A csepeli fegyveres ellenállás, 1956

EORSI LÁSZLÓ: A csepeli fegyveres ellenállás, 1956

A Kronosz Kiadó, az Állambiztonsági Szolgálatok Történeti Levéltára és az 1956-os Intézet Alapítvány közösen adta ki – a forradalom hatvanadik évfordulójának évében Eörsi László „A csepeli fegyveres ellenállás, 1956” című művét.
A könyv megjelenését támogatta dr. Szabó Szabolcs országgyűlési képviselő és a Fémalk Fémöntészeti és Alkatrészgyártó Zrt.

A könyvet az elmúlt hetekben már Csepelen is bemutatták, zárt körben. November 7-én viszont az Állambiztonsági Szolgálatok Történelmi Levéltárában megtartották nyilvános bemutatóját is. A hallgatóság soraiban ott ült dr. Bolla Dezső, helytörténész, (a Csepeli Helytörténeti és Városszépítő Egyesület – CSHVE elnöke), Csepel történetének szakértője, a forradalom hajdani résztvevője, aki a témáról hiánypótló könyvet is írt; továbbá gyerekkori barátja, a Csepelen cseperedett Csiby András, valamint Bárány Tibor, a CSHVE vezetőségi tagja (aki Bolla Dezsővel közösen, tíz évvel ezelőtt írt-szerkesztett interjú- és visszaemlékezés kötetet „Csepeliek '56-ról” címmel.

A bemutatott művet, a szerző, Eörsi László jelenlétében Standeisky Éva történész méltatta, s az elhangzottakat Sárközy Mátyás, József Attila díjas író, műfordító, szerkesztő, kritikus (Molnár Ferenc unokája) egészítette ki emlékeivel, gondolataival.

Standeisky Éva elmondta: Eörsi László egyre tökéletesebbre fejleszti megszokott kiváló színvonalát, s egyre kidolgozottabb formában és szerkezetben valósítja meg vállalt hivatását, hogy az 56-os felkelőket, szabadságharcosokat felderítse.
Ehhez olyan szisztémát dolgozott ki, melyben elsősorban helyhez kötődik, s a helyen belül főként az eseménytörténetet írja le.
Ezen túlmenősen mindegyik kötetében van egy táblázat-függelék is, ahol felsorolja az eseményekben résztvevőket, s azt is jelzi, kiről van információ és kiről nincs.
Azt is jelzi, hogy a lista soha nem lehet teljes, hiszen az 56-os felkelők történetének feltárása az a terület, ahol nagyon nehéz haladni: sok is a (legtöbbször ellentmondásos). forrás, meg kevés is.

Szakmailag tökéletesek ezek a kötetek annyiban, hogy nem csupán eseménytörténet van bennük, hanem mindig tartozik hozzájuk életrajz-gyűjtemény is, s az életrajzokhoz fényképeket is társít. Nem a hiányosságok elfedésére törekszik, azt is megmutatja, ahol nincs forrás, vagy problémásak a források. Nemcsak az életrajzokhoz csatlakoznak fényképek – amelyek rendkívül eltérő minőségűek, hszen sok emberről csak igazolványkép, vagy homályos fotó maradt fenn, vagy még az sem -, hanem az eseményeket megörökítő képek is, melyekből egyre több kerül be a kötetekbe.

1956-nak talán ez a legellentmondásosabb része: a felkelők, a szabadságharcosok. Ezt most – az emlékév során is – tapasztalhatjuk, hiszen most, a hatvanadik évforduló kapcsán.

Eörsi László olyan történész, aki nem szokott kurzusokhoz alkalmazkodni. Kidolgozott módszerét már régóta gyakorolja, műveli, s ebben a különböző politikai rezsimek változása sem hozott fordulatot.

Mi itt a fő ellentmondás?
Nehéz ezt megfogalmazni: úgy hős valaki, hogy közben rengeteg hibája van, s akár még köztörvényes bűncselekményt is elkövetett. A résztvevők összetételéből eredően nagyon sok felkelő olyan fiatal, akiket elhagyott családjuk, rossz családi háttérrel élnek, árvák, vagy félárvák.
A másik jellegzetesség, hogy a felkelők nagyon nagy százaléka (nehéz pontos arányt mondani), de talán 80-90 százaléka munkás származású, vagy munkássá lett szegényparaszt, vagy nagyon elesett környezetből érkező ember.
A vezetőknél persze, már nagyobb a változatosság, de a résztvevőknél a másik jellegzetesség a származáson kívül az életkor: a fiatalság. Akár 14-15 évesek is vannak közöttük, s pillanatnyi becslésem alapján az átlag életkoruk 20 és 30 év között mozgott.

A most bemutatott Eorsi László kötet a csepeli fegyveres ellenállás törtélnetét dolgozta fel (ez a könyv a 12. a sorban, s csak idén három kötetet adott ki, különföző fegyveres csoportokról).
A könyvben található képek azt is mutatják (ami ugyancsak ellentmondása a fegyveres felkelésnek), hogy a hős szabadságharcosok szemben állnak a betolakodó szvhet csapatokkal, ugyanakkor ez a szembenállás és harc a civil lakosságnak is okoz károkat, sőt egész városrészek pusztulását is vonja maga után.
Nem pusztán az eseményeket dolgozza fel, olyan mögöttes, plusz információkat is hordoznak művei.

A Csepelről szóló kötetben a kedvenc képem – amely nagyon jól kifejezi a forradalom kicsit humoros, vagy szatirikus oldalát is -, amikor a felkelők elfoglalják Csepel központjában a pártbizottság épületét, s a szobákban talált iratokat, propagandaanyagokat kihordták az utcára (ez megszokott volt akkoriban, s többnyire el is égették azokat), s kis mellszobrokat is kihoztak az utcára: Rákosi Mátyást, Lenint ábrázolóakat. E kis mellszobrokat fogták és nyakukra kötött madzagokkal – mint afféle szaloncukrokat – felakasztották az utcai fák ágaira. Ez a népi humor sajátos megnyilvánulása volt. Októbert írtunk, még nincs itt, de már közeleg a karácsony... (Nem sokára Sztálin kitette csizmáját a felvonulási téren Mikulásra...)

Eörsi László a fegyveres felkelőkre fókuszál művében, ám – mint tág látókörű történész - nem hagyhat figyelmen kívül olyan eseményeket, melyek kapcsolódnak a fegyveres felkelő csoportok tevékenységéhez. Ezeket is szóba hozza.
Például nagyon érdekes, ahogy a fegyveres felkelő csoportok nemzetőrséggé szerveződnek, s az csak egy plusz adalék, hogy a nemzetőrség hogyan illeszkedik be a Csepeli Nemzeti Bizottság apparátusába. Ugyancsak érdekesség, hogy milyen volt a kapcsolat a Csepeli Nemzeti Bizottság és a felkelő csoportok vezetői között.
Ebből az is kiderül, hogy az imént említett ellentmondások, személyek közötti ellentétek, illetve csoportok és a különböző vezetői szintek közötti óhatatlan összeütközések megjelentek a csoportokon belül is. Így a csoportokon belül a vezetők és a vezetői szerepre aspirálók között is lehettek ellentétek, attól függően, hogy mennyire vehemens, vagy radikális a csoport vezetője, vagy helyettese.
Csepelen például a csoportok vezetői voltak a mérsékeltebb nézetűek, s a helyetteseik voltak a radikálisabb nézeteket vallóak. Ez bizony, sokszor konfliktushoz vezetett.
Az utcai, fiatal fegyveres felkelők, harcosok és a némi katonai múlttal rendelkező vezetők (akik katonai tudás birtokában mondtak véleményt, s határozták meg a stratégiát) között felmerültek nézeteltérések. A szakmai tudáson alapuló elképzelések nem mindig egyeztek a tapasztalatlan, forradalmi hévvel nyomulók radikalizmusával. E konfliktusokat is jól ábrázolja Eörsi László.

S még egy érdekességet említek: azt, hogy érdemes felfigyelni arra, milyen érdekesek a családi kapcsolatok a felkelő csoportokban. Előfordultak apa-fiú, vagy testvéri viszonyok, sőt közöttük (családon belül is) kialakulhattak konfliktusok, ellentétek.
Csepeli sajátosság, az a tragikus fordulat, amikor a nagy munkásmozgalmi múlttal rendelkező Kalamár József tanácselnök meggyilkolása valamelyest a véletlennek is köszönhető.
Amikor az első összecsapás volt Csepelen, október 23-áról 24-ére virradóan, a lövöldözésben golyót kapott és meghalt a Szente-családhoz tartozó Reskó Tibor. Tekintve, hogy ez a Tanácsház téren zajlott, s a pártházban ott sejtették a tanácselnököt is, úgy vélték, a tanácselnök parancsára lőtték le (netán saját kezűleg ő lőtte le) Szente Károly – aki közismert személyiség volt a munkások között – családtagját. E feltételezés alapján terjedt el az a hír, hogy a legnagyobb ellenség Kalamár József. Hiába voltak a mérsékelt álláspontúak, akik az alapos vizsgálat mellett álltak ki, s azt szorgalmazták, hogy a vizsgálatban derítsék ki milyen szerepe volt Kalamár Józsefnek az eseményekben: az egyik felhevült fiatal – miközben Kalamár józsefet éppen a fogdába kísérték a felkelők – orvul, hátulról lelőtte.
Ez az esemény megosztotta a felkelőket is és nagyon sokan nem értettek egyet ezzel az eljárással.
Ez olyan rémhír-láncolatot indított el a csepeli eseményekben, mely nemcsak a forradalom idején, hanem az azt követő véres megtorlásokban is éreztette hatását. Ez az eset is jól mutatja a forradalmi káosz és a véletlenek tragikumát.
Azok, akik leginkább felelősek lehettek volna, radikalizmusuk ködében olyanokat is elkövettek, amiket józanabb pillanataikban biztosan nem tettek volna meg – ha hallgattak volna az idősebb felkelők tanácsaira. Sokuknak sikerült külföldre menekülniük. Viszont, akik mérsékeltebbek voltak, akik szerették volna ezeket az eseményeket kordában tartani, s valóban a forradalom szellemiségének megfelelően kezelni, irányítani az eseményeket – őket bizony, a kádári megtorló hatóságok elfogták és felakasztották.

Látható tehát, hogy egy adatokban gazdag, sok információt tartalmazó kötetből a forradalom mennyi minden oldalára, izgalmas vonatkozáésára lehet fényt deríteni. Érdemes kézbe venni, elolvasni!

Sárközy Mátyás újságírónak (aki nem hivatásos történész, csak egy amatőr) egy érdeme van: ott volt a forradalomban!
A hozzám hasonló, fehérszakállas veteránok már kezdünk kihalni – mondta.
Az utóbbi három hétben, mióta Londonból – ahol lakom - Budapestre érkeztem, négy 56-os konferencián vettem részt. Rémülten láttam a programban: Sárközy Mátyás elmondja, hogyan lettem forradalmár?

Én egy barikádon sem jártam! Soha nem volt a kezemben puska!
1956-ban én fiatal újságíró voltam, 19 éves. Akkor létesült egy új hetilap Budapesten, a Hétfői Hírlap, amelynek Boldizsár Iván volt a főszerkesztője. A lap azzal indult, hogy más lesz, mint mondjuk, a Szabad Nép.

A forradalom után volt egy ifjonti fogadalmam: addig nem lépek Magyarország területére, ameddig az én nagy történelmi élményemet, a forradalmat „ellenforradalomnak” nevezik. Ezt be is tartottam, és csak 1989-ben jöttem először Magyarországra, amikor is a régi Munkásmozgali Intézet, fent a várban nagy forradalom kiállítást rendezett.
Elmentünk megnézni a feleségemmel, s gondoltam megmutatom neki, hogy valahol, ott a tömegben, hátul, az a gombostűfejnyi arc, az én vagyok...
Mi az, hogy hátul – hát ott mész legelöl – mutatott rá feleségem egy fotóra.
Az történt ugyanis, hogy amint fordult a Margit-hídon a sorokba rendeződött felvonulás, ott állt egy fényképész, s lekapott: ott megyek teljesen elől, kokárdával a kabátomon, még bajusz nélkül, és nagyon fekete hajjal. Mellettem a Vajda Miklós és a Réz Pali, a két író, akik miatt beálltam a sorba.
Szóval elmentünk a Bem szoborhoz, utána a Parlamenthez, kiabáltunk, hogy jöjjön ki Nagy imre4 kijött, s mondta, hogy menjünk haza, sőt azt mondta, hogy „elvtársak”! Mire ott felzúdultunk több ezren, hogy „nem vagyunk elvtársak”!

Aztán teherautókkal elmentünk a rádióhoz, mert úgy hallottuk, hogy ott a diákság fel akarja olvasni 16 pontját. Be akartak menni a stúdióba. Bementek, aztán nem jöttek ki! Vajon, mi történt velük?
Akkor kezdett a dolog nagyon izgalmas lenni.
Én, mint ifjú újságíró, azt mondtam, hogy ebben a szűk Bródy Sándor utcában olyan tömeg van, hogy elviselhetetlen. Bementem a szmközti házba, felmentem a harmadik emeletre, becsöngettem egy vadidegen lakásba azzal, hogy újságíró vagyok, és az ablakból szeretném nézni, mi történik.
Így én szinte páholyból néztem, hogyan tört ki az 56-os forradalom?

A diákok kijöttek, a tömeg azonban tovább döngette a kapukat. Akkor államvédelmisek érkeztek erősítésként a rádió védelmére, katonai autóbuszokon, elkezdtek könnyfakasztó gránátokat dobálni – fel akarták oszlatni a tömeget, s ki akarták szorítani az embereket az utcából. A tömeg azonban ellenállt.
Ekkor hallottuk azt (ami nem volt egészen pontosan igaz), hogy jönnek a csepeli munkások!
Néminemű csepeli munkások jöttek, de - azt már ebből a könyvből tudtam meg – a csepeli munkások éppen a saját forradalmukkal voltak elfoglalva, s csak néhányan jöttek be a városba. Ők hoztak fegyvert, mert a volt Lámpagyár (amit a köznyelv csak lámpuska gyárnak nevezett, mert ott igazából puskákat gyártottak) útba esett a soroksáriúton, s a melósok ott mindjárt vételeztek fegyvereket, s lefegyvereztek ávósokat is.
A rádiónál megindult a harc, s ott láttam (fentről, az ablakból), hogyan lőttek agyon egy fiatalembert, hogyan rogyott le a macskakőre, és meghalt. Így kezdődött a forradalom, a szemem előtt.
Akkor már égett a Nemzeti Múzeum hátsó fertálya, a rovartárló leégett, s mire kimentem a körútra, addigra ott már álltak a villamosok, lehúzott áramszedővel, előttük felborított autókkal – szóval, igazi forradalmi attitűd volt.

Való igaz, hogy sok pesti srác nem a legelőkelőbb körökből származott, hanem inkább afféle pesti stricik voltak, s bizony volt köztük rovott múltú is. De, hát tudjuk, a francia forradalaomban is ilyenek voltak. Ilyenek a forradalmak! Ezen nem lehet segíteni. Nem feltétlen úriemberek vívják a forradalmat.

Eörsi László könyvét egy éjszaka alatt sikerült kiolvasnom, mert olyan érdekes. Nagyon sok munka van ebben a könyvben! Látom, hogy a szerő évek óta azon dolgozik, hogy földrajzilag feldolgozzon budapesti kerületeket, s leírja az ottani forradalmi eseményeket.Látom, hogy sokat merített a bírósági tárgyalások jegyzőkönyveiből (ezekről meg kellett állapítani, hogyan érdemes őket használni, mit higgyen el és mit nem – mert ott aztán tényleg az is rovott múltú volt, aki soha nem volt az).
Nagyon nagyra tartom Eörsi László Köztársaság térről szóló könyvét is. Angliában azt is láttam, hogy a forradalomról szóló nagy opusznak – Fenyő D. Márió mellett – társszerzője.

Csepel komoly dolog lehetett – hiszen a Vörös Csepel lett egyik napról a másikra a vörös diktatúra legnagyobb ellnfelei közé állt át.
Úgy látom, hogy a komoly gócok kialakulásában nagy része volt annak a nagy gyárnak, amit a háború előtt Weiss Manfréd Műveknek hívtak, a háború után Rákosi Mátyás Műveknek, majd (amikor Rákosi elvtárs kiesett a hatalomból), akkor csepel Művekre keresztelték.
A gyárban dolgozó melósok ismerték egymást, együtt jártak kocsmába, meg dalárdába! Aztán a jóska, meg a Pista fegyvert fogtak és elkezdtek harcolni, csoportokat alkottak. Ismerték egymást, nem ismeretlenül verődtek össze! Persze, sok fiatalabb, srác is volt köztük.
Nagyon jó az a könyv végén látható fénykép-tár, ahol ott vannak az arcok, s az ember elgondolkodhat, miféle arcok ezek? Kinek, mi van az arcára írva?

Mindenkinek ajánlom ezt a könyvet, mert nemcsak Csepelről szól és nemcsak a csepeliekről, hanem általában a forradalomról is. Nagyon becsületesen feltárja a forradalom kilengéseit is, amikor embereket megöltek.
Sajnos, a forradalom ilyen: a nép egy különös állatfajta, nem kiszámítható. Volt, akinek alapos oka volt a bosszúállásra és a megtorlásra, volt aki pedig csak beállt azok közé, akik éppen valakit vertek...

A tudósítás fénykép-illusztrációkkal megtekinthető itt: http://www.21keruleti-hirhatar.hu/index_cikk.php?hh=eorsi-laszlo-konyve