kép Margaréta Erzsébet születésekor készült). Amint odafelé tartottak az autóval, a bárónő odaadott édesanyámnak egy kis dobozt, amelyben hat gyönyörű, hímzett hálóing volt, arra a néhány napra, ameddig a kórházban lesznek.
A szülést Budapesten Kreizisch professzor vezette, s édesanyám pedig készenlétben állt a baba gondozására (látszik is rajta a szegedi egyenruha). A hálóingeket így nem is tudta használni, hiszen egyenruhás készenlétben állt. (Szép gesztus volt, mindig megajándékozták valamivel…)
Egy másik alkalommal egy 19 éves, skarlátos fiú ápolását látta el egy hétig. Tehát bármely betegség esetén a Weiss család őt kérte meg az ápolásra.

Szép emlékeket őriz édesanyám erről az időszakról: őt ott nagyon szerették!

Három évet töltött Csepelen! 1940. július 1-én került oda, és 1943. november 27-éig volt ott. Minkét kórházi gondnokkal, és a nővérekkel is jó munkakapcsolatban volt. Egyszer az egyik nővértől kapott egy piros pöttyös labdát, aminek ő nagyon örült.
Egyszer a Borbély főorvos úr bevitte őt az autóján, amikor neki Budapesten volt dolga. Akkor a nővérek azzal csúfolták, biztosan majd fekete keretes szemüvegű kisfia születik majd – mert az igazgató-főorvos ilyen szemüveget hordott…

Édesanyám nagyon jól érezte magát Csepelen: nagyon fontos munkát végzett, s nagyon szerették, megbecsülték tevékenységét.

Időközben megismerkedett későbbi férjével, Sági István gépészmérnökkel, s 1941. januárjától a kispesti fiatalember kijárt Csepelre udvarolni, aki később apánk lett.
1943. november 27-én volt az esküvő – Vili bácsi adta össze őket, diszpenzációban esküdtek, azaz nem kellett kivárni a templomi kihirdetési időszakot. Az esküvő után, amikor hazamentek, olyan sok ajándékot kaptak, hogy nem tudták becsukni a kaput. Rengeteg mindent kaptak, ami háború idején kincset ért: tüzifát, lisztet, szobabútort, kristályokat, mindent, amit el lehetett képzelni. Olyan mennyiségű nászajándékot kaptak.

A barátság a Weiss családdal továbbra is megmaradt, levélben tartották a kapcsolatot. A háború után, 1947. augusztusában édesanyám és édesapám részt vettek egy eszperantó-kongresszuson, amelyet Svájcban tartottak. Ezt megelőzően írt Weiss Edith bárónő egy levelet anyunak, amelyet most hallgassanak meg:

„Kedves Máriám!
Nagyon hálásan köszönöm olyan kedves levelét. Higgye el, hogy az együtt töltött, rövidnek tűnő idő alatt őszintén megszerettem magát, és nagyon örülök, hogy maga is megérzi és viszonozza, a maga iránt változatlanul fennálló baráti érzelmeimet. Kimondhatatlanul sajnálom, hogy az élet olyan kegyetlenül bánt magával. Bizony, keserves hónapok és évek lehettek ezek, főleg, amíg férjéről nem tudott, és a mindennapi gondokon túl, az életéért kellett aggódnia.
De ezek az évek mindannyiunk részére keserves évek voltak. Sokat vittek el, de megtanítottak egy nagy leckére: hogy addig, amíg azok élnek és velünk vannak, akiket legjobban szeretünk, nem szabad elkeseredni, sem panaszkodni! Hanem olyan hálás lehet az ember érte a jóistennek, hogy az a megmaradt kincs mellett minden egyéb eltörpül.
Persze, könnyű nekem utólag és távolról ilyet mondani. De, ha megnézem azokat az aranyos képeket, amelyeket egészen különlegesen köszönök, és látom, hogy milyen egy drága kis teremtés a kis Marika, akkor szívem egész melegével kívánom és remélem, hogy az élet magának is kárpótolja mindazt, amivel eleinte adósa maradt, és hogy ezen túl zavartalanul élvezheti, az annyira megérdemelt boldogságot.
Milyen jó érzés lehet az, hogy ezekben a szörnyű, nehéz években, ilyen remekül megállta a helyét! Jóformán megmentette kislányát! Mindketten olyan kedvesen mosolyognak a képen, bárcsak ezen túl végig mosolyoghatnák az életet.
Milyen örömmel lettem volna segítségére, ha csak tudtam volna. Milyen örömmel tenném meg bármikor, ha csak rajtam múlna. Mégis azt kívánom, hogy ne legyen semmi segítségre se szüksége!
Egészségileg hogy van, Kedves Mária? És a férje? Kis Marika képei felelnek erre a kérdésre!

Magunkról nem sokat mondhatok. Szinte csodával határos, hogy mindannyian életben maradtunk, és ezért nem tudok elég hálás lenni!
Nagyon vágyom haza, és az otthoni, régi munkaköröm után.
Jelenleg itt vagyok New Yorkban, két hónap óta. Nagyszerű, de nagyon idegen. Méretei, emberei, tempója által egyaránt megdöbbentő világ.
Még nem sikerült munkaalkalmat találnom. Láttam a miénkhez hasonló intézményeket, és örömmel állapíthattam meg, hogy a mieink miatt nem kell szégyellnünk magunkat. Még itt is megállnák a helyüket.
Nem adom fel a reményt, hogy most már nemsokára otthon lehetek, és nagyon örülök majd a viszontlátásnak.
Borbély doktorék Svájcban vannak, megadom a címüket. Biztos ők is örülnének, ha hallanának magáról!
A negyedik kisfiú már Svájcban született meg. A gyerekek kedvesek, de nagyon sokat betegeskednek, és így rengeteg munkát, aggodalmat adnak szüleiknek. A nagyok remekül fejlődnek, a kis Sándor már egész kis ember lett. A maga neveltje, a kis Erzsébet aranyos, élénk kis teremtés. Kisöcsikéje szintén odakint született, és egész kis vasgyúró!
Az ő címük: Frau dr. Herbert Margaréta, Bázel, Hotel Kraft.
Kedves Máriám!
Ismételten és nagyon hálásan köszönöm levelét. Mindig örülni fogok, ha hallok magáról, addig is, amíg – remélem nem sokára – viszontláthatom.
Férjével együtt nagyon sokszor üdvözli:
Weiss Edith”

Dr. Bolla Dezső megköszönte a vendégelőadónak az érdekes gondolatokat. Úgy vélte, nem volt hiábavaló, hogy erre az évfordulóra felhívtuk a figyelmet, és emlékeztünk tisztelettel a régiekről.

A legfrissebb hír:
A csepeli Weiss Manfréd Kórházat 2003-ban csatolták a Dél-pesti Kórházhoz, amely azóta telephelyként működik, és rehabilitációs, valamint krónikus ellátást biztosít a betegek számára.
A létesítményben két szakmában, összesen négy osztályon történik az éves szinten itt kezelt 3000 fekvőbeteg gyógyítása 160 krónikus, valamint 141 rehabilitációs ágyon.
A kórházban a járóbeteg szakellátás évente több, mint 7000 páciens gyógyulását segíti elő.
A felújítás 265 nyílászárót és az épület általános hőszigetelését érintette: az ajtók és ablakok cseréjén túl új hőszigetelő-réteggel vonták be az épületeket. A korszerűsítés a betegeknek kellemesebb, komfortosabb környezetet biztosít a gyógyulásához, és jelentősen csökkenti az épület károsanyag-kibocsájtását, valamint fűtési költségét.
A munkálatok során több, mint 2700 m2 falfelületet újítottak fel, melynek színét a gyárilag előre bekevert záró vakolatréteg adja.

Dr. Bolla Dezső e hír apropóján átadta a szót a Jáhn ferenc Dél-pesti Kórház csepeli Weiss Manfréd telephelye vezetőjének.

– Én nem készültem vetített képes előadással – kezdte gondolatait dr. Mező Róbert, orvos-igazgató helyettes.
– Tiszteletbeli csepeli vagyok, mert valamikor én is a Rákóczi úton laktam, átmenetileg. Nagyon sokat köszönhetek Csepelnek, mert én pesterzsébeti voltam, aztán – tudja fene miért – kicsaptak a Kossuth Gimnáziumból és a Jedlikben találtam magamnak új otthont. Erre nagyon büszke vagyok, mert Muki Bácsi (Vermes Miklós) tanítványának vallhatom magamat!
– Legyenek büszkék a kórházukra! S ne csak a múltra! Köszönöm a megtisztelő dícséretet. Azért ez a kórház még most is kórház!Avval együtt, hogy valóban nem azt a funkciót tölti be, mint korábban
– Amikor bezárták ezt a kórházat én magam is rettentően sajnáltam. Én itt lettem orvos! Másodéves koromtól ide jártam. Csütörtökönként együtt ügyeltem a talmatológusokkal. Somodi Szilveszter engedett először operálni – harmadéves koromban – ami nagyon nagy megtiszteltetés volt, mert akárkit nem engedett! Említhetném Radó Sanyit is, aki először engedett nekem egy ujjat megvarrni… sok emlék köt ide engem.
– Amikor bezárták a kórházat, elkezdtem gondolkodni (akkor én a rehabilitációs intézetben voltam ortopéd sebész): azt mondtam, hogy Csepelen meg lehetne csinálni a dél-pesti régió rehabilitációs centrumát… Egy szakkórházat! Tudom, hogy ez néhányuknak fáj, mert átalakult a világ. De úgy gondolom, hogy ha valami jót akarunk csinálni, az biztos, hogy elnyeri méltó jutalmát.
– Ide jöttem azzal a céllal, hogy megalapítom ezt a bizonyos délpesti rehabilitációs centrumot, amiben lesz majd műtő is, amiben majd én operálhatok (mert azért én sebésznek érzem magam). A mai napig ott van egyébként a „B” épület fölső szintjén a szülészet két műtője, bezárva. Sajnos, nem sikerült elérnem a célomat!
– Az volt a tervem, hogy csinálunk egy egynapos sebészetet, azért, hogy Csepelnek legyen sebészete, s ez egyúttal kiszolgálhatja majd a rehabilitációs osztályt is, amit az országos intézet mintájára építettünk fel. És nagyon jól működik!
– Ma a csepeli kórházban képezik a rehabilitációban alapvetően fontos neuro-pszichológusokat. Csak Szegedről Pécsről, és Budapestről küldik ide a hallgatókat. Itt képezzük őket. Itt képezzük a gyógytornászokat – mert gyakorlóhely lettünk, és a Pethő Intézettel folyamatos együttműködésben dolgozunk. És az Idegtudományi Intézettel is együtt tudunk dolgozni. Tehát egy nagyon-nagyon széles körű tevékenységet folytat jelen pillanatban a csepeli kórház, amire legyenek büszkék – ha szabad kérjem.
– Én is lassan nyugdíjas korú vagyok, én is kifelé megyek, de én büszke vagyok arra, hogy most még van Csepelen kórház, és az ország egyik jó rehabilitációs osztálya! Nagyon gyakran megesik, hogy a betegeket máshol nem sikerül, de az itteni lelkes csapat valóban tud rehabilitálni.
– Kérem, hogy segítsenek ebben minket ez után is, és legyenek büszkék a csapatra! Ne rám! A csapatra! Arra a sok-sok nővérre! Mert az orvos csak odamegy, megvizsgálja a beteget, aztán tovább áll. De a nővérek minden pillanatban ott állnak a betegek mellett! Lehet, hogy az orvos előírja, hogy milyen terápiát kell folytatni, , de azt a gyógytornász fogja végezni! Egy olyan csapat van itt, amelyben odafigyelnek a gyógytornászok szavára, és országosan odafigyelnek a szavukra! Ha netán valahol kongresszus van, a kollégák igenis oktatják a többieket!
– Még egy apró kitekintés. Együtt dolgozunk különböző fejlesztéseken svédekkel. Hamarosan mehetek Franciaországba előadást tartani. Megbecsülnek minket! Kérem, maguk is becsüljenek minket! Igyekezni fogunk! Azért, hogy az Önök rokonait tudjuk úgy talpra állítani (nem mindenkit munkába visszaállítani, mert az lehetetlenség) , hogy ne legyenek Önmaguk és környezetük terhére, hogy újra emberi és minőségi életet tudjanak élni. Kérem, segítsenek minket!
– Mi már nem fordulhatunk a Posztógyárhoz, nem fordulhatunk a Vasműhöz (mert szétesett). Nagyon-nagyon szeretnénk, ha segítenének bennünket! Gyakorlatilag a felszerelésünk az mutatja az egészségügy jelenlegi helyzetét. Ha tudnak, jöjjenek, segítsenek – örömmel vesszük! Köszönöm szépen, hogy meghallgattak!

Dr. Bolla Dezső az önkormányzat figyelmébe ajánlott két orvost, akik életpályájuk révén méltán elnyerhetnék a díszpolgári címet. A közönségnek megköszönte a részvételt, s kérte, őrizzük meg szívünkben a kórházat, orvosait, ápolónőit…

Forrás: 21. kerületi Hírhatár Online – Bárány Tibor
Az előadás illusztrált változata megtekinthető itt: http://www.21keruleti-hirhatar.hu/index_cikk.php?hh=a-csepeli-korhaz-egy...