Évfordulók 2016-ban

Dr. Bolla Dezső néhány 2016-os évfordulóra hívta fel a figyelmet a Csepeli Helytörténeti és Városszépítő Egyesület decemberi évzáró rendezvényén, a sétáló utcai könyvárban.

330 éve szabadult fel Buda.

A csepeliek 1686-ban ágyúdörgésre ébredtek – volna, ha lakott volna akkor itt valaki. De nem lakott senki! Ezt azért mondom, mert 1945-ben – emlékszünk rá – amikor a budai ostrom folyt, idehallatszott az ágyúdörgés. Tehát akkor Csepelen nem lakott senki, mert Csepel elnéptelenedett.

A budai ostrom idején jelent meg a térségben Savoyai Jenő. Miért kötődött Csepelhez? Kiderült az olvasások során: katonatársaival árt a szigeten, valamikor az ostrom környékén. Az ostromlók a Csepel-sziget csúcsánál telepedtek meg.
Savoyai a Vérmező felől vett részt a budai ostromban, s ott kapott egy lövést.

Így képzelik el az ostromot: arról az időszakról, amikor még nem volt fényképezés, csak rajzok, festmények örökítettek meg emlékeket. Az ostrom – mint látjuk – hosszú hónapokon keresztül tartott. Rendkívül fontos történelmi fordulatot hozott az ország történelmében! Ezzel ugyanis az ország három részre szakadása megszűnt, s elkezdődött a két részre szakadás…
Savoyai Jenő később vetette meg a lábát itt Csepelen.
Előbb még egy tábornok-társának birtokába került az Esterházyaktól. De egyenesen ez a budai ostrom vezet Csepel újjászületéséhez, ahhoz, amiről bevezetőben olyan hosszan beszélgettünk. Igaz, hogy majdnem három évtizedre rá történt csak meg Csepel újratelepítése.
Buda felszabadítása – hasonlóan a XX. századi ostromhoz – elég sok szenvedést okozott a környék népének. Nehezen talált magára az ország is. Közben lejátszódott a kuruc-kor, a Rákóczi-szabadságharc, s azt követően jött létre Csepel is.
Ez a Benczúr-festmény idealisztikus ábrázolás. A kép alapján úgy tűnik, hogy Lotharingiai Károly vezetésével bevonulnak a felszabadítók a budai Várba. Akkor valószínűleg már vérében feküdt valahol Savoyai – bár a képen a herceg is ott van. A festmény a fantázia műve, csak segít a képzeletünknek felidézni a történelem akkori korszakát.
Ennyit a 330. évfordulóról, melyről idén valahogy elég kevés szó esett…

100 éve, 1916-ban, már harmadik éve folyt az első világháború.

Ez a világháború talán legsúlyosabb, legvéresebb, legnagyobb veszteségeket okozó éve volt. A számon tartott nyolc legnagyobb csata közül négy ebben az évben bonyolódott le.

Az első a Verduni ütközet volt. A leghosszabb ideig tartott, tetszenek látni, 1916. februártól decemberig. Átívelte az egész évet, a francia oldalon, és hatalmas veszteségekkel járt: közel egymillió ember veszítette életét, vagy esett hadifogságba. Hónapokon keresztül folyt a harc, miközben nem messze tőle, egy másik harctér is volt: Somi.

Közben az oroszok is – még utoljára – erőre kaptak, s a keleti fronton lejátszódott a híres Bruszilovi Offenzíva. Mert Európában három nagy front volt: a szerbiai, a nyugati és a keleti front. Később megnyílt az olasz, majd a román front is – de erre még visszatérünk.
Bruszilov új módon támadott, új módon harcolt, rettentő nagy veszteséggel, s az orosz hagyomány tovább élt. Szinte dupla veszteséggel, de legyőzték az ellenfelet. Nyertek egy háromnegyed dunántúlnyi területet, amely nem volt túl nagy a hosszú frontszakaszhoz mérten. De Oroszország beleroppant, s ez az offenzíva hozzájárult az ország összeomlásához, sőt, az Osztrák-Magyar Monarchia összeomlásához is. Háromszázezer osztrák-magyar katona esett fogságba. Az áttörés másfél millió embert érintett. Borzasztó csapás volt.

Ennek ellensúlyozására indították el a Somi Ütközetet, júliusban. Ezt főként az angolok vezényelték. Az első napon húszezer ember halt meg! Másfélmillió volt a vesztesége ennek a csatának, összesen, s itt jelent meg a harckocsi is először a csatatéren.

Közben folyik a háború az olasz frontos is. Talán emlékeznek rá, meséltem korábban, hogy az olaszokkal laza szövetségben voltunk, ám az olaszok szakítottak velünk, területi igényük érvényesítése érdekében. 1915. májusában indult el az olasz-osztrák háború, mert a németek csak később léptek be.
Az olasz fronton tovább folynak a csaták, főként az Isonzó-völgyénél. Nekem volt szerencsém végigjárni ezt a vidéket: az Adriától a svájci határig, 250 km hosszú fronton.
Ebbe az olasz háborúba 1916-ban belefértek az alpoki harcok is, amelyek aztán nem hoztak sikert.
1916 végéig nyolc, vagy kilenc isonzói csata játszódott le, de a többi frontszakaszokon is komoly összeütközések voltak. 1918 végére rossz helyzetben voltunk, vesztésre álltunk. Az olasz front az Isonzó völgyénél mozgott a legtöbbet. 8-10-15 kilométert vándorolt oda-vissza, milliós áldozatokkal.
Ferenc József úgy halt meg, hogy ötven címe közül elveszítette a Görtz grófja címet, Görtzöt ugyanis elfoglalták az olaszok.

A román front. A románok rendkívül ügyesek voltak – manapság egyre többet hallunk a trianoni békeszerződésről.
Trianonról annyit szeretnék elmondani, hogy 1915-1916-ig, a nyugati hatalmak, az Antant, ellenfeleink nem gondoltak a monarchia feloszlatására. De, hogy nem értek el hadi sikereket, meg akarták nyerni a románokat, akik tulajdonképpen szövetségeseink voltak, úgy, hogy inkább a németeknek voltak a szövetségesei, ebben a központi hatalmakat tömörítő szövetségben. Romániában ugyanis Hohenzoller volt a király, s jobban kötődtek a németekhez. 1916. augusztus 17.-én kötöttek az antanttal egy megállapodást: ha Románia megtámadja a Központi Hatalmakat, akkor megkapja Erdélyt, méghozzá (ránk nézve) rosszabb feltételekkel, mint ami Trianonban bekövetkezett. Debrecenhez 6 kilométerre lett volna a határ, s onnan kanyarodott volna le a határ a Tiszáig…
Ebben megállapodtak. A románok tartották a megállapodást: egy hét múlva megtámadtak bennünket.
Az összes létező szoroson át (tölgyesi, békás, gyimes, folytodi, bodza, vöröstoronyi) betörtek Magyarországra. Országunkat teljesen váratlanul érte a támadás. Beletellett egy időbe, míg sikerült visszaverni. A románok vesztésbe kerültek, mert délről, Bulgária felől is megtámadták őket a németek.

A parancsnok Falkenheim tábornok volt: sikerült kiverni a románokat Magyarország területéről, sőt, sikerült elfoglalni Bukarestet is. Akkor a románok – akik olyan megállapodást kötöttek az Antanttal, hogyha békét kötnek, akkor nem jár nekik ez a terület – 1918. nyarán békét kötöttek, tehát nem járt volna nekik ez a terület. De a románokat nem kell félteni!
1918 novemberének elején Románia ismét belépett a háborúba az Antant oldalán, s november végére a háború befejeződött. A románok a győztes oldalon végeztek, így megkapták Erdélyt, meg a magyarlakta területeket is!

Ferenc József halála

Ekkor következett be Ferenc József halála: 1918. november 21-én. Kedvenc helyén, Schönbrunnban hunyt el, 86 évesen.
A ravatalát a vaságyára helyezték, mert vaságyon aludt…

IV. Károly megkoronázása

Majdnem másfél hónappal ez után, 1918. december 30-án koronázták magyar királlyá IV. Károlyt a Budai Várban. Ő volt utolsó királyunk, aki távoli rokonságban volt Ferenc Józseffel.
Ferenc József öccsének az unokája volt IV. Károly.
Azért ő lett a trónörökös, mert Ferenc József utódja Rudolf lett volna, aki 1889-ben öngyilkos lett.
Ferenc József bátyja, - ő következett volna utódként - Károly Lajos meghalt.
Ferenc Józsefnek volt még egy testvére, aki azonban olyan bizonytalan egyéniség volt, züllött életet élt, hogy nem volt alkalmas a trónra.
Akkor lejjebb kellett szállni a rokonok között. Károly Lajosnak volt négy gyermeke, közülük egyik volt Ferencz Ferdinánd. Ő lett a trónörökös, őt azonban lelőtték 1914-ben Szarajevóban.
Ekkor lépett elő, az időközben elhunyt Ottó (aki Károly Lajos fia volt) gyermeke Károly, trónörökössé. Ő valamikor a harmincas években került volna trónra, de Ferenc József halálával rászakadt az uralkodás terhe.
IV. Károly nehéz helyzetben volt. Kétségtelenül egy jó szándékú ember volt, de a nőben is kell keresni az okot: felesége, Zita pármai családja befolyásolta, s így sok gonddal küzdött szegény, míg végül bekövetkezett a háború elvesztése.

IV. Károly megpróbált kimenekülni ebből a helyzetből, később aztán megpróbált – kétszer is – visszatérni, sikertelenül. Idegenben halt meg.

Érdekesség: tegnap a budai várban jártunk egy történész-találkozón, hárman, Horváth Lászlóval és Bárány Tiborral, s ott mentünk el a Mátyás-templom előtt. A következő képen a Mátyás templom mellett a koronázási ceremónia díszleteit készítő orosz hadifoglyok láthatóak. Az akkori állapotokra ez jellemző volt, a hadifoglyokat erre is használták.
Isonzó-völgyi emlékem pedig az, hogy az orosz hadifoglyoknak pravoszláv templomot építettek (a szovjet hadifogságba került magyaroknak a második világháború után nem építettek katolikus templomot…). Az 1914-es háború még ennyire „humánus” volt, s ennyire megbíztak még a hadifoglyokban. Ma ilyen elképzelhetetlen: egy hadifoglyot odaengedni egy nemzeti ünnep színhelyéhez, dekorációt készíteni.

Csepel 1916-ban

Nem találtam 1916-os térképet Csepelről. (Nem szoktam családi életemre hivatkozni, de éppen 100 éve, 1916-ban jött apám Csepelre, akkor szállt le itt a HÉV-ről, egy szakajtó ruhába kötött pogácsával kezdte el csepeli karrierjét, életét, melyet én folytattam.)

Csepel valamikor az 1910-es évek elején nézett így ki. A gyár még messzebb volt a falutól. Az 1910-es évek elején a gyár ráépült a falura, amely elkezdett határozottan fejlődni, főleg a Szabó-telep és Csillagtelep felé.
A Kertváros területe még üresen állt, a Legelő-telep. Északon ott van még a temető, amely 1920-ban költözött le mai helyére.
1916-ban Csepelen egyetlen igazi nagyvállalat volt: a Weiss Manfréd Művek, amelynek akkor 22 ezer dolgozója volt (1913-ban még csak 5 ezer dolgozót regisztráltak). Özönlöttek az emberek Csepelre. A gyár legfőbb profilja a kohászat volt, amely a Szent Imre tér környékén és lejjebb, a mai sétáló utca magasságában helyezkedett el. Nevezetes volt az acél- és színesfém-kohászat. Fontos ágazat volt a lőszergyártás, s ezen belül is a gyalogsági lőszer (később a tüzérségi lőszer is).
A 30 és feles lövedék gyártásával, amely kb. 600 kg volt, borzasztó sokat kinlódtak. Kikötés volt ugyanis, hogy olyan legyen a lőszer, hogy átüsse a 30 cm vastag acélpáncélt, s utána robbanjon. Nem volt könnyű ennek a kikísérletezése. A színesfém-hiány is nagy gondot okozott, ráment sok harang is, szerencsére a csepelit nem öntötték be (bekerült a gyárba, de eldugták).
Később vasból is gyártottak hüvelyeket, ami nem volt annyira megfelelő.

Korabeli néhány gyárépület.

Ezt már egyszer mutattam korábban: ez Diebold Herman kórház-terve, még az eredeti (azóta ráépítettek többször, s legutóbb hőszigetelték).

A község belső része polgárosodott. A HÉV 1916-ban már négy éve járt. A kölső részek nagyon szerények voltak és borzasztó nagy volt a nyomor. (olvasni lehet Perényiben, hogy kecske-ólakban laktak tömegesen emberek, és nagyon nehéz viszonyok voltak.
Tessék elképzelni: a községben (a háború végére már majdnem 30 ezer ember dolgozott itt) volt 15 ezer lakos! Micsoda mozgás volt itt, mennyi ember került ide a monarchia területéről. Szökött katonától, a szakemberen át, a tolvajig, a vándorkereskedőtől a betörőig sokféle ember volt itt, elég zavaros állapotok voltak. Mint ahogy az, egy háború idején, szokott lenni.

95 éve: kísérlet a Munkásotthon megszerzésére

1921-22-ben el akarták venni a Munkásotthont a szociáldemokrata párttól és a szakszervezetektől. Akkor már állt a Munkásotthon új épülete: 1920-ban avatták. Korabeli képet tettünk be – így nézett ki a Munkásotthon kapuja. (Itt szeretettel üdvözlöm Ivanics Pista barátomat, akinek édesapja a Munkásotthon életében nagyon fontos szerepet töltött be később: a 30-as években ő volt a csepeli szociáldemokrata párt vezetője.)
Tehát a Munkásotthont el akarták venni. Főként Koncz János jegyző küzdött azért, hogy az intézmény és kezelése kerüljön át a község tulajdonába.

Horváth László szerint ez a Drucker-változat, ami sántít helyenként. A Munkásotthon alapvetően a gyár pénzéből valósult meg, Weiss Manfréd pénze is benne volt. Mégis a Szociáldemokrata Párt központjának a tulajdonába került. Azért vetett szemet rá a község, mert itt a településen nem volt kultúrház, s ez a jogi állapot támadható volt. A megszerzés kísérletének volt jogi alapja. Aztán később kiderült: a szociáldemokraták mégis megtarthatják – úgy látszik, akkor még jogrend volt. A kísérlet tehát ilyen jogi alapon állt, az akció elindítása nem volt bűnös cselekedet. Arról, hogy a község szerezze meg a Munkásotthont, képviselő-testületi határozat volt, s ezt a jegyzőnek kellett végrehajtania. Lehet, hogy ő is akarta, de nem lehet 100 százalékosan az ő nyakába varrni e szándékot.
Nem volt az annyira elvetemült ötlet. A Munkásotthonnak volt egy igazgatósága és egy 11 fős felügyelő bizottsága. A 11 emberből a gondnok volt a csepeli, az összes többi, az a pártközpontból delegált munkásarisztokráciából került ki. A szociáldemokrata volt ekkoriban az egyetlen párt, amelynek vagyona volt ingatlanban, pénze volt, szervezete volt. A polgárok nem voltak megszervezve, nem voltak pártok, nem voltak klubok, kocsmákban jöttek össze, választások alkalmával.. Ráadásul 1920-ban az állam széthullott, s a szocdemek nagyon erősek lettek, megőrizték szervezettségüket. Az újpesti, a kispesti és a csepeli munkásotthon a szocdem párt központjáé volt. A párttagság egyet jelentett a szakszervezeti tagsággal, s 1927-ig a biztosítás is a szakszervezetekhez, s így a párttagsághoz kötődött. Erős jogosítványai voltak a pártnak.
A munkásotthonban volt egy kocsma, volt egy büfé és egy gondnoki iroda, meg a színház. Az üzemek bálokat rendeztek, a munkások műkedvelő színházi előadásokat hoztak létre, voltak szakkörök. Egyébként nem voltak olyan szegények a csepeliek, s bent a gyárban jónevű focisták is dolgoztak, teljes állásban.

Bolla Dezsőnek erről más a véleménye, szerinte most sem Németh Szilárd akarja megszerezni a Csepeli Munkásotthont, hanem a képviselő-testület…
Az akkori község kiváló polgársága nem volt képes egy kultúrotthont létrehozni, de a munkások meg tudták csinálni. A szocdemek és a szakszervezetek összefogtak. Baj volt, hogy erős volt a szociáldemokrata párt? A Horthy bíróság szerint a megszerzési kísérlet nem volt jogos, hatályon kívül helyezte a képviselő-testületi határozatot, s igazat adott a munkásoknak! Elég elvetemült dolog volt a község jogi lépése: a gyár leállt, a gyár összes dolgozója sztrájkba lépett, s ezt tapasztalva, a bíróság visszavonult.
Nem kell egyetlen oldal felé sem elfogultnak lenni! Most sem tudom, kinek a kezében van igazán a Csepeli Munkásotthon? A neveket tudom, azt nem, kié valójában?

Az akkori munkásotthon nyitott intézmény volt, mindenki látogathatta. A proletárok otthona volt, igaz, működött benne egy kocsma is. A munkásoknak otthon, ahol zömmel albérletben laktak, nem volt pénzük fűtésre, sok esetben csak ágybérlők voltak, s egymást váltották az ágyban. Az életviszonyokra jellemző volt, hogy nem volt a községben folyóvíz (a csepeli polgárnak sem), csak 1930-ban lett. Ferenc József palotájában sem volt vízcsap: kancsóból mosdott Schönbrunnban.
Villany is csak 1910-ben lett, a gazdagabb családoknál.
A szegény munkásoknak tehát a Munkásotthon volt az igazi otthon, ahol melegedhetett, társaságra talált, elfoglalhatta magát szabad idejében, különböző szakkörökben. Önálló színjátszó gárdája, dalárdája is volt a munkásotthonnak. Operát is előadtak. Volt turista szakosztálya, munkáskönyvtára, volt gyermekvédelmi csoportja, antialkoholista csoportja
A proletárok otthona volt, s a csepeli polgárság nem volt képes létrehozni magának hasonló intézményt – ezt Perényi írja le, a polgárság nevében!

Valóban Weiss Manfréd adta a pénzt, de az a munkások pénze volt: évekig vonták a munkásoktól a pénzt a hadiárvák számára,de Csepelen kevés volt a hadiárva – köszönhetően a gyárnak és Weiss Manfrédnak -, mert viszonylag kevés embert vittek el innen katonának, hiszen felmentette őket a gyár. A hadiárvák pénze került bele ebbe az alapba, s Weiss Manfréd is adott bele, saját pénzéből. Más intézményeket is támogatott, legbőkezűbben a zsidóságot támogatta.

Aztán a Stern villájában csináltak kultúrotthont a polgárok, majd később adakozásból mégis felépült a polgárok kultúrháza.

Szóval, ma is van egy ilyen állapot, s tüntettünk is ellene, hogy ne vegyék el a Munkásotthont! Ne kerüljön állami tulajdonba.

1941. a második világháború
Nem mániám az árvíz, de már többször említettem, Csepel történetében milyen fontos szerepet játszottak az árvizek. 1941-ben is volt egy árvíz a Kis-Duna parton. Ez a kép ezt ábrázolja: a WM strandot, a WM csónakházzal. Nem tudom mitől lett árvíz 1941. február 2 és 8 között… Elöntötte a Hollandi utat.
A nagy árvíz, ami ennél nagyobb volt, a ’38-as, az is a Hollandi útnál volt, de az egy más történet, és volt ’56-ban is árvíz.

1941 nagy fordulatokat hozott: a második világháború ekkor már két éve folyt. 1939-ben, Lengyelország kollektív (keletről és nyugatról egyszerre) megtámadásával kezdődött, hogy felidézzük a történteket.
1941 tavaszán összeomlik Jugoszlávia: Hitler megtámadta Jugoszláviát és mi is beszálltunk az ügybe. Ismert Teleki öngyilkossága április 3-án-4-én. Akkor kaptuk vissza az utolsó területet, amit visszakaptunk: Bácskában, a Duna és a Dráva közti területet zömében és a Mura vidéket.
Most frissen utána néztem, s pontosítottam a visszakapott területek arányát. Talán erről sem árt szót ejteni.
Négy etapban kaptunk vissza területeket, illetve kerültek vissza Magyarországhoz területek a revízió szellemében: 1938 novemberében – az első bécsi döntés következtében - került vissza a Felvidék déli része (12 ezer négyzetkilométer), utána 1938 márciusában Kárpátalja – beleegyezés alapján - , szintén ugyanannyi területtel, ám sokkal nagyobb lakossággal. A második bécsi döntés eredményeképpen kaptuk vissza Észak-Erdélyt: a magyar statisztika szerint 54 százalék magyarral, 2,1 millió lakossal (43-44 ezer négyzetkilométert).
93 ezer négyzetkilométer a trianoni Magyarország. Visszakaptunk tehát összesen 80 ezer négyzetkilométert. Magyarország összterülete, a királyi Magyarországból, a magyar rész (Horvátország nélkül) 280 ezer négyzetkilométer volt.
170 ezer négyzetkilométer volt, amiért belementünk ebbe a háborúba, s csak kevesebb maradt utána.

A háború folytatódott és 1941. június 22-én megtámadták a Szovjetúniót. Ezt is pontosítani kellene: tehát a szovjet csapatokat az általuk megszállt lengyel területeken támadják meg. (Az egy másik kérdés, hogy amit az oroszok visszafoglaltak a lengyelektől, az jogos volt, az ő korábbi területeik voltak, melyet elvettek tőlük az igazságtalan breszt-litovszki békében.)
Nekünk még úgy tanították, hogy megtámadták a Szovjetúniót a németek, valójában pedig lengyel földön támadták meg a szovjet csapatokat. Ekkor Magyarország is beszállt a második világháborúba, főként Vert vezérkari főnök javaslatára: úgy érezték a magyar vezetők – bár Hitler nem kérte, hogy szálljunk be a háborúba -, hogy be kell szállnunk, hogy megmaradjanak ezek a területek (meg a románoknak is igérgettek, hogy visszakapják esetleg Erdélyt).
Beszálltunk a háborúba, a magyar csapatok elindultak, a Kárpátok egység 40 ezer fővel és a gyorshadtest (nem vagyok benne száz százalékig biztos, de ezek egy része kerékpáros volt, ám nem tudjuk, milyen biciklikkel – talán csepeli gyártmányokkal?).
Az oroszok összeomlottak, elég gyenge volt az ellenállásuk. Ám a magyar csapatok pechjére, amerre mi mentünk, ott komoly ellenállásba ütköztünk, s a rossz harckocsijainkat szanaszét lőtték a szovjetek. Így ez a csapat néhány hónap alatt tönkre ment.

Még egy érdekesség. 1941-ben vezették be a jobbra hajts rendszert a magyar közlekedésben. 1941. július 6.-án, 3 órától ezen a területen kívül. Azon belül pedig még a régi közlekedés ment, a baloldali közlekedéssel. Ezt sem volt könnyű megszokni, még a háborúba való belépés mellett.

1941. Csepelen.
Csepelen és a környező településeken július 6-án még angol KRESZ szerint mentek, Pest megyében pedig már az új szerint.
Csepel ekkor így nézett ki, ahogy a térképen látszik.

1916-ban csak egyetlen komoly gyár volt Csepelen (a szőrmekonfekció kivételével – ez hadiüzem volt az első világháborúban), nem volt Kertváros, nem volt Királyerdő. Csillagtelep néhány utcából állt, s nem volt Rózsadomb sem.
1943-ban pedig (a térkép ebből az évből való, de a helyzet nem sokat változott 1941-hez képest) így nézett ki a település. 1941-ben a csepeli gyárakban mintegy 42 ezer ember dolgozott. Működött a papírgyár, működött a WM Művek megnövelt területével, a posztógyár és egy csomó kisebb vállalat is: a növényolaj (Mauthner) többek között.
Erre az időre Csepel rendkívül fontos ipari központtá vált! Ennyit fejlődött a két világháború között Csepel.
Az itteni viszonyokról most nem beszélek, de emlékezzünk rá: 1967-ben még áramszünetek voltak a Királyerdőben, mert olyan gyenge volt az áramszolgáltatás. A ’70-es években nem lehetett óvodát átadni, mert nem volt telefon. Képzeljük el, hogy akkor milyen viszonyok voltak a Királyerdőben 1941-ben, milyen volt a levegő a kohászati üzemek működésétől?

Erősen változott Csepel. A képen az önkormányzat épülete, tetején a régi fia-toronnyal, melyben a sziréna volt elhelyezve. Ez is jelezte a háborút.

1941 tavaszán Gőringnél járt három csepeli küldött: egy gazdasági igazgató, Korbuly Károly műszaki vezérigazgató és Weiss Alfonz. Gőringnél, Berlinben, 1941 tavaszán, ahol megállapodást kötöttek a repülőgép-gyártásra (részeként a magyar repülő-egyezménynek). Megindult a Csepel-szigeten is a Messerschmidt-program.
Akkorra már több háborús programba bekapcsolódtunk. Nagyon fontos a Botond-program, a teherautó-gyártásban való részvétel, a harckocsigyártásban való részvétel. Ekkor a repülőgépgyártás is ránk szabadul.
A csepeli gyárban a motorgyártást fejlesztik ki: Mercedes motorokat (DB-motorokat) gyártanak. Horthy-ligeten pedig (amit nem akkor neveztek el Horthy-ligetnek, hanem korábban) a Messerschmidt 210-est, ez a „rosszul sikerült” repülőgépet gyártották volna, de a gyártás igazán nem teljesedhetett ki, mert addigra már megindultak a bombázások…

Az interneten találtuk ezt a kissé homályos fotót, amely a Gellérthegyről készült, s látszik rajta a Csepelről felszálló füst, a bombatámadás eredménye.
A repülőgépgyártásnak volt a következménye, hogy Csepel kiemelt hadi-célponttá vált, s ennyi bombázást kaptunk és szenvedtünk át 1944-ben. A hadiipar miatt mindenképpen támadták volna Csepelt, de a repülőgép-gyártás volt az első számú ellenség!

1941 örömhíre volt: a csepeli labdarúgó csapat megnyerte az első bajnokságát!
Horváth László fűzött kommentárt ehhez a képhez. Egy évvel előtte jutott be a Csepel az NB I-be. Három év küszködés után óriásit fejlődtünk, s már a második osztályban arról beszélt mindenki, hogy megvan a jövő évi bajnokság győztese: a Csepel – de akkor nem sikerült feljutni. 1940-ben játszott először a Csepel az NB I-ben, akkor ötödikek lettünk. A második évben, 1941-ben pedig megnyertük a bajnokságot! Történelmet írtak a fiúk, mert Magyarországon, a Ferencvároson, a Hungárián és az Újpesten kívül más csapat nem nyert labdarúgó-bajnokságot 1903-tól (kivétel a BTC, amely az első kettőt nyerte, majd utána megszűnt). A csapat tagjai: Szabadkai volt a gólvágó, a gólkirály. Dósai Szegedről érkezett, fiatal kapus volt (az előző évben a Szabó Tóni volt itt a kapus, aki a 38-as világbajnokságon döntőt játszott, a VB-ezüstöt nyert csapatunk tagjaként és világklasszis kapus volt, de megváltak tőle mert soroksári otthonából csak kerékpárral volt hajlandó edzésekre és meccsre járni Csepelre). A legnagyobb egyéniség, a legjobb játékos Marosvári (Marksteiner) volt, aki később csapatkapitány lett és gólkirály is (ő Arad mellől, egy kis román faluból származott, de erősen magyar érzelmű volt): kultúrember volt, kiválóan hegedült, zongorázott, 21 éves korában már kétszeres román válogatott és kétszeres gólkirály volt – itt nyugszik a csepeli temetőben.

50 éve történt, 1966-ban

1966 viszonylag jobb szakasza volt Csepelnek, még nem kezdődött el a szanálás, amelynek következmény lett a tízemeletes panelerdő a belvárosban. A gyár akkor sem kapta meg a megfelelő pénzösszeget a fejlesztéshez, de mégis létezett akkor egy üzem, amelyre országos szinten büszke volt mindenki: a légkondicionált Nagypontosságú üzem a Szerszámgépgyárban.

Az oktatási központ is ekkor jött létre a gyárban – egész oktatási ipar is működött itt: volt hasznos és haszontalan része is. A nyolc általánostól kezdve, a marxista egyetemen át a műegyetemig mindenféle végzettséget lehetett itt szerezni. Viszonylag jó színvonalon folyt az oktatás. Számviteli főiskolát, gépíró iskolát is lehetett választani.
Hozzávetőlegesen a Horthy-rendszerben, a Weiss Manfréd korszakban is volt gépíró iskola, angol nyelvtanfolyam munkásoknak, és operajegy is.

1966-ban nyílt meg a Csepel Áruház – erre egész Csepel büszke volt. Emlékem ebből az időből, amikor a szovjet tiszteket hozták teherautóval hozták vásárolni az áruházba (az amerikai filmekben pedig a katonák saját autóval közlekedtek a laktanyájukig). A Centrum Csepel Áruház az egyik legjobb áruháza volt a fővárosnak!mMost viszont a kínaiak találtak benne otthonra.

Egy pár szót a politikáról is. Ekkor lett kerületi első titkár Borbély Sándor. Ezt azért mondom el, mert 1945 után szerettek minden történelmi korszakban embereket kiemelni Csepelről országos vezetőnek. Volt, aki beállt a sorba, volt, aki nem: Ivanics Pista édesapja például nem állt be – őt ugyanis felkérték a szociáldemokrata párt országos elnök-helyettesének, de nem vállalta el – meg is úszta életfogytiglani ítélettel ezt a korszakot.
Szóval szerettek Csepelről kiemelni kádereket vezetőnek. 1945 után Drahost emelték ki Országház elnökének. Az egyik legmagasabb polcra azonban ’45 után Borbély Sándor jutott innen Csepelről, bár igazán nem is volt tőről metszett csepeli: az MSZMP Központi Bizottságának titkára volt, de hamarosan kiderült róla, hogy ez a feladat meghaladja a tehetségét, s akkor tették át a Munkásőrséghez, amelynek a szervezet felszámolásáig volt első számú vezetője.
Ez a szokás megmaradt a rendszerváltás után is: az Antall-kormány minisztere volt Gyurkó János, aki egyesületünkhöz is kötődött. Aztán Lotz Károly volt az első Orbán-kormányban. Most pedig Németh Szilárd…
Majd egyszer, ha valaki vállalkozik rá, kielemezheti, hogy ők mennyit használtak Csepelnek? (Én mindegyiküket személyesen ismertem, de nem vállalkozom erre.)
Meg kell mondanom, hogy Borbély stílusa, vezetés-módja (most olvastam Ernszt Tonya visszaemlékezéseit, ő is viszonylag elítélően szólt róla) nem igazán volt demokratikus. Teljesen bolsevik-típusú vezető volt Borbély Sándor, rendkívül erőszakos, és türelmetlen. De ő kezdte el azt a lakásépítést, melynek eredményeként 4 ezer lakás épült fel Csepelen. Akkor ez is benne volt a képletben. Nem mentegetésképpen mondom, de személyes vitáim voltak vele Rákosival kapcsolatban, s bátorkodtam vitatkozni vele. Ezt így utólag elmondom, mert „nagyon becsülöm” azokat, akik a Horthy-rendszer ellen keményen küzdöttek – 1946-ban, vagy a Kádár-rendszer ellen – 1995-ben!

Ehhez Horváth László hozzáfűzte: ő régóta kutatja, miért lett Csepelnek sokkal nagyobb része lebontva, mint amekkora eredetileg tervezve volt? Még az építkezés megindulásakor is a déli határ a Széchenyi utca volt… A negyedik ütem volt az igazán nagy, ami az Imre-tér alatti terület. Még annak is úgy kezdtek neki, hogy a Széchenyi utca volt a határ. Aztán egyszer csak a nagy lendület végén elindultak Dél felé, s a mai napig nem tudom, ki döntötte el, mikor, kinek a hatására? Egy lendülettel elmentek a bontással az Erdősor utcáig, pedig nem is volt elég pénz. 1978-ban volt a nadrágszíj-megszorítás, akkor emelték meg az év közepén a fogyasztói árakat, s akkor vallották be, hogy az 1973-as olaj-árrobbanás mégiscsak begyűrűzött hozzánk. Ekkor, 1978-79-ben tarolták le az eredeti tervekhez képest dupla nagyságú területet. Ráadásul már akkorra elkezdett csökkenni Dél-Pest lakossága, megállt a növekedés. Nincs rá magyarázat, miért bontottak ennyivel többet?

Bolla Dezső szerint a durva bontás a papírgyár környékén történt, amely Ribánszki Róbert nevéhez köthető. A Szépvölgyivel szemben hadakozott, és remekül sikerült: a tízemeletes ház magasabb lett, mint a savtorony!
Az eredeti terveket megfejelték: az Örvösi Teréz terv, amelyik a Völgy utcai lakótelep lett volna, abban egy tízemeletes sem volt tervezve (azt mondják azért kapott infarktust a tervező, mert a négyemeletes házaiból tízemeleteseket kreáltak…).
Nem tudom, mennyire ismert, hogy volt a tervek között egy déli – 20 ezer fős - lakótelep is, a temető alatt, amelyik – hála Istennek – nem valósult meg.
A panel-építkezés azonban nemcsak azt célozta, hogy mindenkinek legyen lakása, hanem minőségi javulást is kitűzött célként. Ez egy nagy cselekedete volt annak a korszaknak: rá is ment a rendszer erre a lakásépítési hullámra. Mert anyagi fedezet igazán nem volt rá, s a lakbér is nevetségesen alacsony volt.
Ami igazán szemétség volt benne: a csepelieket kitelepítették Csepelről Budapest más részeire, helyettük pedig máshonnan hoztak ide lakókat. Valószínűleg nem gondolták ezt végig rendesen, nem tervszerűen haladtak. Úgy kellett volna bontani, hogy csak az első lépcsőben kellett volna embereket eltelepíteni a hely megteremtéséhez, aztán a továbbiakban a kiszanált csepelieknek kellett volna kapni az új lakásokat.
A lóhentes, aki a háború alatt a proligyerekeket etette, s ’45 után pedig a rendőrséget etette ingyen, az Ersching bácsi, aki a Rákóczi Ferenc úton lakott, őt a XI. kerületben tudtam meglátogatni. Ezért mondták nekünk akkoriban, hogy rosszabbak vagytok, mint a nyilasok, mert azok nem tudták kitelepíteni a csepelieket, ti pedig ki tudtátok!

Bolla Dezső karácsonyi és újévi jókívánságokkal zárta az előadását.

Az előadás vetített képekkel illusztrált változatát megtekinthetik a 21. kerületi Hírhatár Online oldalán:
http://www.21keruleti-hirhatar.hu/index_cikk.php?hh=evfordulok-2016-ban