Makó volt egy hétig a magyar honismeret fővárosa

A 18. században élt Bél Mátyás, a reformkorban dolgozó Fényes Elek, Pesty Frigyes ország-leírásai, a dualizmus-kori Orbán Balázs, Borovszky Samu és mások országrész-monográfiái, a 20. század első felében kialakult Magyarország Felfedezése, a népi írók országjárása, továbbá az 1940-es évektől kibontakozó önkéntes néprajzi- és nyelvjárási gyűjtőmozgalom jó alapot jelentett a lokálpatriotizmus, a szülőföld- és lakóhelyismeret, a helyekhez és témákhoz kötődő magyarságismeret számára.
A hagyományőrzés mellett a Honismereti Szövetség tevékenysége fokozatosan kiterjedt a helytörténet, az intézménytörténet, az épített és a természeti környezet védelmének számos területére. A népi és a nemzeti értékek széles körben való megismertetése mellett kezdetek óta egyik fő célkitűzése a mozgalom önkéntes, társadalmi résztvevői számára a szükséges tudásanyag átadása a minden esztendőben másik megyében megvalósuló, a magyar táj és a történelem, a magyar sors más-más témájával foglalkozó Honismereti Akadémiákon és más rendezvényeken, továbbképzési alkalmakon, valamint folyóirata, a Honismeret segítségével.

A honismeret öntevékeny társadalmi mozgalom, amelynek célja a közművelődést önismereti tevékenységgel hatékonyabbá tenni, a hazafias nevelést elmélyíteni, s a különféle tudományokat elsősorban helyismereti anyag feltárásával a kutató-gyűjtő munkával segíteni. A szórványosan korábban is folytatott honismereti munkát a Hazafias Népfront és a Népművelési Intézet szorosan együttműködve, 1960-tól karolta fel. A Hazafias Népfront 1968-ban megtartott IV. kongresszusának állásfoglalása alapján alakult meg az országos elnökség mellett a Honismereti Bizottság, mely a honismereti mozgalom elvi irányítását vállalta magára.

Azóta eltelt csaknem ötven esztendő, s 2016. július 3. és 8. között Makón már a 44. Országos Honismereti Akadémia rendezvényét tartották meg a Honismereti Szövetség és a Csongrád megyei Honismereti Egyesület szervezésében. Az egyhetes rendezvényen részt vett – a Csepeli Helytörténeti és Városszépítő Egyesület képviseletében – dr. Bolla Dezső, a CSHVE elnöke, és Bárány Tibor, a CSHVE elnökségi tagja.
A tanácskozás előadásai Gellért püspöktől Bálint Sándorig történelmi sorsfordulóinkat járták körül.

Makón, a Korona Szálló épületének dísztermében július 4-én, hétfőn délelőtt tartották az akadémia ünnepélyes megnyitását.
A beszédek sorát Lázár János, a Miniszterelnökséget vezető miniszter, Makó országgyűlési képviselője, a 44. Honismereti Akadémia fővédnöke nyitotta. Beszédével új kategóriát teremtett: a beköszöntő egyszerre volt tartalmi felvezető és (előzetes) összegző-záró beszéd.

„Mindenekelőtt szeretném megköszönni a lehetőséget Makó város minden polgára nevében, hogy a Honismereti Szövetség és a Csongrád megyei csoport úgy döntött, hogy az idei akadémiát, konferenciát, egyhetes programjukat itt Makó városában tartják meg. Ez több szempontból is bölcs és jó döntés volt.
Ennek a történeti kontextusát megadta részben Blazovich professzor úr,, részben pedig a témaválasztás, amely Gellért püspöktől egészen a boldoggá avatandó Bálint Sándorig tart. Azt gondolom, hogy ez egy nagyon izgalmas, intellektuális íve annak a konferenciának és annak az előadássorozatnak, amely előtt állnak.
Amint arra tanár úr is rávilágított, személyesen tényleg elkötelezett híve vagyok a történet-tudománynak, -kutatásnak, és a honismeretnek is, de kétségtelen, hogy a mai napon a fővédnökség elvállalása mellett a köszöntő megtartása melletti inspiráció részben az volt, hogy személyes nagy tisztelője vagyok Ormos Zsuzsannának (aki meghúzódik ott, a hátsó sorban), aki a Csongrád megyeiek egyik nagy szervezője – hadd köszöntsem külön is a tanárnőt! Neki – az az igazság – nem mertem nemet mondani. Olyan híre van Hódmezővásárhelyen a tanárok körében, hogy nem mertem nemet mondani.
Másrészről pedig kétségtelen tény, hogy az első történelemtanárom, Pintér István is itt ül a teremben. Aztán ott ül egy másik történelemtanárom, Marjanucz tanár úr is, aki pályafutásom során többször is gondozásba vett, hogy ne beszéljek összevissza, sem tanulóként, sem polgármesterként. Próbált segíteni ezen. Továbbá Blazovich tanár úr, a Bethlen Gábor Református Gimnáziumnak 11 évig tanára és igazgató-helyettese volt (1969-től 1980-ig), amely nekem is Alma Materem, s ezért is nehezen tudtam volna nemet mondani a fölkérésnek.

A helyválasztással kapcsolatban, azoknak, akik Csongrád megyeiek, s azoknak is, akik a megye határain kívülről érkeztek, hadd hívjam fel a figyelmét arra, hogy ez egy nagyon különleges hely: Makó városa és Makó környéke, a csanádi térség. Nagy hiba Csongrád megyének hívni, mert ez tulajdonképpen Csanád megye. Itt az ország 1920 előtti közepén vagyunk, ami – 1920 óta, lassan száz esztendeje az ország széle. Ennek katasztrofális társadalmi-, gazdaságpolitikai- és lélektani következményei vannak. Mentális következményei, gazdasági lehetőségbeli következményei.
Egy olyan helynek vagyunk a vendégei, ahol az épületek (az épített történelmi örökség), a díszlet egy fantasztikus történelmi múltról tanúskodik. Ennek azonban 1920-ban kényszerűen vége esett, hiszen az ország központi részéből az ország széle lett Csanád térsége.
Ennek mind a mai napig érezzük a következményeit, és érezzük a hatását. Azok a társadalmi, gazdasági különbségek, amelyre Blazovich tanár úr utalt, az elmúlt száz esztendőben nem csökkentek, hanem inkább nőttek. S az elmúlt években is közös munkával csak kevés különbséget tudtunk megszüntetni, felszámolni. A távolság nem csökkent az ország nyugati és keleti fele között. a távolság jó esetben magmaradt, rossz esetben pedig növekedett.
Miután hosszú évtizedeken keresztül Magyarország és Románia között a viszony (még az európai uniós csatlakozás előtt – és manapság is) időnként ellentmondásos, ezért azt sem mondhatom, hogy az az eszme és az az idea az elmúlt 12 esztendőben, hogy a határ menti együttműködések jelentős társadalmi-gazdasági javulást hoznak, ez itt korlátlanul megvalósulhatott volna.
Úgy hozta az élet, hogy választókörzetemben - a választópolgárok kitüntetett bizalmából – képviselhetek olyan települést is, mint például Nagylak, amelyről az embernek nem jut azonnal az eszébe, hogy a valódi Nagylak a másik oldalon van! Vagy a másik oldalon van Magyarcsanáddal szemben Csanád városa, s ugyanez vonatkozik Kiszomborra is. A határ menti települések mesterségesen el lettek vágva azoktól a közösségektől, családoktól, földrajzi együttesektől, amelyet egyébként Szent Gellért annak idején püspökségének részeként tekintett, és az ezeréves Magyarországhoz tartozott.

Azt gondolom, hogy a konferencia alkalmas arra is, hogy a jelenlévők végiggondolják: mit jelent egy mesterséges beavatkozás a természetes földrajzi, geopolitikai, politikai és történeti hagyományokba, és annak milyen következményei vannak?!
Ha valahol le lehet azt mérni, hogy Trianonnak máig tartó hatása van egy közösség életében (még akkor is, ha a közösség nem úgy ébred fel minden reggel, hogy ezzel száz százalékig tisztában van minden tagja)a közösségnek milyen sorskövetkezményei vannak Trianon miatt, azt Makó városában le lehet modellezni, s Makó város és a környék társadalom-szociológiai összetételében, lehetőségeiben, életében és életformájában, az életmódban ez abszolút jelentkezik. Maga ez, egy nagy történelemtudományi kutatásnak is része lehetne.

Olyan előadásokat fognak itt hallani, amelyek az Alföld lehetőségeivel és helyzetével fognak foglalkozni. Alföld: Szent Gellértől egészen a török megszállásig, majd a török megszállást követő években.

Két érdekességre hívom fel a figyelmüket, amelyek a történelemtudomány számára megfontolást igényelnek. Ha már Trianont szóba hoztam, nem mellékesek azok a társadalomtudományi, vagy történelemtudományi elméletek, amelyek nem kevesebbet állítanak, minthogy a török megszállás részben oka annak, ami a XIX. század végén és a XX. század elején Magyarországon történt.
Nekünk nemcsak gazdasági veszteséget kellett elkönyvelnünk a török megszállással. Nemcsak az épített örökségünk veszett kárba, semmisült meg. Nemcsak egy bennünket megszálló, először békés, majd a későbbiekben háborúknak kitett kultúra áldozatai lettünk 150 éven keresztül – ennek minden hatását elviselve. Hanem el kellett szenvednünk egy nagyon súlyos demográfiai veszteséget is. Ennek a demográfiai veszteségnek a betelepítés lett a következménye. A betelepítésnek pedig az ellentmondásos nemzetiségi és demográfiai viszonyok lettek a következményei…

A XVIII. században mesterségesen kellett az Alföld kiürült területeit újratelepíteni, s a XVIII. században betelepített szlovákság, vagy németség korántsem volt arra alkalmas, hogy teljes egészében asszimilálódjon. Az egy másik gondolatsor, hogy a helyükre magyar területre bekerülők – akár keleten, akár északon – megváltoztatták az ottani népességi viszonyokat.
Ahonnan ide betelepítettek szlovákokat, vagy németeket, nyilván a helyükbe nem magyarok kerültek, ezért a Kárpát-medencében a magyarság belső arányai érdemben változtak meg, ami egyenesen vezetett a XIX. század végi és XX. század eleji nagy politikai dilemmákhoz.
A XVIII. és a XIX. században az egységes nemzetállam megszületésére már nem volt elegendő idő. A XIX. század végi és a XX. század eleji magyar politikai döntéshozó elit képtelen volt feloldani azt a feszültséget, hogy az ország fele, 50 százaléka, nem föltétlenül és nem minden körülmények között vallotta magát magyarnak, hanem nemzetiséghez tartozónak vallotta magát.

Ebből könnyen levezethető az első világháború tragédiája, könnyen levezethető Trianon tragédiája.
A török megszállás által okozott demográfiai katasztrófa, az azt követő betelepítés, ok-okozatilag nem elválasztható mindattól, ami a XIX. század végén és a XX. század elején, ebben a közösségben, ebben a városban és az országban is foglalkoztatta azokat a politikai döntéshozókat, akik részben sikeres, vagy sikertelen asszimilációs kísérletekkel megpróbáltak egy egységes nemzetet létrehozni. Részben küzdöttek az általános választójog adta kihívásokkal (itt a Viharsarok jó példa ezekre a társadalmi mozgalmakra) - és szembenéztek a közelgő első világháborúval.
Amikor majd Trianon 100. éves évfordulója alkalmával (amely akár a Honismereti Mozgalomnak és a mindenkori magyar kormánynak, és minden magyar településnek egy nagy intellektuális kihívás, feladat és lehetőség), 2020-ban ezzel szembenézünk, akkor ennek feldolgozása is mindenféleképpen egy izgalmas téma lesz.

Örömmel láttam azt, hogy az első világháború is szóba kerül majd a programban. Ez azért rendkívül izgalmas, mert ezek a városok (többek között Makó városa, amelynek Önök vendégei) nagyon sokat áldoztak az első és a második világháború oltárán, nem véletlenül – a történelemtudomány által meghatározó okok miatt – e megyékben, az alföldi területeken az átlagosnál nagyobb mozgósítás következett be 1914. és 1918. között. S sokkal nagyobb társadalomarányos veszteséget szenvedtek el, mint más megyék. Ez talán összefüggésben van azzal a mozgósítási tervvel, amely az 1900-as évek elején figyelembe vette a társadalmi-demográfiai viszonyok mellett a politikai viszonyokat is…
Az Alföld megyéi ellenzéki megyék voltak! A 48-as, szabadságpárti eszme legfontosabb támogatói! Az én szülővárosom 1866 és 1914 között mindössze egy alkalommal választott kormánypárti képviselőt: mindig ellenzéki képviselőt adott, aki számára a mindenkori 48-as párt volt az igazodási pont!
Az gondolom, hogy az a tétel, mely szerint a magyar szabadság eszme akár társadalmasítással leginkább itt az Alföldön valósult meg, a Kossuth-eszme ápolása és megtartása, igaz. Említhetem itt az olvasóköri mozgalmat, amely nagyon beszédes, hogyan lehet egy nagy eszményből társadalmi támogatottságot és politikai mozgalmat kovácsolni. Nos, ez elválaszthatatlanul összefügg azzal, hogy az első világháború toborzásai és mozgósításai hol és hogyan történnek, és elválaszthatatlanul összefügg azzal, hogy mekkora véráldozatot kellett hozni. Meggyőződésem szerint ez az állítás nyilvánvaló!
A folyamatok megkérdőjelezhetőek, , de alkalmas arra, hogy a történelemtudomány megvizsgálja, s ezzel érdemben és értelmesen foglalkozzon. Mert számunkra ez súlyos következményekkel járt – mármint a két világháború közötti életlehetőségeinket, életkilátásainkat illetően, ami viszont már nagyon közel van hozzánk.

A mai világban különösen fontos, s ami miatt a helyi közösségekben erősíteni kell a lokális szellem ápolásával foglalkozókat, hogy akinek fiatalon erre nem volt ideje, idősebb korában megpróbáljon egy városvédő, vagy honismereti mozgalom tagja lenni. Ez nemcsak a szabad idő eltöltését, hanem a szabad idő értelmes eltöltését jelenti.
Nagyon fontosnak tekintem és polgármester-társaimnak is mindig javasoltam, hogy a helyi városvédőket, a lokális szellem ápolóit, a honismereti mozgalom helyi tagjait mindig kiemelten támogassák, s próbálják törekvéseikben anyagi eszközökkel, társadalmi eszközökkel megerősíteni! Ez nagyon fontos dolog! Ez a szerep felértékelődik!
Nem kell mondanom, hogy ma egy globális és egy lokális világ vívja harcát, az intellektuális viták különböző síkjain és mezőin.
Ebben a globális és lokális küzdelemben súlyos felelőssége és szerepe van az oktatásnak (erről most nem beszélek külön, de azt gondolom, hogy a magyar oktatásnak egyik hendikepje, hogy keveset foglalkozik, és nem hangsúlyosan foglalkozik a lokalitás szerepével, jelentőségével, a hely szellemével. Hazánk történetével is volna mit foglalatoskodnunk bőségesen, s javíthatnánk a történelem-tanítás metódusán is – annak érdekében, hogy közel hozzuk, s az időbeli távolságot megpróbáljuk megértetni a gyerekeinkkel).

Két fiam van, s a nagyobbik gyerekem ötödik osztályba jár – történelemkönyvét magam is olvasom, segítek neki tanulni. Megdöbbenve tapasztalom azt, hogy a történelemkönyvek finoman, elegánsan mérték- és távolságtartók bizonyos alapigazságok kimondásában! Félre ne értsenek: nem pártpolitikai alapigazságokról akarok most beszélni! De, hogy az athéni demokrácia, mint történettudományi anyag, egy ötödikes gyerek történelemkönyvében miért fontos, azt mégis csak egy gondolattal kellene elmondani (és aki történelemkönyvet ír, annak ehhez legyen elég bátorsága): athénban választhattak és szavazhattak először, ezért, fiam, neked az a legfontosabb, hogy amikor választhatsz és szavazhatsz, akkor mindig élj ezzel a lehetőséggel! Ez az athéni demokrácia rezüméje egy mondatban, egy tizenéves gyerek számára, aki próbálja megérteni a világot.
Nem tudunk attól eltekinteni, hogy egyszerűsítőek legyünk, hogy röviden fogalmazzunk, egyszerűen beszéljünk, mert a mai modern kommunikáció felgyorsította az információ-áramlást. Leegyszerűsítette, közel vitte és hozzáférhetővé tette mindenkinek. Van az információáramlásnak egy demokratizálódása, s ebben, ha nem kel versenyre a magyar történettudomány és történetkutatás, a magyar honismeret, a magyar lokális ismeret, ha nem fordítja le a felhalmozott tudást, ismeretanyagot könnyen érthető, áttekinthetővé, számon kérhetővé – akkor versenyhátrányba fogunk kerülni a globális vallással és a globális értékiránnyal szemben, amely a különböző elektronikus kommunikációs eszközökön keresztül gyorsan le tudja fordítani, és azonnal tud üzenni. Egy Google napi embermilliárdokat tud elérni egy mondattal és alapigazságokat, vagy igazságtalanságokat tud elfogadtatni, anélkül, hogy arról bárki értelmes vitát folytatna…
Félreértés ne essék – ez nem a mai modern kommunikáció és információterjesztés kritikája. Meggyőződésem, hogy ez egy lehetőség, mindenki számára!

Ezért szeretném, hogyha a honismeret, a városvédelem nyitna az új és újabb generációk felé, új lehetőségeket teremtve, minél több fiatalt „bekötve”, mert meggyőződésem, hogy a jövő nagy vitája mégis ez lesz Európa és Magyarország számára: a szuverenitás, szuverén gondolkodás, az egyéniség elköteleződése a hely iránt, egy közösség iránt.
Ha ebben nem erősítjük meg saját magunkat, akkor a Kárpát-medencei magyarság tanulsága az az elmúlt ezer évből, hogy amikor ennek az országnak a szabadsága, ennek a nemzetnek a szuverenitása sérül, az nálunk létkérdéssé válik.
Amikor mi elveszítettük szabadság- és szuverenitás küzdelmeinket, akkor létezésünk vált megkérdőjelezhetővé. Egy keletről érkezett nép – a germán és a szláv tengerben, szövetségesek nélkül –, azonnal a létezés és a nemlétezés kérdése felé sodródik, hogyha nem szuverén, és hogyha nem szabad. A szuverenitást és a szabadságot (ahogy ezt Heidegger megírta) mégiscsak a hon ismerete, a polis ismerete (a hon szó a honlapban is benne van, nemcsak a honszeretetben), tágabb értelemben a haza és a hely ismerete adja meg!

Mindezek jegyében kívánok Önöknek nagyon hasznos tanácskozást! Bölcsességet, gondolkodást, és azt is kívánom, hogy legyenek bátrak: gondolataikat, eredményeiket, felismeréseiket osszák meg hazánk szűkebb és tágabb közösségével!

Lázár János köszöntője után Debreczeni-Droppán Béla, a Honismereti Szövetség elnöke konferencia-nyitó beszéde következett.

Kedves Honismerők! Sok szeretettel köszöntöm a 44. Országos Honismereti Akadémia határon innen és túlról érkezett résztvevőit Makón, Csanád vármegye egykori székhelyén és különös tisztelettel azokat, akiket a mai napon kitüntetésben részesíthetünk.
Idén a Honismereti Szövetség ismét Csongrád megyében tartja éves nagykonferenciáját, a Kárpát-medence legnagyobb honismereti helytörténeti fórumát.
Újra, hiszen húsz évvel ezelőtt1996-ban is ebben a megyében tartottuk akadémiánkat. Akkor Csongrádon találkoztak a honismereti mozgalom tagjai, s emlékeztek meg egyik legnagyobb nemzeti sorsfordulónkról, a Honfoglalásról, annak millecentenáriumán.

Idei akadémiánkon nemcsak egy témáról fogunk beszélni, hanem több is szóba kerül a következő napokban – remélem sok olyan gondolattal, amely inspirálóan hathat közösségünkre.
A történelmünkről, közös múltunkról gondolkodni: kötelességünk! Sokszor idézzük is jeleseinktől olyan mondatokat, amelyek arról szólnak, hogy a múlt ismerete nélkül nem tudunk eligazodni a jelenben, s nem lehet jövőt építenünk sem!
Ez nagy igazság, és nem túlzás, ha azt állítom, hogy a honismerők táborának minden tagja is így gondolja, s ennek szemléletében él és munkálkodik. Ennek fényében azt is kijelenthetjük, hogy nemzetünk történelmi sorsfordulóival még inkább foglalkoznunk kell, ha meg akarjuk érteni elődeink életét, döntéseit, s, ha személyes életünkben, a zajló történelemben is jól szeretnénk dönteni.. Mert ez, ugye, ma sem könnyű – mint ahogy sohasem volt az!

„Historia est magistra vitae. – A történelem az élet tanítómestere. Ezt a latin bölcsességet is majd mindenki ismeri, és mégis, újra, és újra elkövetjük ugyanazokat a hibákat, mint elődeink, mert nem ismerjük jól a históriánkat. Így aztán, az mindig ismétli önmagát. Nem teljesen ugyanúgy, de ismétli.
Mert bár ifjúkorunkban tanították, s sok-sok könyvben, folyóiratban megírták, sok játékfilmben, dokumentumfilmben megmutatták nekünk, mégsem tudunk tanulni belőlük.

Anélkül, hogy részletesen belemennék európai jelenünk taglalásába, jól látható: ma is ez bajaink egyik fő forrása. Múltunk, kultúránk rossz, és felszínes ismerete, de fogalmazhatunk úgy is, hogy a saját múltunk, kultúránk elhagyása, megtagadása az, amellyel már évtizedek óta szembesülnünk kell, illetve kellene…
Tévednek, vagy még inkább tévútra visznek azok, akik azt mondják, szajkózzák állandóan, hogy hagyjuk már a múltba révedést. Természetesen azért érdekli őket annyira a múlt, hogy időnként átírják,, hogy megszabják, hogy értelmezzék – amikor érdekük úgy kívánja!

Mi honismerők, szeretnénk megismerni történelmünket, benne a helyi, személyes történelmet, kis közösségeink történeteit, hagyományait, amelyekkel aztán felvérteződhetünk a jelenben, a jövőbeli küzdelmekre, és az alkotásra.
Alkotni, és tenni a közösségért, nem lehet egyszerűbb célkitűzésünk és nehezebb feladatunk.
Ez az igazi lokálpatriotizmus, amely szüli a patrióta embert.
Ma a világban és Európában harsog az egyéni érvényesülés célkitűzése, a „valósítsd meg önmagad!” hangzatos felszólítása. Ami ezzel ellentétes, közösségről szól, a családról, a nemzetről, az pusztítandó. Igen! Folyik az értékpusztítás, egyre nagyobb erőkkel! Gyökértelen, hitehagyott emberek kellenek, akiket lehet irányítani, akiknek minden szemetet el lehet adni!

Vámos Miklós író azt mondta egy nemrég, vele készített hvg-interjúban: „ Történelmünkben például a legnagyobb nemzeti sorsfordulók mindig nagyon tragikusak, de más szempontból mindig komikusak, hogy ne mondjam, röhejesek.”
Ezt a véleményét aztán nem fejtette ki jobban, - talán nem is baj – bár, azért Moháccsal kapcsolatban, a Csele patakba fulladt Lajos királyra tett egy utalást.
Számomra persze kérdés, hogy a honfoglalástól, mondjuk 1956-ig, akár dicső, akár gyászos sorsfordulóink miért lehetnek röhejesek? Sajnálatos, sőt felháborító módon vannak (szerencsére egyre kevesebben) akik az ilyen kijelentésekkel is bagatellizálni szeretnének olyan eseményeket, amelyek fontosak egy nemzet számára. Amelyek meghatározzák identitását.
Általában az ilyen emberek a nemzetet, a hazát, a magyar hagyományokat is anakronisztikusnak, értelmezhetetlennek tartják. Azon dolgoznak nap, mint nap, hogy semmi se legyen szent. Olyan, hogy magyar, nincs is – hallhatjuk oly sokszor, hol általában nemzetünkre, hol a nagy magyar teljesítményekre.

Ha jól belegondolunk, ez részben igaz is lehet, már legalábbis a legsötétebb fajelmélet szerint – amivel mi azonban soha sem érthetünk egyet. Az ilyenek azok, akik azért drukkolnak, hogy a magyar futballválogatott vereséget szenvedjen. Ezek azok, akiknek lételeme a gyűlölködés, nem tudnak összefogni, más véleményét tolerálni, pedig nap, mint nap ezek szükségességéről beszélnek és írnak.
Ezt a gondolatsort azonban semmiképpen sem szeretném így zárni, úgyhogy idézem a legnagyobb magyart, aki ezekkel a szavakkal fordult Magyarország kiváltságos lakosaihoz:
„Nemzeteknek úgy vannak bizonyos pillanatai, mint egyedeknek, mely pillanatokat ha haszon nélkül engedik leperegni, s azok kedvezéseit meg nem ragadják, magok lövik magoktól el, s rendszerint örökre a jobb szerencse és a szebb élet kínálkozó malasztait,s előmenetel és virágzás helyett, apály által sodrattatva, egész létük többé nem egyébmint sínylő tengés és szomorú hervadás.
Ó, ne hagyjuk, drága honfiak, elsurranni a maidőt, de bájoljuk szent hazafiságunk varázsa által a szerencsét hozzánk! Hadd mosolyogjon végre ránk, szerencsétlen magyarokra is, kiknek eddigelé, s alkalmasint egyedül megszünő irígy versengéseink, s egymás elleni agyarkodásink miatt örökké hátat fordított!”

De miért beszélek minderről egy honismereti konferencia megnyitó ünnepségén?
Mert ma kezdődő akadémiánkon nemzeti sorsfordulóinkról fogunk tanácskozni. Egy gazdag történelmi múlttal rendelkező közösség sorsának alakulásáról, egyben a magyarság mai sorsáról, amit mi, magunk is alakíthatunk.
Ezt – kérem – senki se tekintse egy naiv kijelentésnek!
Inkább azzal az önfelmentő kijelentéssel, illetve hozzáállással kellene felhagynunk végre, amely úgy szól, hogy „a magyarok sorsa máshol dől el, mi kicsik vagyunk, semmit sem tehetünk.”

Erről az önsorsrontó lelkiségről mindig eszembe jut egy nagyformátumú magyar politikus, Eszterházy Miklós nádor mondása”Őrültség semmit sem tennünk, ha mindent nem tehetünk is.”
Ez így van nagyban, és kicsiben is.
Nem másra kell várnunk, hogy megoldja bajainkat, nehézségeinket, hogy megóvja értékeinket. Minekünk kell tudnunk, hogy milyen sok értékkel rendelkezünk, s azokat egy közösség hasznára meg kell mentenünk.
A düledező kúriát, az üresen, ablak nélkül omló kastélyt, a megmentésre váró régi parasztházat, az utolsó óráiban lévő középkori templomot – megmenthetem én is!

Persze nem egyedül kell! Szervezhetek egy kis közösséget, ebből a célból, vagy megkereshetem a megfelelő hatóságokat. Igaz, ez általában nem könnyű! Kitartás kell hozzá, de az eredmény megéri. Egy-egy épített örökség megmentése közösséget kovácsolhat egy vegetáló lakosságból.
Rögtön lesz igazodási pont, közösségi tér, vagy csak egy olyan megszépült épület, amelyre büszke lehet az ember, hogy nekünk is van ám!

Ez a büszkeség ma még nagyon sok helyen hiányzik! Mi, honismerők, tudjuk, hogy a magyar büszke lehet kultúrájára és elmondhatja, hogy legkisebb falvaiban is olyan értékek vannak, amelyek erősíthetik a közösség identitását, a szülőföld iránti ragaszkodását.

Milyen büszke lehet egy veleméri, egy feldebrői, egy jáki, egy székelyderzsi, vagy földeáki, vagy egy kiszombori magyar a templomára? Egy bajnai, egy dégi, egy füzérradványi, egy újkígyósi, , vagy egy nagymágócsi a községe kastélyára? Hosszan sorolhatnánk még az egyéb, ipari, vagy népi műemlékeket, hogy a helyi néphagyomány gazdagságáról ne is beszéljünk. S akkor, imént szándékosan csak a falvakat, községeket említettem, mert hát még Makó, Hódmezővásárhely, Csongrád, Szentes, Szeged – még ott vannak városaink is!

De folytatva az előző gondolatot: nem sorsfordító-e az egyén, vagy közösség 8például önkormányzat), aki, és amely megmentett egy omladozó régi házat, hogy helytörténeti gyűjtemény legyen benne, esetleg egy színház a pajtában (gondoljunk csak az őrségi Viszákra, szarvas József színművész kezdeményezésére).
S, ha netalántán ez a pozitív élmény újabb értékmentésre is sarkall, micsoda közösség jöhet ott létre! Amely már hisz magában, hisz a jövőjében! Már nem másra mutogat, mert azért nem boldogulhat, mert…
Azért nem tesz semmit, mert ugye mások…

Egyre több a jó példa, s ezek a példák mutatják, hogy nem lehetetlen megfordítani a sorsunkat, még akkor sem, ha első látásra minden ellene van annak.
Ez a nemzeti, polgári hozzáállás kell, ami nem kirekeszt, hanem összehoz, nem másokra mutogat, hanem előre mutat. A felmerülő nehézségeket nem problémának, hanem megoldásra váró feladatnak tekinti.

Én ezt a hozzáállást szeretném uralkodónak látni hazánkban, s akkor újra összetartozhat a Kölcsey által használt két szó: „Haza, és haladás!”

Amikor történelmi sorsfordulóinkról, vagy a nemzet sorsáról beszélünk, mindig felmerül az összefogás hiánya, vagy annak igénye. Sokszor mondjuk, hogy mi, magyarok, csak a bajban tudunk összefogni, hogy: „Nekünk Mohács kell!” - mert különben széthúzunk, acsarkodunk.

Valljuk be, ez még mindig eléggé erősen jellemző! Mindenesetre ebben is nagyon segíthetnek a helyi közösségekben tapasztalható jó példák. Számos településen láthatjuk például, hogy a polgárok egy szép célért össze tudnak fogni, vagy két, szomszédos önkormányzat, ugyancsak egy olyan célért, mely sokaknak megélhetést adhat. És nézhetünk tovább: kistérségi együttműködésekre és egyre felsőbb szintekre is.
Ezek reményt keltőek, még akkor is azok, ha vannak olyan példák is az utóbbi egy-két évtizedben, ahol már a fejlesztések iránya sem volt jó. Nemegyszer ez abból is adódott, hogy nem a település történelmi adottságaira, hagyományaira építettek , hanem csupán a trendekre, máshol sikert hozó beruházásokra tekintettek, s építettek például óriási termálfürdőt oda, ahol nem lehetett rentábilis, mert, mert körülötte már számos, jól működő, bejáratott fürdő volt.

Sorsfordítók tehát lehetünk negatív irányba is, ha nem figyelünk a múltra és annak tapasztalataira nem vagyunk figyelemmel.

Igen, egy közösségi fejlesztéshez mindig szükséges az odafigyelés, az adatgyűjtés, az alapos tervezés.
Ide vonatkozhat a „legszögedibb szögedi”, Bálint Sándor megállapítása (még ha nem pont ezzel kapcsolatosan is fogalmazta meg azt): „Minden tudománynak kettős feladata van. Az első az igazságnak önzetlen megismerése. A másik: a megismert igazságnak célszerű alkalmazása a nemzet és az emberiség javára!! Eredményt azonban csak kitartó munkával lehet elérniamely az adatgyűjtéssel, megfigyeléssel kezdődik.”

Ezzel az idézettel meg is érkeztünk a sorsfordító embörhez, akadémiánk alcíméhez: Gellért püspöktől Bálint S.ándorig.

Igen, Széchenyinek abban is igaza volt, hogy hazát nem alkot holt föld, hanem élő ember.

Amikor nézzük a múltunkat és abban történelmi sorsfordulóinkat (benne akárcsak kisebb országrészek fontos, sorsfordító eseményeit, teljesítményeit), akkor mindig azokra kell nagyon figyelnünk, akik fő szereplői voltak azoknak. S akkor valóban elhihetjük azt, amit már korábban hangsúlyoztam: hittel, kitartással, elszántsággal, a múltra és a közösségre való odafigyeléssel mi is lehetünk sorsfordító emberek, és részt vehetünk egy község, egy város, egy ország, és végeredményben egy nemzet megújításában, megerősítésében.

Sokan jártak előttünk, akikre felnézhetünk, akinek jó példáját folytathatjuk, akiknek nagyszerű életéhez hozzátehetjük a mienket is. Egy Széchenyi Istvánt, egy Klébersberg Kúnót, vagy egy Bálint Sándort jó követni. De nagy megtiszteltetés követni a száz éve született , a mindig népben, nemzetben gondolkodó Kanyar Józsefet, a Honismereti Szövetség első elnökét is, aki húsz esztendővel ezelőtti, csongrádi megnyitó beszédében többek közt ezeket mondta mozgalmunkról:
„amikor tartóssá vált a nemzet nyugtalansága, a diktatúra kemény esztendeiben, azonnal észrevette, hogy írni kezdték a nemzet ellen a történelmet. Ekkor támadt fel és állt csatasorba egy misszionáriusi elhivatottságú, a nemzet élni akarásától megfertőzött nemzeti szekértábor, amely egészséges, patrióta ösztönével szolgálni kezdte a hazát a magyarság mandátumos értelmiségi összeesküvésével, , a Notizia Hungaroé történelmi gyökérzetű mozgalmának a kereteiben.

Kanyar elnök úr azt vallotta, amit mi is. A honismeret, a helytörténet hozzá tud járulni az egészséges nemzeti önismerethez, a magyar identitás megerősítéséhez, s így végső soron ahhoz, amely már Árpád fejedelem óta állandó célunk: gyarapodni, boldogulni csodálatos hazánkban, a Kárpát-medencében.

Végül köszönetet mondok az akadémia megszervezéséért Barta Éva országos titkár asszonynak, és vendéglátó megyei tagszervezetünknek, a Csongrád megyei Honismereti Egyesületnek. Köszönjük mindazt, amit a következő egy hétért tettek az elmúlt egy évben.
Debrecezeni-Droppán Béla köszönetet mondott a konferencia minden támogatójának.

S ezekkel a gondolatokkal a 44. Honismereti Akadémiát megnyitotta.

Az egyhetes tanácskozás további eseményeiről következő írásainkban számolunk be.

Forrás: 21.kerületi Hírhatár Online – Bárány Tibor

Az írás eredetiben olvasható itt: http://www.21keruleti-hirhatar.hu/index_cikk.php?hh=legyen-on-is-sorsfor...