Kiegyezés konferencia

Másfél évszázad múltával emlékezni (ünnepelni?) jöttek össze történészek a Veritas Történet-kutató Intézet által szervezett konferencián, a Parlamentben, szeptember 26-án. A téma: Megosztó kompromisszum – az 1867-es kiegyezés 150 év távlatából.

A kiegyezéssel kapcsolatban az első előadó, Ifjabb Bertényi Iván, a bécsi Collegium Hungaricum tudományos igazgató-helyettese leszögezte: nincs értelme aktuálpolitikai párhuzamot húzni a mával.
Az 1867-es kiegyezést 1918-ban tragikus vég követte. A háború utáni trianoni békeszerződés nyomán a történelmi Magyarország hevert a romok alatt.
Mégis, 1920-ban Szegfű Gyula a kiegyezésről szólva három nemzedék pozitív megítélését említette. Németh László valamivel később a kiegyezést vádolta, szerinte a kiegyezés miatt „veszett el a magyar a magyarban”. Bibó István szerint pedig a dualizmus eleve hazug rendszer volt, önbecsapás.
Kossuth Lajos az emigrációból Deák Ferencnek írt Cassandra levelében, még a kiegyezés parlamenti szentesítése előtt azt üzente: „Ne szavazzátok meg! Mert ha igen, az ország elindul a pusztulás útján. Ha halálraítélt hazugokkal szövetkezünk, mi leszünk a máglya, amelyen az osztrák sast megégetik, velünk együtt!”
Kossuthnak végül is igaza lett, de akkoriban nem hitt neki senki. A hatalom közelsége, a személyes előnyök megrészegítették a politikusokat…

Ám a kiegyezést fellendülés követte, melynek révén az ország közeledhetett a nyugati civilizációhoz.
Eötvös József is elismerte: a kiegyezés utáni helyzet olyan materiális jólétet biztosít, mint korábban soha: szükséges a haladás, a reform. Lónyay Menyhért is pozitívan értékelte a kiegyezés utáni időszakot, amely a modernizáció lehetőségét hozta magával.
Tisza István 1905-ben úgy látta: a kiegyezés békét hozott, melyben a pozitív munka feladatai-ra lehetett összpontosítani.

Valóban, a kiegyezés következtében stabilitás, kiszámítható viszonyok alakultak ki az országban. Ez felkeltette a nyugati tőke figyelmét, s sorban jöttek (a haszon reményében) a nyugati hitelek.
A fejlődés ellenére azonban elhangzottak bírálatok is. A kiegyezés paritásai zökkenőkkel valósultak meg. Az osztrákoknak szerencsétlenség volt, a magyaroknak a megbocsátás hosszan tartó folyamatának lezárása a kiegyezés. Az engedmények miatt jó néhányan árulást emlegettek. Ez a kritikus hozzáállás a kormánypártot veszélyeztette. De végül is az uralkodó iránti tisztelet erősebbnek bizonyult a szabadság igényénél.

A kiegyezés nem jöhetett volna létre, ha a császár eleve nem akart volna egyezkedni. De mivel igazából ő akart egyezkedni, mi, magyarok, csak hagytuk. Elfogadtuk az engedményeket. A császár kezdeményezésére tehát (politikai számításból) létrejött az „észbeli házasság”.
Ferenc József egyébként egy merev, fantáziátlan, érzelemmentes ember volt. Sokan felvetik, hogy a kiegyezés tulajdonképpen mégis csak az ő érdeme volt?

A dualizmusnak azonban – egy vesztes oldalon zárt világháború révén – Trianonnal vége szakadt. Lehet azt mondani, hogy Kossuth ezt előre látta…
Ám használható alternatívát a kiegyezés helyett senki nem tudott javasolni.
A kor európai hatalmi viszonyai között a magyaroknak kellett a szövetséges! Ez lehetett volna a közepes és kisebb államok közép-európai szövetkezése (1862. Duna-menti Föderáció elképzelése). Tény, hogy már akkor látszott: külső segítség nélkül nem megy!
Az állami függetlenség egyes elemeinek feláldozása szükséges volt. A választható partnerek közül azonban Bécs okosabb döntésnek tűnt, mint Zágráb.
Nem igazán valósult meg a nemzetiségekkel való kiegyezés, amely szinte egy önkéntes Trianont vetített előre.
Voltak vélemények, melyek szerint kivárásra kellett volna játszanunk: kiböjtölni, amíg a németek agyonverik az osztrákokat (Kossuth egy közeli háborúra számított). Ezt a lehetőséget az osztrákok is érezték, ezért is kellett nekik a nyugodt magyar hátország!

Akkor is teljesen világos volt nincs ráhatásunk az európai politikai környezetre.
1870 háborús válságában Magyarország kinyilvánította semlegességét. A dualista struktúra akkor megvédte az országot (átmenetileg).
1918-ra azonban Magyarország olyan rendezetlen anyaghalmazzá vált, melyet más építkezésekhez használtak fel…

Kossuth Cassandra levele a XIX. század viszonyaiból indult ki, s nem látta, nem is láthatta előre a XX. század konfliktusait. A kiegyezés egy ideig, több évtizedig sikeresen távol tartotta az orosz fenyegetést.
Az I. világháború azonban a konfliktusok intenzitásának más dimenzióját valósította meg.

A kiegyezést azonban nemcsak magyar szemmel lehet szemlélni. A Lajtán túli nézőpontot Lothar Höbel (Universitat Wien) vázolta föl előadásában.
A rendszerváltás idején Horn Gyula azt mondta: annak idején a német egység vezetett el a magyar szabadsághoz, 1989-ben ezt az adósságunkat törlesztettük.

A kiegyezés kezdetei a porosz-osztrák háború legnagyobb ütközete, a königgratzi csata előtt megszülettek. Afféle bizalomkeltő intézkedéseket hoztak, melyek lehetővé tették a monarchi-án belüli magyar külön út megvalósulását.

A kiegyezés tulajdonképpen egy kompromisszum, mely nem előzmények nélküli a magyar történelemben.
1711-ben a Rákóczi-szabadságharcot a kompromisszumos szatmári béke zárta le. A szerződés szerint megkegyelmeznek a szabadságharc résztvevőinek és vezetőinek, a nemesség megtarthatja kiváltságait, ha hűséget esküszik a Habsburgoknak, a jobbágyok megtarthatják a kiváltságaikat, vallásszabadságot ígérnek, Magyarország és Erdély alkotmányának tiszteletben tartását. Rákóczi nem hajlandó erre, ezért Lengyelországba, majd Franciaországba, végül Törökországba ment száműzetésbe. Itt politikai okok miatt Rodostóba (ma Tekirdag) száműzik. Ez a béke egy kompromisszum, ahol a magyarok elfogadják a Habsburgok érvényesülését, mely előnyösebb volt a nemzeti önállóság fejlődése érdekében, mint a török hódoltság. A Habsburgok ennek érdekében lemondanak az abszolutizmusról.
Mária Terézia uralkodása idején (a hercegségek háborúját 1748-ban lezáró aacheni békeszerződés után) a Habsburg Birodalom megőrizte egységét és a békés fejlődés korszakába lépett. Magyarország számára is jelentős hatással bírtak későbbi felvilágosult abszolutista rendeletei, többek között az 1754-ben hozott kettős vámrendszer, az 1777-es Ratio Educationis, a Nagyszombati Egyetem reformjai és Budára helyezése, és Fiume Magyarországhoz való csatolása is. Mária Terézia korában Magyarországon nem voltak reformok. A törvényeket az uralkodó hozta, nem a rendek. A törvények végrehajtása nehéz volt: egyre inkább a rendek lettek a végrehajtók.
A szatmári béke után megmaradt megyerendszer révén Magyarország mindig tudott zsarolni az adókkal. A monarchia pénzügyi válsága (1859-1866) idején az osztrákok összeomlottak, a magyarok nem.
Az 1867-es kiegyezés keretében Magyarország kompetenciát adott át az uralkodónak, az uralkodó pedig a megyék javára lemondott bizonyos dolgokról, de a külügyet és a hadügyet megtartotta. A monarchia uralkodójának skizofréniája: mi legyen, ha a monarchia népei egymásnak esnek? Az uralkodónak elméletileg minden népe egyaránt kedves.
Felvetődött a központi parlament lehetősége. Ám ezt veszélyesnek ítélték, mert magában rejtette volna a diktálás esélyét – ez az uralkodónak nem volt szimpatikus.
Magyarországnak saját alkotmány és parlament kellett – a megfelelő ellensúly megteremtése érdekében. Az információhiány miatt – főleg az osztrák sajtóban – rémhírek kerengtek a ki-egyezés esetleges következményeiről. A pénzügyekkel nem volt nagy baj, azonban a hadsereg szétválasztása már okozott fejfájást, tartani lehetett káosz kialakulásától.
A monarchia tulajdonképpen nem élezte ki az amúgy is meglévő nemzetiségi kérdéseket. A szláv többség osztrák-magyar elnyomása az előadó szerint csak mese, mert a szlávok sokszínű, nem egységes masszát alkottak.
Tény, hogy a kiegyezésnek voltak nyertesei és vesztesei! A tiszta nemzetállam csak álom, vízió maradt, a pragmatizmus, a gyakorlat működése mást mutatott.
Az első világháború alatt a szélkakasok mindkét lehetőséget támogathatónak látták: ha nyer a monarchia, lojálisan megmaradtak volna keretei között, ám a vereség hatására felerősödtek a különböző elszakadási törekvések.
A vesztes háború előre nem látható szituációkat eredményezett: őszirózsás forradalmat, polgári kormányt – majd annak kudarca után, majd Tanácsköztársaságot. Aztán ellenforradalmat és román megszállást.

A XIX. századi osztrák-magyar-horvát kiegyezésről Zeljko Holjevac horvát történész beszélt előadásában. 1867-et a horvát perspektívából mutatta be. Horvátország a magyar korona országa volt, s ezért 1868-ban egy kis kiegyezés zajlott le Budapest és Zágráb között: a két ország közösen intézte ügyeit, összetett kompozit államot alkotva. (Hasonlóan az 1867-eshez, ennek is voltak ellenzői).
A horvátok szerint is 1867. kompromisszum volt a magyar vágyak és az osztrák uralkodói hatalom között. A tét ez volt: a függetlenségről lemondva túlélni, jól élni! A horvátok, mint társult királyság képviselői részt vettek a magyar delegációban.
A koronán belüli ügyek rendezése nem alapozta meg a horvát függetlenséget, mégis előnybe kerültek más szláv nemzetekkel szemben! A dualizmus elfogadásáért cserébe horvát autonó-miát kaptak (nem önállóságot!), ami inkább különállást jelentett, amellyel a többi nemzet nem rendelkezett.
1867. egy államközösséget eredményezett, egy államot, amely őfelsége igazgatása alatt állt. A horvátok az abszolutizmus működése nyomán léptek az alkotmányos útra. Az alkotmá-nyosság bevezetése a kiegyezés része volt.
A magyar fél távolságtartással szemlélte az eseményeket: úgy vélték, a horvátok nem egyenrangúak, de jobb helyzetben vannak a többi szláv nemzetnél.
A dualizmus lényege a két állam együttműködése – ez az együttműködés a horvátokkal három államra bővült.

Bárány Tibor